Tőkés Rudolf

Nyomtatóbarát változat

A nyugati társadalomtudósok nyolcadik éve igyekeznek magyarázatot találni a szovjet és kelet-európai politikai rendszerek összeomlására.[1] Erőfeszítéseik révén hatalmas terjedelmű szakirodalom jött létre, amelyen belül négy – szerzőik szakmai múltjával többnyire összhangban álló – irányzat különböztethető meg. Születtek olyan összefoglaló elméleti áttekintések, mint amilyen Samuel Huntington The Third Wave (A harmadik hullám) című könyve, amelyek a „globális demokratizálódási hullám” részeként elemzik a kommunista rezsimek összeomlását.[2] Másodszor, rendelkezésünkre állnak azok az összehasonlító munkák, amelyeket olyan nagyra törő Latin-Amerika-, Ibéria- és „Dél-Kelet-Európa-” (magyarán Görögország) szakértők írtak, akik érdeklődésüket az elmúlt években a posztszovjet térségre és Kelet-Európára is kiterjesztették.[3] Harmadszor, szorgalmasan munkálkodtak azok a szerzők is, akik szakértelmükre a kommunizmuskutatásban tettek szert.[4] Végül, negyedszer, nem hagytak fel a kutatással azok a helyi ismeretekkel, megfelelő nyelvtudással rendelkező társadalomtudósok sem, akiknek szakterülete 1989 előtt is Kína, a Szovjetunió vagy Kelet-Európa volt.[5]

A tudós szorgoskodásnak meg is lett a maga eredménye. Ezeket a következő öt pontban foglalhatjuk össze.

1. A tranzitológiai tanulmányok nemzetközi összefüggésbe helyezték a kelet-európai fejleményeket, és ily módon regionális és szubregionális tények, valamint a – javarészt másodkézből vett – helyi elemzések alapján fontos ellentmondásokat tártak fel.

2. A latin-amerikai és dél-európai rendszerváltozások komplex forgatókönyveinek rekonstruálásával és bemutatásával heurisztikus modelleket kínálnak az átmenet különböző szintjein álló kelet-európai országok politikai, gazdasági és társadalmi erői közötti kölcsönhatások elemzéséhez.

3. Fölvázolták az autoritárus rendszerből a posztautoritárius rendszerbe való átmenet különféle általános vagy egyedi forgatókönyveit, azonosították a folyamat egyes kulcsfontosságú szereplőit és intézményeit, szerepeket rendeltek hozzájuk, és számos feltűnő hasonlóságot fedeztek föl a dél-amerikai, dél-európai és a kelet-európai átmenetek között.

4. Szakmai szókincsünk gazdagodott vagy fél tucat spanyol szóval. A Latin-Amerika- és Dél-Európa-szakértők árnyaltabbá tették a „demokratizálódás”, a „liberalizálódás”, a „piac” és a „politikai paktum” fogalmát. Ez hozzásegített bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy a kelet-európai átmenetekhez, illetve az ezekkel együtt járó politikai és társadalmi folyamatokhoz hasonló jelenségek másutt is lejátszódtak.

5. Az átmenettan művelői több-kevesebb sikerrel felhasználták Robert Dahl, Dunkwart Rustow, Ralf Dahrendorf, Adam Przeworski, Robert Putnam és több más liberáldemokrata társadalomtudós eredeti meglátásait. Ezzel bővült fogalmi eszköztárunk, ami az átmenet árnyaltabb elemzését tette lehetővé.

De nem mind arany, amit a tranzitológia produkált. A tranzitológiai irodalom nagy részének olyan előfeltevései és elfogultságai vannak, amelyek akadályozzák a kommunista országokban 1989–90-ben, illetve az azt követően lezajlott változások mélyebb megértését, és amelyek csökkentik a tranzitológia által elért szakmai eredmények jelentőségét. De mielőtt górcső alá vennénk az átmenettan téziseit, fontos különbséget tennünk a „politika által orientált” és a „tiszta” – érték- és ideológiamentességre törekvő – tudományos megközelítési mód között.

