Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

A politikai nyelv megváltozása megszokott kísérőjelensége a politikai rendszerváltozásoknak. Pluralista politikai modellben élő sokrétű társadalmakban általában nem egységes a politikai nyelv, de jobbára kialakul egy uralkodó nyelv. Bizonyos politikai nyelvek megmaradnak zárt körben használt mandarin-nyelvnek, mások viszont köznyelvvé válnak. A köznyelvivé válás egyrészt azt jelenti, hogy a nyelvet nem kizárólag a politikai kaszt(ok) tagjai beszélik, hanem széles társadalmi csoportok is, ezen túl azonban azt is jelenti, hogy nemcsak azt a politikai szándékot lehet benne nyelvileg kifejezni, amelynek közvetítése végett létrejött, hanem másféle, sőt kifejezetten az alapszándékkal ellentétes tartalmat, az alapszándék bírálatát is.

Az uralkodó politikai nyelv mint közeg

Az 1990-es demokrácia a marxista nyelvezetnek a szovjet típusú rendszerekben használatos szimplifikált, sőt csökevényesített változatát, a „vonalas nyelvet” örökölte kötelező politikai államnyelvként. Ez a nyelv köznyelv volt abban az értelemben, hogy bizonyos helyzetekben mindenki rákényszerült az alkalmazására, de a társadalom jó része ezekben a helyzetekben is „törve beszélte” a nyelvet. A valódi marxista nyelv ugyanis értelmiségi dialektus, ebben az értelemben tehát nem köznyelv. Viszont köznyelv abban a másik értelemben, hogy minden politikára vonatkoztatható tartalom elmondható benne, nem csupán a szocialista kizsákmányolás-kritika.

Az 1945 óta eltelt időben a társadalom informális közegében fönnmaradt az 1945 előtti korszakok „mitikus” nyelve is. A mitikus nyelv eredetileg valamilyen vallás (esetünkben jellemzően a keresztény) hitelveiben és az azokat megjelenítő szemléletes képekben, jelképekben fejez ki politikai tartalmakat. A nemesi uralkodó osztályok Magyarországán a szekularizált vallásként is felfogható nacionalizmus „történetmitológiában” juttatta kifejezésre politikai világnézetét. Ez egyébként a térség többi országára is jellemző volt. A vallási mitológia szerepét a dicső nemzeti múlt eseményei, alakjai, intézményei vették át. Ez is köznyelv volt a szó mindkét értelemben. Mindenki beszélte vagy beszélhette, nem csak a politikai vezetőréteg, és gyakorlatilag bármilyen tartalom megfogalmazására alkalmas volt. Ez a nyelv az 1990-es rendszerváltással új életre kelt és a politikai jobboldal hivatalos nyelve lett.

A két öröklött nyelv szemléletmódja alapvetően különbözik egymástól. A mitikus nyelv idealizál és diabolizál. Patetikus és érzelmileg túlhevített. Hatása elsősorban esztétikai jellegű, veszélye viszont az, hogy mivel a pátoszt olyan jelenségekre is alkalmazza, amelyek kívül esnek a hatókörén, giccsé fajulhat. A marxista rétegnyelv a maga álláspontját általában a feltételezett vagy megnevezett ellenfél álláspontjának bírálatában fejti ki. Marx szocializmus-koncepciójának kiindulópontja az, hogy leleplezi a bérmunkaviszony „kizsákmányoló” természetét. E nyelv fő erőssége az ideológiakritika, vagyis az, hogy minden szellemi jelenséget vagy megnyilvánulást „le tud leplezni”. Mindegyikről képes kimutatni, hogy ideológia – azaz valamely részérdek közérdekként való megjelenítése – azáltal, hogy „föltárja”, „megvilágítja” a mögöttes politika szándékokat és érdekeket. A marxizmus legfontosabb hatóereje a túlfeszített intellektualizmus, ami azt is megakadályozza, hogy a nyelv túlságosan eklektikussá és kifinomulttá váljon.

Mindkét fenti öröklött nyelvre jellemző az erős hajlam arra, hogy ellenségképet kreáljon, ugyanakkor mindkettőnek fogyatékos a jövőképe. A marxista nyelv a szocialista jövőt csak általános elvként vázolja. A mitikus nyelv hazai historizáló változatában a múltba fordulás akadályozza a szemléletes jövőkép megjelenítését. A mitikus „Nagymagyarország” felvillantása nem lehet vonzó jövőkép, hiszen a 21. század „Nagymagyarországa” – feltéve persze azt a képtelenséget, hogy a területi revízió egyáltalán lehetséges –, igen kevéssé hasonlítana történelmi előzményére.

