Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

A népi ideál a népkultúra kultúreszménnyé, a népművészet az egyéb indíttatású művészetek értékelési normájává, föléjük rendelt művészeti eszménnyé emelése. Ez az ideálalkotás készíti elő a voltaképpeni törekvést, vagyis azt, hogy a népkultúra létrehozására képes közösséget – ez neveztetik ebben az összefüggésben népnek – a politikai élet vezérlő eszméjévé tegyék.

A mondottakból kiviláglik, hogy míg a népkultúra: a népzene, népművészet, népköltészet megtapasztalható „társadalmi tény”, amelynek létezése kétségbevonhatatlan, a nép – ebben az összefüggésben értve és használva a szót – csak másodlagosan határozható meg mint a népkultúra alkotója, hordozója, áthagyományozója. Népen több mindent lehet érteni. A baloldali szóhasználatban a nép, a populus, a people a hűbéri és a rendi társadalmaknak a nemesség és a városok patríciusai alatt elhelyezkedő közrendű részét és ennek modern kori utódrétegét jelenti. A társadalomnak azt a részét, amely – demokrácia ide, népuralom oda – az uralkodó osztályok, hatalmi elitek által gyakorolt uralom objektuma, és nem szubjektuma. Triviálisabb értelemben a társadalom legalacsonyabb jövedelmű, privilégiumok nélküli részét jelenti – leginkább a kétkezi munkát végzőket. A romantikus és a konzervatív szóhasználatban az etnográfia népfogalma jelenik meg politikai fogalomként. A néprajz számára a nép elsősorban archaikus, civilizáció előtti kultúrszinten élő közösséget jelent, a civilizációba való átmenet szakaszában olyan származási, nyelvi, illetve kultuszközösségeket, amelyek már bizonyos feltételek mellett képesek lehetnek államalkotásra. A népet a romantikus és konzervatív szóhasználat a nemzettel szinonim értelemben használja. A nép abban különbözik a nemzettől, hogy míg az előbbi szociálisan tagolatlan vagy kismértékben tagolt: foglalkozási csoportokra, rétegekre még nem vagy csak kismértékben differenciálódott közösséget jelent, addig a nemzet tagolt és államalkotásra alkalmas közösséget. A nép eme értelmében esik szó egyféle tevékenységet űző közösségekről: pásztornépekről, földművelő népekről, kereskedő népekről. Az így értett népiség nem vagy csak részlegesen szekularizálódott, deszakrálódott – politikai dimenzióban fogalmazva: nem vagy csak részlegesen emancipálódott – csoportközösségekhez kapcsolódik. A romantikus és konzervatív szemlelet éppen ezeket a vonásokat eszményíti. A népi ideálképzés szemléleti értelme, hogy a deszakrálatlanságot, szekularizálatlanságot és emancipálatlanságot á természetességgel azonosítja, és ezt a feltételezett természetességet mércévé emelve, a modernséget a mérés eredményeként elfajulásnak nyilvánítja. Ez a népi ideál kifejlett formája. A romantikus és a konzervatív törekvés azokból a közösségekből akarja a nemzetet újraépíteni, amelyek az ilyen értelemben vélt természetességet őrizték meg.

E törekvés megvalósításához az a történelmi örökség ad esélyt, hogy a történelemkép és a művészet – elsősorban az irodalom és azon belül is leginkább a költészet – része a kelet-, valamint a kelet-közép-európai és a balkáni nemzetek politikai kultúrájának. Ilyen értelemben és összefüggésben a népkultúra része a politikai kultúrának is. A néprajzi értelemben vett népi közösséget azért használhatja fel a modern kori politika, mert a népi közösség benső életét olyan intimitás hatja át – amit Thomas Mann a Varázshegyben „istállómelegnek” nevez, Marx pedig a Kommunista Kiáltvány bevezetőjében bornírtságnak –, amely a modern világban már nem létezik. A tradicionális közösségi élmény felfokozható, ha a tradicionális közösséget erre specializálódott szubkultúra szimulálja. A felfokozást ebben az esetben a szubkultúra-fundamentalizmus végzi el, egyúttal az ideológia motiváló erejét is növelvén. A népművészetben ez az élményadó közösségi atmoszféra objektiválódik, és tárgyiasult formájában a létrehozó közösségi közegen kívülre vihető, így juttatván el az élményt a modern közösségi atmoszférában élőkhöz.