Az előbbi a jó politikai kapcsolatrendszerrel rendelkező politikai agytrösztöket, a hozzájuk szegődő konzultáns társadalomtudósokat és az ezek által képviselt egyetemi kutatóközpontokat jellemzi, akik piócaként tapadnak a washingtoni és brüsszeli pénzforrásokra. A washingtoni költségvetésből támogatott National Endowment for Democracy és a fővárosban és környékén letelepedett profitorientált politikai agytrösztök által foglalkoztatott beltway bandits (a beltway a washingtoni körgyűrű) összefogtak azokkal szövetségi kormányhivatalokkal, amelyek hirtelen érdeklődni kezdtek a kelet-európai átmenet iránt (ezek száma 1989 és 1991 között kettőről harmincra nőtt), és közösen egy új „demokratizációs” iparágat hoztak létre. Meglehetősen homályos, hogy a kormánybürokraták és az általuk finanszírozott aktatáskás „szakértő-banditák” többnyire alig néhány napos kelet-európai „tényfeltáró” turisztikai tevékenysége mivel gyarapította a társadalomtudományt. Kétségkívül létezik egy kisebb könyvtárt megtöltő – szerencsére többnyire nem publikált és feltehetően a megrendelők által sem elolvasott – kutatási jelentés és a kongresszusi meghallgatások (néhány száz példányban publikált) hasonlóan banális anyaga. Ezeknek leginkább költségvetési függelékei érdekesek, mivel kiderült belőlük, hogy a posztkommunista tényfeltárásra áldozott százmilliókból csak fillérek jutottak azoknak a washingtoni berkekben „seeing-eye dogs”-ként – vakvezető kutyákként – aposztrofált kelet-európai társadalomtudományi szakértelmiségieknek, akik a helyszínen segítették a washingtoni turistákat.

A bona fide társadalomtudósokat a „tiszta” – érték- és ideológiamentességre törekvő – tudományos megközelítési mód jellemzi. A politikai döntéshozatal igényeihez igazodó tranzitológusok munkásságában a szélhámosságra való hajlam mellett azok a kendőzött ideológiai elfogultságok jelentik a legnagyobb problémát, amelyek erőteljesen befolyásolják azt, ahogy ezek a kutatók a posztkommunista országokban zajló átmenetet látják és leírják. A bona fide társadalomtudósok nem rejtik ugyan véka alá előfeltevéseiket – ellenkezőleg: érzékletesen kibontják és mérlegre teszik azokat –, de ezzel sem jutnak messzire, mivel azok a párhuzamok, amelyeket a latin-amerikai, dél-európai és a kelet-európai átalakulási folyamatok között fölfedezni vélnek, egyrészt kulturálisan-történelmileg megalapozatlanok, másrészt empirikusan tarthatatlanok.

Van négy olyan előfeltevés, amelyen a bona fide társadalomtudósok és a politikai döntéshozatal igényeihez igazodó tranzitológusok egyaránt osztoznak:

1. Mindkét csoport abból a közelebbről meg nem határozott elképzelésből indul ki, hogy Latin-Amerika, Dél-Európa és Kelet-Európa a globális fejlődés azonos szintjén helyezkedik el. Ezért szerintük a fejlődést meghatározó szereplők és intézmények a kulturális környezettől függetlenül mindhárom régióban hasonló módon viselkednek.

2. Mindkét csoport feltételezi, hogy a szóban forgó országokban mindazok, akik a régi rendszert „demokratikus” irányban kívánták megváltoztatni, ugyanazokat a stratégiai célokat tűzték ki – például az intézményesített pluralizmus, a jogállam, a piacgazdaság és a civil társadalom megteremtését.

3. Ebben a feltételezésen hallgatólagosan benne rejlik az a meggyőződés, hogy az etnikai, nyelvi és kulturális identitásáért síkraszálló ideológiai megnyilatkozások szűklátókörűen provinciális, lényegében káros és anakronisztikus jelenségek. Úgy vélik, az ilyen ideológiák alkalmasak lehetnének a liberális demokráciába torkolló fejlődés kisiklatására; még szerencse, hogy a modernizáció, a szekularizáció és a szabad vállalkozáson alapuló világgazdaság végső győzelme szükségszerűen a történelem szemétdombjára juttatja őket.