A politikai fordulat az „ancien régime” vonalas marxista nyelvét szalonképtelenné tette. A marxista nyelv értelmiségi dialektusát az kompromittálta, hogy erősen hajlik ellenségképek létrehozására. Ez a tulajdonság, amely a jobboldal mitikus nyelvének is sajátja, ellenfelei szemében ezt a nyelvet is diszkreditálja, de az mégis használható marad, mivel a Kádár-korszak után egzotikumként hatott – márpedig a „kádárizmus” szellemileg ingerszegény környezete felébresztette az egzotikum iránti vágyat, ami tetten érhető a misztika és az okkultizmus újkeletű divatjában is.

De alapvetően elmondható, hogy a mai magyar politikai életben az ellenségképekkel operáló politikai nyelv lejáratja használóját. Az 1990 utáni új „magyar ideológia” legfőbb nyilvánosan vallott ellenségképe ugyanis maga az ellenségkép. Ez jórészt persze éppen annak ideologikus leképződése és ellenhatása, hogy a valóságos politikai küzdelmet fantomizált ellenségképek jellemzik. Az új helyzet új nyelvet igényel, amelynek ki kell fejeznie az új magyar politikai modell sajátosságait és lehetőleg alkalmasnak kell lennie arra, hogy a politikai kaszt nyelvéből hamarosan köznyelvvé egyszerűsödjék. Bihari könyve fontos dokumentuma az alakulóban lévő új politikai nyelvnek. Ez a nyelv nem egészen előzmények nélkül való. Bihari korábbi munkássága során is egyik úttörője volt annak a törekvésnek, hogy a nyolcvanas évek „reformpolitológiája” a maga számára saját nyelvet alakítson ki. A jogtudós ezt a nyelvet akarta alkalmassá tenni az akkori rendszer bírálatának kifejtésére, távolabbi perspektívában pedig arra is, hogy az új korszak uralkodó politikai beszédmódjaként átvegye a vonalas marxista nyelv helyét. Ennek most eljött az ideje és Bihari könyve alapján alkalmunk van az eredmények számbavételére.

A politikai nyelv korszakai

Az új politikai nyelvnek az elmondottakon túl két további megközelítése is lehetséges. A politikai nyelv 1948 után is korszakonként változott, 1953 után pedig még pluralizálódott is. 1980-ban a Fiatal Művészek Klubjában rendeztek egy vitaülést a hetvenes évekről. A témához hozzászólva akkor azt fejtegettem, hogy az ötvenes évek nyelve katonai nyelv volt – mindenütt harc folyt: a munkások a munka frontján küzdöttek, a bányászok a széncsatában hadakoztak, a nebulók a „tudás várát ostromolták”, a „toll is fegyver volt” és még a békéért is békeharc dúlt. (Ez a gondolat Bihari könyvében is megjelenik a jelenlegi politikai kultúra kritikus leírásánál, mint a (politikai) „harc heroizálása” (14O.o.)) A hatvanas évek nyelve a „filozófia” volt. Elsősorban a Lukács körül kibontakozó új értelmiségi rendszerbírálók lukácsista-frankfurti-neomarxista nyelvére gondolok, amelyet a vonalas agitprop is igyekezett átvenni (ld. még: a „marxizmus röneszánsza”, amelynek híveit a sültvonalasok „röneszánsz elvtársaknak” csúfolták), hogy ennek segítségével áramvonalasítsa a vonalas marxista nyelvet. Ez a kritikai ambíciókkal fellépő filozófiai nyelv a sanyarú körülmények ellenére is alkalmas volt bizonyos keretek között a rendszer leleplezésére. A dolgozók „elidegenedtek” a munkától – mert alacsonyak voltak a fizetések; az állam nem elnyomta a társadalmat, hanem „lényegében elidegenedett tőle”; az egyén önmagát akarta „megvalósítani”, nem a szabadságot. Nyakatekerten és leplezve, de mégis a valóságos dolgokról volt szó.

A hetvenes évek nyelve a gazdaság volt- mondtam akkor –, a reformközgazdaságtan nyelve. A vitaülés után folyosón a kedves emlékű Pap Zsolt azt kérdezte tőlem: a demokráciának mi lesz a nyelve? A jog- feleltem –, és ráhibáztam. A nyolcvanas években a reformpolitológia nyelve lett a dekád uralkodó nyelve. Ennek alapja – főleg Biharinál, s talán kevésbé az Államigazgatási Főiskola műhelyében(Szegő Andrea, Wiener, Szoboszlai) – a jogtudomány szakmai nyelve. 1990 után újra jogásznemzet lettünk, még akkor is, ha a jobboldalon inkább a lovas- vagy katona nemzethez (mellesleg sosem voltunk azok!) szerettek volna visszatérni. Az alakuló új politikai nyelv a jog fogalomkészletéből építkezik, így nem csoda, hogy megteremtője és művelője a jogtudós-politikus.