Nemes törekvés volna ez, de politikai veszélyeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az emancipáció, mint érték tagadása, amit ez a törekvés kimondva-kimondatlanul hordoz, nyilvánvalóan antidemokratikus. Mint ahogy az a tendencia is, amely a politikai ideállá avatott kultúreszmény monopolhelyzetre törekvésében fejeződik ki, és amely így a politikai eszmék pluralitásának s így magának a demokrácia leglényegéhez tartozó politikai pluralizmusnak a tagadását jelenti. Politikai veszélyt hordoz a romantikus indíttatású politikai esztétizálás is. Látszólag rokonszenves törekvés olyan „csúf” dolgok megszépítése, mint hatalom vagy pártversengés. Aki esztétikai normát alkalmaz a politikára, az azt követeli, hogy ne az eredmény, a kitűzött célok megvalósítása, a képviselt közösségi akaratok és érdekek érvényre juttatása legyen a kizárólagos vezérelve, hanem az is, hogy egészében és egyes részakcióiban a lehetséges eszközök tökéletes alkalmazásával valósítsa meg a célokat. A tökéletes megvalósítás esztétikai hatást, vált ki. A megoldásnak „szépnek” kell lennie, akár az eredmények rovására is. Ilyen követelmény mellett a politikai harc és a háború bikaviadal vagy lovagitorna-stilizáció lesz, ahol a legfontosabb nem a bika leszúrása vagy az ellenfél ledöntése a lóról, hanem eme egyszerű akciók szabályos és ezen belül is szép végrehajtása. Az esztétizálás félreorientálja a politikai cselekvést, és rossz pszichológiai hatású kompenzációs eszközt kínál kudarc esetére.

A politikai kultúrába beemelt népkultúra a kulturális örökség két másik ugyancsak ideológiává előléptetett elemével tart szoros kapcsolatot. Az egyik a hagyomány, amellyel azonosítani szokták. A politikai hagyomány valamely politikai törekvés előzményeit jelenti. A hagyomány igazolja a törekvés mély gyökerét, beágyazottságát a nagy távlatú történeti folyamatba. Politikai hagyománynak csak események és múltbeli eszmék olyan sorozata tekinthető, amelyek egymás előzményeiként, illetve következményeiként összekapcsolódnak. A hagyománynak megszakítatlan folyamatosságot kell időben visszafelé képeznie mindaddig a kezdőpontig, amíg eléri a hagyományt teremtő eseményt, struktúrát vagy korszakot, vagy ameddig a folyamatosság követhető. Nemzeti hagyománnyá akkor válhat, ha elfogadható az egész nemzetet jelentő közösség számára. A magyar fejlődést átélők számára fantasztikus és átélhetetlen, hogy vannak nemzetek, amelyeknek két rivalizáló nemzeti hagyománya van. Mindkettő elég erővel bír, és elegendő mértékben átfogó ahhoz, hogy nemzeti hagyománnyá váljék. A magyar nemzeti hagyomány is megosztott. Az anti-Habsburg (kuruc, ’48-as) tradíció áll szemben a pro-Habsburg (labanc, ’67-es, Szekfű Három nemzedékére esküvő) tradícióval. Az elválasztó probléma: a kisnép magyarság számára a kedvező és hozzá méltó nemzeti pozíció az állami függetlenség vagy valamely nagyhatalmi védernyő biztonsága. Utóbbi az erősebb, de mindenki számára az előbbi a magyarabb. Mindkét hagyomány gyenge. A „labanc”, mert nem értékekből merít erőt, hanem pragmatikus megfontolásokból kovácsol tőkét. A „kuruc”, mert örökké vesztes. Utóbbi értéket képvisel: a szabadság érték, a szabadságvágy erény. Az előbbi esetében azonban kérdéses, hogy a pragmatizmus rugója a bölcsesség erénye-é, avagy a gyávaság bűne. A magyar hazafi nemzeti hagyományt keresve a donquichoteria és a pecsovicsság tradíciói között választhat.