4. Az euroatlanti értékek, intézmények és rendszerfejlődési precedensek az autoritárius és a kommunista rendszereknek egyaránt normatív modellt nyújtanak.

Amikor annak idején Alexis de Tocqueville nekilátott egy másik átmenet – a korai amerikai liberális demokrácia kialakulása – elemzésének, egészen másként fogott hozzá, mint a mostani paradigma-mámoros washingtoni „demokrácia-szakértők”. Tocqueville először is megtanult angolul, majd hosszú időt töltött a helyszínen, ahol alaposan belekerült a politikai, társadalmi és kulturális közegbe, és sikerült bensőséges viszonyba kerülnie a „hely szellemével”. Így születhetett meg a Demokrácia Amerikában, ez a mai napig haszonnal forgatható munka a kora XIX. századi amerikai civil társadalomról.

Ez idáig nem sok olyan angolszász komparatív politológus – és feltehetően még kevesebb Latin-Amerika- és Dél-Európa-szakértő – akadt, aki vette volna a fáradságot, hogy megtanulja a kelet-európai régió valamelyik nyelvét. Ezért aztán hiába is próbálnának meríteni a térség történelmét, politikai berendezkedését, helyi társadalmát, szellemi értékeit és kultúráját tudományos alapossággal leíró és elemző könyvek és tanulmányok gazdag tárházából. Vagyis a lengyel, cseh és magyar társadalomtudósok történelmi és átmenettani alapmunkái mind ismeretlenek maradtak előttük. Ma idejében hozzájutnak azokhoz az anyagokhoz és adatokhoz, amelyek így a nyelvi nehézségek miatt kimaradtak a vizsgálatok látóköréből, alighanem kénytelenek lettek volna felülvizsgálni azokat a fogalmakat, amelyeket a priori alkottak maguknak a kelet-európai folyamatokról. A spanyol eredetű terminológia, vagy az olyan fogalmak, mint a „glasznoszty” vagy a „peresztrojka” már-már nyegle, akontextuális használata leírni sem képes, nemhogy hitelesen elemezni, egyetlen kelet-európai ország átmeneti periódusának összetettségét sem.

Persze kivételek is vannak. Például Magyarország esetében – ha eltekintünk is a Nyugaton élő magyar származású mintegy két tucat társadalomtudóstól – a nyelvet kiválóan bíró angol Bill Lomax, Chris Hann, az amerikai Martha Lampton, a spanyol Carmen Enriquez Gonzalez, és néhány fiatalabb kollegájuk fontos és maradandó értékű tanulmányokat írtak mind a magyar átmenet előtörténetéről, mind a kilencvenes évek történéseiről.

Átmentek: honnan?

Az autoritárius latin-amerikai és dél-európai rendszerek minőségileg különböztek mind a reformoktól érintetlenül maradt, mind az ilyen vagy olyan részleges (többnyire gazdasági) reformon átesett poszttotalitárius kommunista rendszerektől. Ez az eltérés olyan nagy, hogy kételyeket ébreszt lennünk, van-e egyáltalán értelme összehasonlítani a kettőt. A legfontosabb különbségek a következők:

Az átpolitizáltság foka és az intézményi behatolás


Az autoritárius rendszereken az uralkodó párt – amely gyakrabban áll diktátor, mint kollektív junta vezetése alatt – kliensrendszerre alapozott, nepotisztikus eszközökkel informális módon foglalta el a hatalom kulcspozícióit, és eresztett gyökereket az üzleti szféra egy részében.

A kommunista rendszerekben az állampárt a nómenklatúra-rendszer révén intézményesített módon és szisztematikusan hatotta át a közigazgatást, a társadalmat, a munkahelyeket, az oktatást, a kultúrát és a szabályozott vallási életet.

Legitimációs modellek


Az autoritárius rendszerek a nemzet történelméből, a „nemzeti küldetésből” és a vezető karizmájából vezették le legitimációs ideológiájukat. Ha a klérus együttműködött, a „keresztény” erkölcsi identitás, illetve küldetés is szerepet játszhatott a legitimációban.