Kritika vagy apológia

A másik lehetséges modell a politikai nyelv változásának elemzésére a modernkori magyar eszmetörténeti jellegzetessége, nevezetesen az, hogy korszakváltások idején az új korszak eszmei alapvetése mindig az előző rendszer kritikájaként fogalmazódott meg. Kemény Zsigmond a „Forradalom után”-ban 1849 békepárti kritikájával próbált eszmei értelemben irányt szabni a magyarságnak a Bach-korszak idejére, Szekfű a „Három nemzedék”-ben a dualista korszak kritikája révén fekteti le a Horthy-rendszer ideológiai rendszerének alapjait,
a koalíciós időben Bibó alapvető írásai és Szekfű „Forradalom után”-ja, mindkettő mint a Horthy-rendszer bírálata, alapozta volna meg az akkori új demokrácia rendszerének ideológiáját. Kézenfekvő lett volna, ha a mostani új demokrácia ideológiája és annak adekvát politikai nyelve is a Kádár-rendszer átfogó bírálatában fogalmazódik meg. Bihari könyvében ugyan gyakran bírálja az előző korszakot, mégsem mondhatjuk, hogy az általa vázolt konstrukció a Kádár-rendszer átfogó bírálata lenne, mivel a „keleti szocializmus” (Bihari nem használja ezt a kifejezést – ez az öreg „revizionista” szóhasználata) jellemzésekor csupán annak sztálinista szakaszával szemben kritikus fenntartás nélkül, a „kádárizmussal” kapcsolatos alapállása viszont a kritika és az apológia sajátos keveréke.

Közvetetten a nyelvalkotásban is ez a szemléleti ellentmondás jelenik meg. Az előző rendszer bírálatának azonban minden szerző esetében komoly akadálya van. Ennek egyik kézenfekvő oka az, hogy a rendszerkritika legkényelmesebben járható útja a rendszer ideológiájának eszmei bírálata lenne, de erre a Kádár-rendszer esetében nincsen lehetőség. Biharival ellentétben, aki a „keleti szocializmus” magyarországi kádárista szakaszára is jellemzőnek tartja az ideokráciát, nekem az a véleményem, hogy a Kádár-rendszernek nem volt ideológiája. A Kádár-rendszer hatalom-fenntartási eszköze nem az elnyomás maximalizálása volt, mint a sztálinizmusé, hanem a társadalom politikai semlegesítése. Az ennek legjobban megfelelő tudatellenőrzési mód pedig nem az ideológia, hanem az ideológiamentesség. A politikai gondolkodásból kilúgozták a teoretikus igényt (az ideológia a teoretikus tudat közfogyasztásra szánt változata), és a terepet a közvetlen szemlélet vette birtokba. A Kádár-rendszer idején az ideológia parcelláját a vonalas marxizmus-leninizmus szétmállott törmelékei borították. A „kádárizmus” ideológiája erre a tőmondatra redukálódott: „1956-ban ellenforradalom volt”. Aki ezt elfogadta az lehetett egyebekben vallásos, nacionalista, Horthyt-visszasíró, de még akár Nyugat-imádó is.

Ez azonban csak felszínes magyarázat. A rendszerkritika elmaradásának mélyebb oka az, hogy a Kádár-rendszer idején egybecsúszott az állami és a „második gazdaság” titulust viselő magánszektor. Az érdekviszonyokat képtelenség volt világosan megjeleníteni, így politikai harc sem bontakozhatott ki a rendszerrel szemben, amelynek ideológiája az új politikai nyelvben öltött volna testet. A Bihari által kimunkált politikai nyelv – szemben a marxista nyelv kriticizmusával és a mitikus nyelv manicheizmusával (a világ Ormuzd és Ariman – ennek magyarodása az „ármány” szavunk – gigászi küzdelme) – fenomenológiai nyelvnek tekinthető. Ez a nyelv az államszervezet leírására alkalmas – az államszervezet tagolódásának és működésének bemutatására kialakított fogalomkészlet lesz a politikai nyelv törzse. A Bihari által használt nyelv szemlélete statikus: állapotot rögzít, nem mozgásokat, átalakulásokat, tendenciákat jellemez. Módszere a leírás. Eszmei atyja Max Weber, és hatott rá a hatvan-hetvenes évek német neofunkcionalista irányzata (baloldali reprezentánsai Claus Offe és Dieter Senghaas, jobboldali reprezentánsa Niklas Luhmann). Szemlélete nem társadalomközpontú, mint végső soron Max Weberé, hanem államközpontú. Az állam működésének leírásával véli megragadhatónak a politikai szféra egészét. Fejtegetése nem általánosan államelméleti, fogalomkészlete sajátosan a magyar állam működésének leírására szolgál. Ebből következik, hogy a konkrét jelenségkörre szorítkozó leírás nem tipizál, nem rendeli típusként valamely nagyobb csoportba a bemutatott jelenségkört, nem hasonlítja össze a helyzetet külföldi példákkal (kivétel a Kádár rendszer és a többi népi demokrácia, és az 1990 után lezajlott rendszerváltások összehasonlítása), a szovjet rendszert magát nem veti össze a totalitarizmus más fajtáival, illetve más típusú modern diktatúrákkal. (A jobboldali totalitarizmust nem is említi, homályban marad, hogy a szerző a fasizmust egyáltalán totalitarizmusnak tekinti-e, amelynek ez esetben közös sajátosságai vannak a szovjet rendszerrel, vagy kizárólag a szovjet típusú rendszert tekinti totalitáriusnak).