A gyenge nemzeti tradíciót régiónkban a nemzeti mítosz helyettesíti. A hagyomány a visszakövetelhető múlt. Gyakorlatilag közelmúlt, még ha értéke is a szokásosnál esetleg messzebbre visszanyúló sor. Helyettesítése bizonyos történelmi személyek, struktúrák, korszakok kiemelése a történelem folyamatából: statikussá merevítése, és példává, normatívává stilizálása. Mércévé, amellyel a jelen teljesítményei mérhetők. A mítoszok a régmúlt homályba vesző jelenségei, amiket a jelen szükségleteinek megfelelően manipulálhatóvá tesz az, hogy alig tudunk róluk valami valóságosat. A mítoszgyártás regresszió ad absurdum. István királytól vissza Árpád apánkhoz, majd elhagyva a valóságos magyar történelmet, vissza Attilához, tovább vissza a magyar Mezopotámiába a sumérokhoz, akiknek bölcsője a Duna–Tisza mentén ringott, innen rajzoltak ki, és váltak a magyar világbirodalom közel-keleti colonusaivá. Végül visszaérkezünk ősünkhöz, Samuhoz, a bükki ősemberhez. A jávai majomember csak tőle származhat. Tartalmat nyer a nemzeti program:

Borneó, Jáva, Celebesz.
Magyar volt, és magyar lesz.


A kulturális örökség másik tényezője, a népkultúra, szintén részévé válhat a politikai mítoszgyártásnak. A XVIII–XIX. század fordulóján lezajlott romantikus nemzeti ébredések felfedezlek a népkultúrát, és igényt is tartottak rá a nemzeti identitáskép megfestésekor. Korábbi államiság, tehát hatalmi-politikai történelem nélküli népek, mint a szlovákok vagy a finnek, csak a népkultúrából remélhették felépíteni a politikailag monopolhelyzetbe konstruált nemzeti kultúreszményt. A népkultúra helyettesítheti a hiányzó hagyományt, és építőanyaga lehet a politikai mitológiának. Felfedezése Magyarországon is beletartozik a politikai eszmetörténetbe. Az első népkultúrát alkotó és hordozó társadalmi csoport, amelyet a népkultúra-felfedezés figyelme középpontjába állít, a pásztor, nem a földművelő. A pásztor kedvelt tárgya lesz a romantikus festészetnek, a néprajzi leírások elsősorban neki szentelnek figyelmet. Ennek az az oka, hogy a pásztorban látják tovább élni azoknak a harcias nomád honfoglalóknak a jellemvonásait, akiktől egykor a nemesség származott. A múlt századi jelenkor pásztora: a csikós, gulyás, juhász, kondás még őrizte a nemesi rátartiságot, a kiváltságos réteg keleties méltóságát, és persze mindenekfölött harciasságát. Nem véletlenül áll a felfedező és a művészi ábrázoló tevékenység érdeklődésének előterében a pásztorból lett betyár típusa. A pásztor, aki visszavedlett harcossá. A pásztor nem csupán abban az értelemben őrzi a nyájat, a ménest, a gulyát, a kondát, hogy nem engedi elbitangolni, szétszéledni, hanem abban az értelemben is, hogy fokossal, bottal, karikás ostorral, „fényes baltával” megvédi a rablóktól. A rablóktól, akik jobbára maguk is aktív vagy volt pásztorok. A fegyveres védelem és a fegyveres szerzés együtt jár. Legeltető pásztor és betyár közölt flexibilis az átmenet. A pásztorok népi világából kihámozható a nemesi liberalizmus magyarságideálja: a pásztorral azonosított parasztság és a nemesség szerves mentalitásbeli egysége. A pásztor felfedezése ad hitelt az ideologikus magyarságképnek: az egész magyarság – beleértve az alsó néprétegeket is – nemesi arculatú, s éppen ezért elementárisan demokratikus, mivel ahol mindenki úr, ott az igazi egyenlőség; és a mindenki kvázi nemesúri önérzete és autonómiája a valódi szabadság lehetősége.