A kommunista rendszerekben a legitimáció bázisát a marxista–leninista internacionalizmus (esetleg ennek helyi változata), az első ember „pozitív” vagy (mint például Kádár esetében) manipulált „negatív” személyi kultusza, az „osztályharcos” nemzeti „haladó hagyomány”, valamint az antifasiszta ellenállás – amely lehetett nagyszabású (Lengyelország), javarészt feltupírozott (Magyarország) vagy fabrikált (Csehország) – ideologizált mítosza adta.

A termelőeszközök és vagyontárgyak tulajdonjoga és a gazdasági rendszer


Az autoritárius rendszerekben a föld a nagyipar és az egyházi latifundiumok magántulajdonában vannak; az ipar, a kereskedelem és bankszféra, noha állami befolyás alatt állt, lényegében autonóm piacgazdaság része volt.

A kommunista rendszerekben az állami tulajdon a termelés minden területén általános volt. A szövetkezeti szférában az állam ellenőrzést és döntéshozatali vétójogot gyakorolt. A magántulajdon „személyi tulajdonná” szűkült. Ha volt is megtűrt „szürke” vagy „második” gazdaság, amely illegálisan vagy féllegálisan működött, a gazdaság döntően tervutasításos irányítás alatt állt.

A rendszer és a társadalom viszonya


Az autoritárius rendszerekben a jogilag és de facto önrendelkező korporatista elit csoportok, a vagy félig-meddig tűrt, vagy illegalitásba szorított szakszervezetek és a szervezetlen, de politikailag tudatos polgári képződmények képesek együtt élni az állami bürokráciával, és esetenként partneri kapcsolatra is tudnak lépni a politikai rezsim egyes részeivel.

A kommunista rendszerek kezdetben mobilizálták, majd demobilizálták és részlegesen atomizálták a társadalmat, amelyet a rezsim által irányított korporatista „ernyőszervezetek” (lásd Hazafias Népfront) fogtak össze. A kommunista rezsim által uralt társadalom különös jellemzője volt, hogy az egyes kijelölt érdekcsoportok, az egymást többszörösen átfedő humán- és reálértelmiségi körök kommunikációját a belbiztonsági szervek felügyelték és gyakran sikeresen manipulálták.

Nemzetközi kontextus

Az autoritárius rendszerek, bár gazdaságilag nem voltak egyenrangúak a fejlett országokkal, független szereplői voltak a nemzetközi diplomáciának. Ha volt a közelükben valamilyen regionális nagyhatalom, ezzel kölcsönös előnyökön alapuló gazdasági és diplomáciai kapcsolatokat létesítettek. Területi szuverenitásukat saját hadseregük biztosította, határaikon belül nem voltak külhoni megszálló csapatok.

A kommunista rendszerek katonapolitikai, külkereskedelmi és diplomáciai szempontból egyaránt teljesen alávetett helyzetben voltak a domináns nagyhatalommal szemben, és ez az alávetettség nemzetközi jogi szerződésekkel is be volt betonozva. Az állampártok ideológiai, belbiztonsági és kulturális összefonódását a birodalmi kapcsolatrendszer biztosította. Az idegen csapatok állomásoztatásának az volt a hallgatólagos célja, hogy szükség esetén kéznél legyenek, ha meg kell menteni a fennálló politikai rendet.

A fentiekből – noha az egyes kategóriákon belüli az általánosítások egy részének érvényessége bizonyára vitatható – világos, hogy a kétféle „régi átkos” nagyon is különböző volt. Olyannyira, hogy az „onnan” „idefelé” megjárt történelmi utak összehasonlításának elemzése és értékelése sokkal inkább az elemző szemléletét, semmint az objektív tényeket tükrözi. Ha a világnézeti cél az, hogy a hidegháború utáni és a hagyományos szövetségi rendszerek ideológiai béklyóiból felszabadult posztkommunista világot beillesszük a „szabad világ” liberáldemokrata, posztautoritáriánus, továbbra is tekintélyuralmi és egyéb, harmadik világbeli rendszereket egyaránt magába foglaló vegyes tutti-frutti konstellációiba, akkor ehhez új elemzési szempontok szükségeltetnek.