Nem él történelmi példákkal sem. Noha a szovjet típusú rendszerre vonatkozó elemzés részben a ma is érvényes diktatúra-kritikák érveit, illetve a bürokráciára és a bürokratizmusra vonatkozó szokásos kritikai szempontokat alkalmazza, ezeket nem fejti ki, mivel az összeegyeztethetetlen volna a szándékolt fenomenalizmussal. A fenomenalizmus leginkább abban ragadható meg például, hogy a pártot, amely önmagát önálló entitásként határozta meg, maga is ilyennek tekinti. Az államtól különválasztható hatalmi tényezőként határozza meg, noha az uralkodó „egypárt” hatalmi központja valójában azonos volt a diktatórikus állam hatalmi központjával. Ha Bihari összehasonlításokkal élne, világos lenne, hogy a KB-titkár PB tagokból álló hatalmi központ ugyanolyan jellegű államhatalmi központ, mint egy katonai diktatúrában a junta vagy az iráni síito-bolsevista diktatúrában az ajatollahok tanácsa.

A fenomenologikus politikai nyelv életre keltésében 1988 előtt az a leplezett szándék bujkált, hogy az a rendszer számára ne a rendszer alapjait megkérdőjelező elvi kritikaként jelenjen meg, hanem konstruktív bírálatként, amelynek célja nem a rendszer meghaladása, hanem működőképesebbé tétele. Ugyanakkor a fenomenologikus nyelv használatában benne rejlett az elhatárolódási szándék is. A marxista nyelvhasználat elutasítása elhatárolódást jelzett a rendszer egészétől, kódolt üzenete az azonosulás elutasítása volt. Azonban nem volt benne tetten érhető a rendszer értelmének megkérdőjelezése, mivel a fenomenologikus nyelven fel sem tehető igazán az a transzcendentális kérdés, „mi végre is van ez a szocializmus”, mi létezésének a magasabb értelme. A fenomenológiai módszer lemond arról a kritikai lehetőségről, amelyet a marxizmus eszmerendszere kínál. A kívülről jövő bírálat irreleváns. A diktatúrán, ha nyíltan annak vallja magát, nem lehet számon kérni, hogy miért nem demokrácia. A marxista ideológiával indokolt szocializmuson azonban számon lehet kérni, hogy a megvalósulás nem az elveket valósítja meg. Az elvek alapján relevánsan bírálható a valóságosan fennálló rendszer. Ellentétben a kereszténységgel, amely eleve tagadja, hogy a földi létben lehetséges az elvek tökéletes politikai megvalósulása, a szovjet rendszeren számon kérhető, hogy az elv és a megvalósulás ilyen végletesen elszakadt egymástól. A megvalósult etatizmusnak nem nagyon volt élesebb ellentéte, mint az a kommunista vízió, amely az állam elhalását feltételezte. Ha ezt a kommunista tant valaki komolyan megkísérelte volna számon kérni, a sztálinista és hruscsovista, majd brezsnyevista rendszer számára ez lett volna a legveszedelmesebb ellenforradalmiság. A renegát áramlatok, a revizionizmusok azonban így is a marxi ihletésű szocializmus eredeti emancipatív tartalmainak hiányát kérték számon az októberi forradalom által létrehozott szocializmuson és népidemokratikus származékain. Ezt a Brezsnyev-vezetés végül hallgatólag tudomásul vette és rendszerét „létező szocializmus”-ként definiálta, elhárítva ezzel azt, hogy számot adjon arról, beteljesíti-e az elvi elvárásokat. A szocializmus utolsó indoklása végül par excellence konzervatív volt: a szocializmus létjogosultságát kielégítő módon indokolja az, hogy életképes és fenntartható. „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”, amint a nóta mondja.