Ehhez az állapothoz képest demokratikus irányba történt előrelépés, amikor a két világháború között a népi mozgalom a földművelőben fedezi fel a népkultúrát alkotó és teremtő népet, és vele azonosítja a magyarságot. Ez a felfogás nem kiegészítése a nemesi hagyományra épülő nemzetszemléletnek, hanem ellentéte: a magyar történelmi típusa nem az állam fenntartó nemes, hanem a társadalomfenntartó paraszt. A magyar történelem nem a nemesi dicsőség és a nemesi viszálykodások históriája, hanem a parasztság története. Nem politikát jelentő eseményeké, hanem az eseménytelen mindennapoké, az életé. A mai társadalomtudományoké, a jelenkori történettudományé, amely számára a történelem elsősorban társadalomtörténetet jelent, és nem korlátozódik az államélet történetére.

A népi írók megközelítése világossá teszi, hogy a népkultúra a civil társadalom kulturális összetevői közé tartozik, nem pedig az udvari kultúra szekularizált örökségét jelentő hatalmi kultuszhoz, és stilizált változatában sem a politikai erők ideológiájának alkotórésze. A civil társadalom része mint feltárásra, megismerésre és megőrzésre joggal igényt tartó értékes kulturális örökség, és mint a társadalom mikro-szociokultúrájába szervesen beépült, attól már elválaszthatatlan funkcionális elem.

Régi vita, ideológiai szempontokkal átszőtt disputa a múlt században a népkultúra eredetének kérdése. Elsősorban azok a népkultúra-feltárók erősködtek amellett, hogy a népkultúra a civilizáció előtti archaikus közösség kultúrája, és hogy jelenléte, sőt észlelhető elevensége, újratermelődése a modern korban arra mutat, hogy a hordozó archaikus közösség rejtve – legalábbis fragmentált állapotban – még él a modern civilizáció felszíne alatt, akik számára ehhez az őseredetiséghez való visszatérés jelenti a nemzet visszatérését történeti, sőt történelem előtti gyökereihez. Ezt a népkultúra-értelmezést vitatta Hans Naumann német irodalomtudós-etnográfus, aki egy, a huszadik század húszas éveiben megjelent tanulmányában azt a teóriát állította fel a népkultúra keletkezésére, amely szerint a népkultúra „gesunkenes Kulturgut”, lesüllyedt kultúrkincs. A „magas kultúra” folyamatosan leszivárog a néphez, és körülményeihez asszimilálódva annak sajátosként ható kultúráját képezi. A modern néprajz mindkettő létezését elismeri. Miután Bartók és Kodály felfedezték a népdalok egy típusában a precivilizációs kor fennmaradt zenéjét, nem lehet kétségbe vonni, hogy a kelet-európai és a balkáni tájon feltárható az autentikus ősi népkultúra maradéka. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a XVI–XVII. századtól kezdve az újonnan keletkező népkultúra esetében nyilvánvalóan a magasabb társadalmi körök kultúrája szivárog le, és válik a nép saját specifikumokkal rendelkező kultúrájává. A hazai népi építészet a kora újkorban népivé vált reneszánsz – és kisebb mértékben barokk – architektúra. A parasztház tornáca a lőcsei városháza vagy a sárospataki Rákóczi-vár árkádjának örököse. Legszebb újabb népdalaink, a „Lovamat kötöttem”, a „Hej, halászok, halászok”, a „János úr készül németi Bécsbe” (a Don Juan-mondának egy magyar népi variánsa) rokokó virágénekek, a cigányzene „pricc-pracc-prucca” a barokk kádencia egyenes ági leszármazottja.