A nyugati átmenettanászok esetében még csak nem is a közelmúltban elhunyt angol közgazdász, Peter Wiles által jogosan korholt „kapitalista triumfalizmusról” van szó. Inkább a görög „hübrisz” szóval lehetne jellemezni a nyugati átmenettan lelkiségét. Tény az, hogy a nyugati tranzitológia jelesei röviddel a CNN után landoltak Kelet-Európában, s közülük néhány kalandvágyó még a volt Szovjetunióba is elmerészkedett. Legtöbbjük dél-amerikai, afrikai, kelet-ázsiai monográfia-trófeákkal rendelkező veterán empirikus komparativista volt, és egyúttal egyfajta neoliberális „birodalmi szemlélet” elkötelezett híve. Közös céljuk a számukra anarchikus – és értelemszerűen áttekinthetetlen – posztkommunista társadalmi-politikai realitások beillesztése a már korábban kidolgozott elemzési paradigmák ilyen vagy olyan dobozába.

Átmentek: hová?

Mind a latin-amerikai–dél-európai, mind a kelet-európai átmenetek célja a működőképes és önfenntartó demokratikus rend megteremtése. De a régi rendszerek összeomlása utáni fejlemények annyira eltérő jellegűek, hogy az összehasonlítás kevés haszonnal kecsegtet.

Politikai folyamatok

A posztautoritárius rendszerekben szabad választásokat rendeztek. Kialakult a többpártrendszer, amelyet azonban az autonóm üzleti szféra és a hagyományos korporatista csoportok a politikai vétó eszközével befolyásolni tudnak.

A posztkommunista rendszerekben is voltak szabad választások. Olyan többpártrendszer alakult ki, amelyben helyet kaptak a „történelmi”, a „reformszocialista” és az „új” – gyakran társadalmi vagy értelmiségi mozgalmakból kinőtt – pártok. Állandósul az alkotmányjogi vita a fontos politikai méltóságok politikai, illetve közjogi mozgásteréről. Gyorsan növekszik a távolság az elit és a tömeg értékei, érdekei és politikai hatóképessége között. A drasztikusan csökkenő életszínvonal következtében a választási inga előbb jobbra, majd balra, majd újból jobbra lendül ki, ami latens politikai instabilitásra utal.

Politikai intézmények

A posztautoritárius rendszerekben a kulcsfontosságú demokratikus alapintézmények a meglévő alapokon jöttek létre. A törvényhozó hatalomban, a kormányban és a közigazgatásban mindössze részleges személyi változásokra volt szükség. Az új törvények meghozatala fokozatosan történt. A hadsereg hagyományos autonómiája továbbra is érintetlen maradt.

A posztkommunista rendszerekben részben vagy teljesen új kormányzati és szervezeti struktúrát alakítottak ki minden (végrehajtói, törvényhozói és a bírói) hatalmi ágban. Új intézményeket (alkotmánybíróság, ombudsman stb.) teremtenek, új adminisztratív főtisztviselőket neveztek ki, a régiek közül többet leváltottak, illetve a nem politikai szektorba tereltek át. A politikai pártok államilag biztosított anyagi eszközökből működnek. A sajtót és az elektronikus médiát a mindenkori kormány, illetve a politikai és/vagy gazdasági lobbyk ellenőrzik. A korporativista érdekképviseleti csoportok – mint a neo-redisztribucionista elitkonszenzus önjelölt képviselői – beépültek az államigazgatásba.

Társadalmi átalakulás


A posztautoritárius rendszerekben a hierarchikusan rétegződött, hagyományos társadalom fokozatos változásokon ment át. Fokozatosan következett be az új középosztály gazdasági-társadalmi térnyerése. Az alsóbb osztályokat új „társadalmi szerződés”-sel kecsegtették ugyan, de ebből semmi sem lett, mivel az IMF előírásai ezt nem tették lehetővé.