Az 1990-es rendszerváltás után a fenomenologikus nyelv alkalmazható volt az új viszonyok megfogalmazására is, mert az új helyzet néhány fontos ideológiai követelménye nem állt messze tőle. Az egyiket már érintettem: a fenomenologikus nyelvi megjelenítésből hiányzik a diabolikus ellenségkép. Nem leleplező, még akkor sem, amikor tartalmilag élesen kritikus mondanivalót fejez ki. Nincs szókincse a politikai szitkok megfogalmazására. Amikor Bihari egyetlen esetben ilyet alkalmaz, más nyelven fejezi ki magát. Ez az eset a népi-urbánus probléma jellemzése (142. o.) . Helyesen írja, hogy az eufemizáló megnevezés ma már az antiszemita-zsidó ellentétet takarja. Kérdés persze, hogy akkor miért megyen maga is bele az eufemizálásba. A népi mozgalom nem azonosítható automatikusan az antiszemitizmussal. A parasztírók mozgalmának ellenségképei között az „urbánus” gyakorlatilag valóban a zsidó származású polgárságot jelentette, de Bihari fejtegetése nem tér ki arra, hogy az egykori valódi népi mozgalomnak csupán második ellenségképe volt az urbánus. Első ellenségkép az úri volt. Méghozzá nem csupán az úri földbirtokosság, hanem az úri középosztály is. A népi mozgalom, amikor az új népi középosztály létrehozását tekintette egyik legfontosabb céljának, akkor nem csupán a zsidó és német-szláv asszimiláns hivatalnokokat akarta új, paraszti származású értelmiségiekkel felváltani, hanem a dzsentri-dzsentroid úri középosztályt is – pontosan azt a réteget, amely a mai jobboldal antiszemitáinak büszkén vállalt elődje. Amikor Bihari az antiszemitizmus és az „agresszív magyarellenes filoszemitizmus” ellentétpárjáról ír, akkor nem a könyv uralkodó nyelvén szól, hanem a „Magyar Politikai Mitológia Félreértelmező Szótára” „Ordenáré Politikai Kifejezések” elnevezésű pótkötetéből kölcsönzi a kifejezést. Az antiszemitizmust és annak elutasítását, valamint az érintettek háborgását egy kalap alá venni nyilvánvalóan infámis eljárás. Hogyan is értsük a „magyarellenes filoszemitizmus” fogalmát? Meglehet, hogy az érintett zsidók reakciója agresszív. Az a körülmény, hogy félmilliót kiirtottak közülük, feltehetően ma is ki tudja őket hozni a sodrukból. A zsidók viszont nem lehetnek filoszemiták. Ez csupán a zsidóbarát nemzsidókra vonatkoztatható kifejezés. Magyarországon azok nyilván nagy valószínűséggel magyarok. Hogyan lehetnek viszont magyarok magyarellenesek (tegyük zárójelbe annak a magyar állampolgárságú filoszemitának az esetét, aki mondjuk szlovák nemzetiségű). Ez ugyanolyan értelmetlenség, mint a filoszemita zsidó. Amikor az SZDSZ-t azzal vádolja, hogy „érzéketlen bizonyos kérdések iránt”, feltehetően olyasmire gondol, hogy a liberális párt valóban érzéketlen a szomszéd országokbeli magyar kisebbségek problémájának revansista kezelése iránt, vagy arra, hogy kevés megértés van benne az antiszemitizmussal szemben . Ez, és az ehhez hasonlók leírására szolgálna „magyarok magyarellenessége”?

A konszenzus igénye

A másik ideológiai szükséglet, amelyet a fenomenológiai nyelv ki tud elégíteni, a mai magyar politikai élet egy másik jellemzője – a konszenzus iránti túlfeszített igény. Ez a konszenzus-igény részben az ellenségkép elutasításának másik vetülete, de inkább abból ered, hogy az érdekeknek a gazdasági szektorok egybecsúszásából következő összemosódása meggátolja a bipoláris parlamenti váltógazdaság kialakulását. Az így kialakuló többpártrendszerben olyan csoportok is külön pártot alkotnak, amelyek valójában egy pártba tartoznak. Bihari helyesen írja az MDF-koalíció jellemzésénél, hogy a három párt között olyan mértékű volt a világnézeti egyezés, hogy akár egy pártot is alkothattak volna (111. o.)

A többpártrendszert a konszenzus valóban rendezhetné, de ennek ellene hat, hogy Magyarországon ma olyan kérdésekben sincs egyetértés, amelyek a nyugati országok zömében vitán felül állnak. Nálunk még abban sincs konszenzus, hogy a külpolitikát milyen értelemben alakítsa a Nyugathoz való (lehetőleg minél jobb) viszony és a szomszéd országokbeli magyar kisebbségek helyzetének szem előtt tartása.