A civil társadalomban a kétféle népkultúra gyökeresen eltérő módon van jelen. Az archaikus népkultúra statikus eleme a társadalom kulturális örökségének. Már nem megy át érdemi változásokon, átalakulásokon, és ez egyben a civil társadalmi jelenlétét is passzívvá teszi. Ezzel szemben a hagyomány, ha tartalmát nem is, de formáit, alakzatait az áthagyományozódás során változtatja. A nemzeti mitológia is statikus, létrejött alakzatai változatlanok, csak míg az ő statikája művi, szándékos stilizáció eredménye, a népművészeté „természetes”. A népművészet csak hamisítás árán manipulálható. A társadalmilag és kulturálisan megengedett magatartás a korrekt, valóságtisztelő feltáró munka. A népkultúra feltárásának kezdetét még ideologikus, idealizáló szándékú ferdítés jellemzi. Tisztes és jóhiszemű ferdítés. Kriza János és Erdélyi János úttörő gyűjtő munkájuk során az értékeket kívánták megmenteni a nemzeti kultúra számára, és nem a népkultúra valóságát feltárni és rekonstruálni tényleges teljességében és struktúrájában. Erdélyi és Kriza csak „szép” szövegeket vettek fel gyűjteményükbe. Olyanokat, amelyek kielégítették koruk esztétikai követelményeit. A művészetet nem történeti módon kezelték, nem azzal a megközelítéssel tehát, amely azt feltételezi, hogy művészileg hitványnak érzett szövegek más kor más művészi érzékenysége számára lehetnek esztétikai gyönyörűség forrásai. A szelekció szempontjai a szépészeti mellett leginkább morálisak voltak: az obszcén népdalszövegeket mellőzték. A mai tudományosság nélkülözi az esztétikai és etikai szempontot, a kulturális örökség valóságát kívánja feltárni. A népkultúra-idealizálók ettől a gyakorlattól idegenkednek, számukra a népkultúra archaikus vonulata még mindig élő organizmus, amelyet a tudományos feldolgozás múzeumi tárlók kiállítási darabjaivá mumifikál. A szemrehányásban a tudományos megközelítés gyakorlata számára is van tanulság. A múzeum is szelektál, ha más szempontok szerint is, mint a múlt századi gyűjtők. A jellegzetesség és a reprezentációérték szempontja szerint. A struktúra teljességének összefüggését ez sem tudja teljes extenzitásában és intenzitásában bemutatni, sokszor szándéka ellenére csonkít és ferdít. Ezt a veszélyt áthidalhatja, ha az archaikus népkultúra része a civil társadalomnak. A széles körű laikus-amatőr tevékenységgé vált gyűjtő, feltáró, megőrző és népszerűsítő munka enyhíthet a „múzeumszindrómán”, mert széles társadalmi kör eleven ismeretévé teszi a népkultúra „strukturális totalitását”. Ez a feltáró munka értékes civil társadalomépítő, kapcsolatteremtő, motiváló tényező lehet mint az iskolán kívüli népművelés része, méghozzá aktív népművelésé, amiben a gyarapító tevékenység és elsajátítás párhuzamosan zajlik. Az archaikus népkultúra azzal a kihívással, amit puszta léte és értéke jelent, másodlagos közösségképző tényező lehet. A gyűjtő és értékmentő munka erősíti a közösségi otthonosságérzést, sőt a fundamentalizmus veszélyessége nélkül adhat közösségi élményt. Az intenzív, akár eufórikus közösségi élmény érték, amennyiben a civil társadalmon belül marad, és nem válik politikummá.

A „gesunkenes Kulturgut” nem holmi kulturális csapadék, amely itt-ott megülepszik vagy elszivárog. A magasabb kultúra elemeit a kétkezi munkát végzők, a társadalom alsó, a felsőnél tradicionálisabb szintje kreatíve adaptálja. Csak a számára hasznosíthatót fogadja be, és azt is szükségleteihez idomítja. A kreatív adaptáció folyamatos, és a felhasználásban is megmarad. A másodlagos népkultúra szerkezetileg homológ az archaikus népkultúrával abban, hogy a népdal, népköltészeti szöveg változik az előadásban. Variációk és improvizációk gazdagítják az alapművet.