A posztkommunista rendszerekben folytatódott és felgyorsult a korábban beindult meritokratikus társadalmi mobilitás. A nem mobil is (alulképzett, idős, beteg) alsó középosztály lecsúszott a félproletariátus irányába. Feltalálják a posztkommunista „civil társadalmat”, amely a régi nómenklatúra politikailag újonnan peremre került értelmiségeinek, a helyi társadalmak elégedetlenjeinek és a piacképtelen (főleg humán) fiatal értelmiségieknek az amalgámjából áll.

Gazdasági szerkezet és tulajdonviszonyok


A posztautoritárius rendszerekben piacgazdaságról tértek át a piacgazdaságra. A szabad vállalkozás uralkodó, a külföldi tőke és a magántulajdon túlsúlya döntő.

A posztkommunista rendszerekben a központi tervgazdaságról tértek át az államilag ellenőrzött piacgazdaságra. A privatizáció mikéntje országonként változik. A porózus és gyakran szándékosan ködös jogi szabályozás lehetővé tette, hogy a „kapcsolati tőke” felértékelődjék a „politikai patronázs-nepotizmus-szervezett bűnözés” szimbiózisában.

„A nagy szintézis”: kérdőjelek és buktatók

A gond az, hogy a tranzitológusok, az új keletű Kelet-Európa-szakértők és a régió valódi szakértői eddig még nem találtak közös platformot. (Az ide-oda repkedő tranzitológusokon kívül létezik egy másik tudományos közösség is, nevezetesen a nyugati „Kelet-szakértők” népes csapata.) Ehelyett szakmai állóháború folyik – anélkül, hogy kutatás közelebb jutott volna az „igazsághoz” (ha ilyen egyáltalán létezik), illetve egy olyan szintézishez, amely tényszerű, jól kiismeri magát az adott ország kultúrájában, és lehetőleg némi beleérző képességről is tanúbizonyságot tesz. „Sebaj – mondhatná a vizsgálat tárgya (azaz a posztkommunista országok polgára) – hadd mondják a magukét, nekem ehhez semmi közöm.” Sajnos, ez nem egészen így van. Ugyanis a nyugati külügyi kancelláriák stratégiai tervezői, a Világbank és más nemzetközi intézmények politikai „kockázatprognosztizáló” csapatai jórészt a tranzitológiai irodalom „empirikus”, de egyúttal világmegváltó elemzéseiből merítik az ezekhez hasonlóan sematikus átmeneti forgatókönyveik cselekvési programját. (Aki nem hiszi, tekintse át a Világbank, az IMF, az EBRD és az USAID országtanulmányainak lábjegyzeti apparátusát.)

Gondoljunk csak az olyasfajta címkézésre, amely Tádzsikisztánt és a Cseh Köztársaságot egyaránt „új demokráciának” aposztrofálja. Közeli rokona ennek a megközelítésnek az a játék, amely előírja, hány szabad választás lebonyolítása szükséges ahhoz, hogy egy új demokrácia „konszolidáltnak” minősüljön. Vagy az olyasfajta elmélkedés, mely az így-úgy privatizált állami termelő javak (a vállalati döntések felett vétójoggal felruházott, továbbra is állami kézben maradó „aranykötvények” ügyébe nem illik belekérdezni) százalékától függően deklarál egy országot „szabad” vagy „felszabad” piacgazdaságnak. És még sorolhatnánk ad nauseam a neoliberális kincstári bölcsesség példáit. Ehelyett néhány rövid megjegyzést tennék a nyugati átmenettan eleddig legnagyobb formátumú, 1996 végén napvilágot látott munkájáról.

A könyv címe: A demokratikus átmenet és konszolidáció problémái: Dél-Európa, Dél-Amerika és a posztkommunista Európa.”[6] A két társszerző, Juan Linz (Yale) és Alfred Stepan (Columbia, később Central European University, s innen Oxford), az ibériai, illetve a dél-amerikai politika nemzetközileg elismert és fejenként több alapművet publikált szakértői, akik a saját terrénumaik politikai átmenetéről írt műveik sikerén felbuzdulva a kilencvenes évek elején hozzáláttak a számukra terra incognitának számító térség szakmai feltérképezéséhez.