A reformpolitológia nyelvi fenomenalizmus nem aszerint ítéli meg a Kádár-rendszert, hogy a megfelelt-e bizonyos, általa is hangoztatott elveknek, hanem az államszervezet és részapparátusai működésének kritériuma alapján. A neofunkcionalistákhoz hasonlóan Bihari is a díszfunkciók eluralkodását veti a bürokratikus elvek szerint működő diktatúra szemére. A fenomenológiai nyelv erre a leleplezésre valóban alkalmas. Bihari megállapításainak nagy része nem csupán helyes, de meg is ragadja a sztálinista, majd a kádárista rendszer problémáinak lényegét. A „keleti szocializmus” -Bihari szóhasználatában az „ázsiai államszocializmus” (61. o.) – lényegét helyesen ragadja meg, amikor azt írja, hogy az képes volt az üzleti haszonelv szerint működő gazdaság növekedési tempójához képest politikai eszközzel felgyorsítani a felhalmozást. Ez volt modernizációs feladata és teljesítménye. Bihari, nyelvi ihletőinek szemléletét követve, nem tekinti méltányolható modernizációs rendszernek a „keleti szocializmus”-t. Max Weber a modernizáció lényegét a munkamegosztás minél kifinomultabb kifejlődésében látja. Ezt a gondolatot a neofunkcionalista iskola azzal fejleszti tovább, hogy a modernizáció lényegének az alrendszerek kitagolódását és működési autonómiájuk kialakulását tekinti. Ez utóbbi Biharinál is termékeny elemzési szempont. Így nézve a szovjet mintájú rendszert valóban az jellemzi, hogy a politikai és a gazdasági szférák egyetlen rendszert alkotnak, ami azt jelzi, hogy az alrendszerek kitagolódása alacsony szinten áll, a kialakult vagy öröklött alrendszerek működését pedig a hatalmi központ despotizmusa gátolja. Jómagam modernizációs rendszernek tekintem a szovjet rendszert, de olyannak, amely csak a modernizáció egyik részét képes véghezvinni: azaz felszámolja a tradicionális társadalmat. A második lépéssel azonban adós marad, nem képes a már nem tradicionalista (tehát már modern) társadalmat a viszonylagos elmaradottságából kiragadni. Modernizációs teljesítménye zsákutcába jut, elmaradott modernséget hoz létre és konzervál. Ennek mélyebb okát Bihari is megragadja: a szovjet típusú rendszerek egyelvűek – írja – és ez döntő korlát, mivel a többelvű rendszerek adaptívak. (32.o.) Lényegében ez az adaptivitás az a fejlődés, amely a modernitás magasabb szintjére vezet.

Az megújulásra való képtelenség a diktatúrák kritikájának bevett kliséje. A diktatúra ígérete az, hogy a társadalmat terrorizálva gyorsabban tud gyökeres változást előidézni, mint a szerves fejlődés. A parancsuralom valóban alkalmas a rendszeren kívüli radikális változások véghezvitelére. A diktatúra apparátusa azonban fejlődésképtelen, reformálhatatlan. Hosszú távon a diktatúra apparátusának fejlődésképtelensége az egész társadalom és gazdaság fejlődésének gátjává válik.

A fenomenologikus szemléletmód akadályozza, hogy a szerző nyelvileg kielégítően megvilágítsa, mi volt rendszerszerűségében az 1948–1953 között fennállott Rákosi-rendszer, az 1953–1954-ben fennállott Nagy Imre-kurzus és az 1963–1988 között fennállott Kádár-rendszer közötti különbség. Noha a politikai szándék világos – a szerző szeretne világosan különbséget tenni a Rákosi – és a Kádár-korszak között, természetesen az utóbbi előnyére –, politikai nyelve alkalmatlannak bizonyul a kettő közötti rendszerkülönbségek kifejezésére. Államközpontú szemlélete meggátolja abban, hogy érzékeljen és érzékeltessen olyan fejleményeket, amelyek nem függenek szorosan össze az államszervezet szerkezetével és működésével. Az 1945 utáni időszak történetének egyébként kiváló szakaszolásánál ezért sikkad el, hogy az 1956 őszétől 1960-ig húzódó „neosztálinista” megtorlási időszak és a „kádárizmus” között a határt és az átmenetet az 1960-1963 között az 56-os forradalom miatt bebörtönzöttekre vonatkozó amnesztia jelentette. Ezzel a megbékéli aktussal tudott a Kádár-vezetés az elnyomás maximalizálásának hatalomgyakorlási technikájáról áttérni a politikai semlegesítés technikájára. Ebben különbözik a Kádár-Magyarország mind a hruscsovi Szovjetuniótól, mind a többi népidemokráciától. Az utóbbiakban csak lassan és fokozatosan tértek át a politikai semlegesítés technikájára, s ez alig észrevehető kis lépésekben, nem pedig fordulatszerűen ment végbe, így a társadalom nem is érzékelte, és az átállás jóval kevésbé is volt gyökeres, mint Magyarországon. Magyarországon sikerült azt elérni, hogy a társadalom valóban bizonyos „otthonosság-érzéssel” (Veres Péter) fogadja el a hatalmat. A szovjet tömb többi országában fennmaradt a kikényszerített eltűrés pszichikai állapota.