Ugyanebben a struktúrában él, és ezen az alapon a népkultúrához sorolható a modern kor köznapi szociális kultúrája is, amelyben a szövegnek ugyancsak nincs szerzője, és minden egyes előadással változik. Példaként csak a modern népkultúra egy jellegzetes termekét említem: a viccet. A vicc is szerző nélküli alkotás, mint a népdalszöveg és a népballada, és ahányszor elmondják, annyi változat keletkezik. A még elevenen élő kora újkori népkultúra és a modern népkultúra döntő jelentőségű szocializálós tényező. A társadalmi szokások világának részeként szerepe van az egyén társadalomba való beillesztésében. Eleme a mindennapi világ kommunikációs hálózatának. Ebben az értelemben mindenki népkultúrában él, ahogy mindenki prózában beszél, mint azt Molière óta tudjuk, akkor is, ha ennek nincs tudatában, és nem kapcsolják a népkultúrához ideológiai színezetű emóciók. Mint ahogy mindenki ugyanazt az anyanyelvet beszéli. Azok is, akik számára az anyanyelv nem bír szakrális jelentőséggel. Ha a népkultúránkra büszkék vagyunk, ez egészséges civil társadalmi öntudat-megnyilvánulás, és nem mások lenézésének igénye. Nem az a fóbiás és hiszterizált vélekedés, miszerint ahhoz, hogy egy százmilliós népességszámnál kisebb nemzet fennmaradjon, különbnek kell lennie másoknál. A népkultúrára büszkének lenni szintén mások fölé emelkedés, de nem abban az értelemben, hogy a mi népkultúránk feltételezésünk szerint különb másokénál, hanem abban, hogy azért látszik másokénál többnek, mert nagyobb a feltárási teljesítményünk.

A népkultúra nagy nemzeti kincs a maga helyén, a civil társadalom világában, de politikai ideológiává tenni tévútra vezet. Györffy István nagyszabású vállalkozása 1938-ban, nevezetes röpirata, mely a magyar magaskultúrát teljes egészében az archaikus népkultúrából kívánta megújítani, jóllehet szándéka szerint demokratikus és nácihódítás-ellenes kísérlet volt, mégis rossz irányú.

A népkultúra avantgárd, korukon túlmutató kulturális és eszmei törekvések kibontakozásának eszköze is lehet az ún. „reneszánszok” idején. A XIII–XV. századi „klasszikus” reneszánsz az újrafelfedezett antik kultúrában talált ideiglenes lehetőséget olyan új, még artikulálatlan felismerések kifejezésére, amelyek saját nyelve csak később alakult ki. A századforduló és a századelő művészi törekvései a természeti népek művészetében és sokszor a népművészetben találtak ilyen áthidaló kifejező eszközt. A népkultúrának tehát lehetnek, és valószínűleg a jövőben is lesznek reneszánszai. Ezért a jövő felé forduló törekvéseknek ugyanúgy megvan a kötődésük a népkultúrához, mint a múlt felé forduló törekvéseknek. Bartók pentatónia-felfedezésében láthatjuk a hó alatt áttelelt magyarságmagvat, de azt a szerepet is, amit ez a felfedezés a modern zene létrejöttében játszott.

A népkultúra helyes politikai aktualizálására adhat példát Göncz Árpád oroszországi útja, amelynek során újrafelfedezte az ugor örökséget a mai magyarság számára. Diszkrét ellensúlyozása volt ez az egyre terebélyesedő neoturanizmusnak. Figyelmeztetés az újra fanyalgással szemlélt „halszagú rokonságra”. Intés – verbalizált „lelki fröccs” és arrogáns kioktatás helyett –, hogy a magyarság hiteles történeti öröksége nem a világverő lovasnomád birodalmakhoz való tartozás, hogy a magyar nem az a nyeregbe termett nemzet, ahol lovas még a tengerész is.

A népkultúra magyarságunk fontos tényezője. A civil társadalomban – nem némethlászlói, hanem jó értelemben vett – mélymagyarság a felszín giccsmagyarságával szemben.

• Múltunk jövője