A fenomenalista nyelven jól leírható az államszervezet működésének folyamata, beleértve bizonyos átalakulásokat is. Jól jellemezhető ezen a nyelven az átalakulási folyamatok mélysége és szélessége is, amennyiben az átalakulás az apparátusszerűen működő szervezetekben zajlik. Nem használható ez a nyelv az államtól elváló társadalom folyamatainak leírására, és a gazdaság esetében is csak szervezeti keretek bemutatására, és azoknak a folyamatoknak a jellemzésére alkalmas, amelyek a szorosan vett nagyszervezeti keretekben zajlottak le. Az ezen kívül eső gazdasági folyamatok bemutatására azonban alkalmatlan. Bihari kitűnően jellemzi és szakaszolja azt a reformfolyamatot, amely az állami nagygazdaság szervezeti kereteiben zajlott, de a nagy jelentőségű „második gazdaság” teljesen kiesik látóköréből, jószerivel meg sem jelenik a könyvben. Még kevésbé lehet ennek a fenomenalista nyelvnek szókészletében leírni a pszichikai folyamatokat, jóllehet azok a „Kádár-rendszer” idején jelentős szerepet játszottak.

A fenomenalista nyelv nem képi és nem igazán érzékletes, de sok esetben találó megfogalmazásokat hoz létre. Figyelemre méltó, hogy a szerző a részapparátusok lassan kialakuló működési önállóságának jellemzésére megalkotja a rendszerre vonatkoztatva a „pluralitástartalom” kifejezést (27. o.). Ugyanakkor a fenomenalista nyelven nem fejezhető ki elég világosan a lényegi különbség a „pluralitás” mint a munkamegosztás nyomán kialakuló tagolódás, és a „pluralizmus” mint a politikai demokrácia attribútuma között, amely utóbbi esetében a politikai modell a pluralizmus valóságát képezi le, és a politikai értékrend a demokratikus rendszer egyik alapfeltételének tekinti ezt a többrétűséget. Ugyanakkor viszonylag finoman jelenik meg a kettő közötti átmeneti helyzet: a Kádár-kor lobby-alkuiban megnyilvánuló informális pluralizmus.

Nem bizonyul viszont kielégítőnek a szóhasználat a „kádárizmus” egyik alapvető jelenségének jellemzésére. Bihari az „enyhített diktatúra” kifejezést használja a meghonosodott „puha diktatúra” helyett. Az „enyhített diktatúra” tárgyszerűbb (nem vetít ki ellenségképet, nem igyekszik „leleplezni”), és tudományosabban is hangzik, mint a köznapi, pongyola „ puha diktatúra” kifejezés. Mégis, nem csupán kevésbé szemléletes, de pontatlanabb is. Nem derül ki belőle, hogy az elnyomás maximumához képest „enyhített”, vagy csupán egy korábbi magasabb elnyomási szinthez képest az. A puha és a kemény diktatúra esetében azonban érezhető a különbség: nagyjából akkora, mint az operabálon glasszé-kesztyűvel adott legyintés, és a porondon a páncélöltözet vaskesztyűjével lekevert pofon különbsége. Magyarán: a puha diktatúrában „csak” szilencium jár olyasmiért, amiért a kemény diktatúrában börtön.

Az 1945 utáni időszak 15 szakaszra bontása figyelemre méltó (11–17.o.). Elismerést érdemel, hogy Bihari V. szakaszként külön jellemzi a „Márciusi Határozat” időszakát (1955–l956). Így képes hitelesen értelmezni, hogy 1955 tavaszán nem egyszerűen ott folytatódott a történet, ahol 1953 júniusában abbamaradt. Az intézményekre összpontosító fenomenológiai szemlélet azonban nem érzékeli, hogy 1956 februárjában a XX. Kongresszus következményeként ismét új szakasz kezdődik: a rendszer válsága, a forradalom közvetlen előtörténete. A „Márciusi Határozat” időszaka nem Rákosi-restauráció. Nem a „klikk” veszi vissza a hatalmat. Nincs is már klikk, hiszen a négyből kettő (Farkas és Révai) kibukott a hatalomból, Rákosi és Gerő ketten már nem tesznek ki egy klikket. Ezen túl pedig a két vezér már „koalícióban” uralkodik együtt egy másik rövidéletű klikkel: Hegedűs András, Ács Lajos, Végh Béla, Hidas István csoportjával. A Rákosi-rendszerre használt despotizmus kifejezés nem szerencsés szóhasználat. Megmutatkozik ez abban, hogy az 1955-ös szakaszhoz képest az 1948-1953-as időszak „szélsőséges despotizmus” volt. Történetileg a despotizmuson a „keleti despotizmust”, az „ázsiai termelési mód” hatalmi felépítményét szokás érteni. Az talán valóban értelmes állítás, hogy Timur despotizmusa szélsőséges volt Dzsingisz kánéhoz képest. A sztálinizmus esetében a despotizmus feltehetően azt jelenti, hogy az uralmat az elnyomás maximalizálásával tartották fenn. Így az 1955-ös „félrestaurációra” inkább lenne alkalmazható az „enyhített despotizmus”, mint a „kádárizmusra”. Indokolt a VIII. szakasz megkülönböztetése, az 1963–1968-as időszak valóban tekinthető külön szakasznak. Jellemzését azonban másként adnám meg. Én a kettővel korábbi rövid szakaszt nevezném a restaurált hatalom stabilizálódása időszakának. Az ellenállást felszámoló terror a Nagy Imre perrel lezárult, 1958 második fele és az 1959-es esztendő tekinthető a stabilizációnak. Az amnesztia már nem a stabilizáláshoz volt szükséges. A stabilitás előfeltétele volt a közkegyelemnek, nem eredménye. Az amnesztia már a rendszer új uralom-fenntartási módszerre: a politikai semlegesítésre való átállást szolgálta. A VIII. szakasz a sajátos „kádárizmus” létrejöttének stádiuma: az „aki nincs ellenünk az velünk van!” jelszó meghirdetésének, a származási kategóriák eltörlésének, a „3 T” értelmiségpolitika megszületésének időszaka. A gazdaságirányítási reformokra vonatkozó három szakasz (IX–XI.) helyesen jellemzi a folyamatot úgy, hogy az 1972–1973-as fordulat „csak” megtorpanás volt, nem visszarendeződés. A hetvenes évek derekának jellemzésekor ugyanakkor túlzás azt állítani, hogy ezt az időszakot is a reformok jellemezték. Bizonyos reform-eredmények valóban beépültek a rendszerbe, de nem piacgazdálkodás alakult ki, hanem a sztálinista időszak feladatkirovó központi tervezését ekkor váltotta fel az a gyakorlat, hogy a terv az ágazatok és monopol nagyvállalatok alkuiból állt össze, de még mindig a meggyengült elosztó központ döntnöki ellenőrzése alatt.

Mivel az 1989-1990-es rendszerváltást is az állam hajtotta végre „felülről”, a megszervezett ellenzéki erőkkel való párbeszéd és megállapodás alapján , a fenomenologikus nyelv fontos folyamatok leírását teszi lehetővé. A könyv jól jellemzi az Antall-kormány apparátusszerű tevékenységét. Rávilágít a szakértő bizottságok háttértevékenységére, a Miniszterelnöki Hivatal és a minisztériumok apparátusainak kettős hatalmi helyzetére.

Bihari viszonya a Kádár-rendszerhez – mint jeleztem – ellentmondásos. Egyrészt hangsúlyozza, hogy az diktatúra volt, elvileg nem különbözteti meg a sztálinista diktatúrától, és alkalmazza rá a diktatúra bírálatának általános elvi megállapításait. Másrészt viszont a Kádár-rendszert minőségileg és lényegileg enyhébb és ésszerűbb diktatúrának tekinti a többinél. Ezt a véleményt arra alapozza, hogy megállapítása szerint a Kádár-rendszerben annak egész fennállása idején folyt reformtevékenység. Ez kétségtelenül igaz, de elsikkad, hogy bizonyos fajta reformtevékenységről beszélhetünk csak. A „nagyimrés pártellenzék” gazdaságpolitikai koncepciója és az 1968–1973-as reformszakasz elbuktatott kísérlete olyan piaci modellen dolgozott, amely a politikai demokratizálást is előkészítette, és végső soron túlmutatott a rendszeren. Ezért nem is lehetett igazi kifutása. Ezzel szemben a hetvenes és a korai nyolcvanas évek reformtevékenysége a rendszer működésének ésszerűsítésére törekedett. Így Bihari, minden – olykor éles – bírálatával együtt is inkább tekinti a „kádárizmust” az 1988–1990-es rendszerváltás előkészítő stádiumának, mint a brezsnyevi pangás „sajátos magyar útjának”.

A könyv alapvető elemzési szempontja az apparátusok instrumentális működésének kritikus feltárása. E szerint a szempont szerint elemzi mind a keleti szocializmus, mind az azt követő demokrácia politikai viszonyait. Ezt fejezi ki a használt politikai nyelv is. A könyv az új „magyar ideológia” fontos dokumentuma.

Bihari Mihály: Magyar politika. Korona Kiadó, Budapest, 1996

• Játéktér