A négyrészes munka elméleti bevezetőjében a demokrácia egyfelől absztrakt fogalomként, másfelől a politikai átmenetek teleologikus céljaként jelenik meg. A szerzők hatalmas statisztikai adattömegre támaszkodva végigzongoráznak a demokratizálódási folyamatok minden elképzelhető változatán. Itt az eredeti forrásokból merített dél-amerikai és dél-európai adatok és történések testvériesen összefonódnak a másod- és harmadkézből vett kelet-európai és szovjet evidenciákkal. Kapunk továbbá néhány káprázatos tipológiát és csiszolt forgatókönyvet is. Polihisztor legyen a talpán, aki az alaptéziseket követni, illetve időtől és tértől függő relevanciájukat felfogni képes.

Az elméleti nehéztüzérség bevetése után következik két valóban remekbe szabott dél-amerikai és dél-európai átmenetelemzés. Jómagam sokat okultam mindkettőből, noha az autoritárius és kommunista rezsimek, illetve a posztautoritárius és posztkommunista átmenetek összevethetőségével kapcsolatos aggályaimra nem adtak választ.

A mű negyedik, a posztkommunista rendszereket tárgyaló része egy „Lenintől tegnapelőttig” típusú, mintegy húszoldalas történelmi áttekintéssel kezdődik. Ezt követően a régió egyes országai, illetve országcsoportjai kerülnek a boncolóasztalra. Lengyelország külön fejezetet kap – nem mintha nem érdemelné meg, de nem azért, mert a szerzők számomra teljesen megalapozatlan állításai szerint a kelet-európai szocialista modell sui generis modelljét képviseli, hanem azért, mert a nyolcvanas évek lengyel történései valóban ok-okozati viszonyban vannak az 1989–1990-es átmenet kezdeteivel. A szerzők igazi szándéka az akkoriban lépten-nyomon emlegetett „etikus civil társadalom” taglalása, és a valóban egyedi Szolidaritás mozgalom (természetesen másod-harmad kézből vett) elemzése. Az angolul is megjelent lengyel szakirodalom ismeretében bátran állíthatjuk, hogy a szerzőpár sem tényszerűen, sem analitikusan nem mond semmi újat, mindössze begyömöszöli a lengyelországi történéseket előre gyártott elméleti skatulyáiba.

A következő fejezetben a szerzők három országot tárgyalnak együtt: Csehszlovákját, Magyarországot és Bulgáriát. Hogy miért tartják ezt a három országot egy csokorba köthetőnek, nem derül ki. Előbb dióhéjban összefoglalják a három ország történelmét, majd az egyes országok rendszerváltozási forgatókönyveit taglalják – elég különös módon. A közép(?)-európai „hármat” letudva következik a „szultánisztikus” Románia: ő önálló fejezetet kap. Ezt követi a szovjet–orosz átalakulás 35 oldalas (!) tárgyalása, majd egy újabb fejezetben két baltikumi állam – Észtország és Lettország – politikai átmenetének elemzése következik (erre a célra már 33 oldal jutott). Az utolsó fejezet „lezáró összehasonlító reflexiókat” tartalmaz.

A mű részletes szakmai elemzése nem az én feladatom, hanem a posztkommunista régióban élő, ehhez bizonyára jobban értő és a nyugati szakirodalomban egyre inkább jelen lévő kelet- és közép-európai politológusoké. Ehelyett négy rövid megjegyzést tennék.

1. A kétfajta átmenet közti minőségi, és sok esettan nagyságrendi különbségek nem összemoshatok sem globális – mindent leíró, de semmit sem magyarázó – tipológiákkal, sem egy mesterségesen egységesített nyelv segítségével megalkotott, a helyi és regionális tradícióktól (főleg az egyedi politikai kultúráktól) elvonatkoztatott modellekkel.

2. A másodlagos forrásokból merített információk – különös tekintettel a tényválogatásra és az eredeti elemző esetleges ideológiai elkötelezettségére – nagy óvatosságra intik a tárgyilagosságban érdekelt újraelemzőt. Ha csak nyugati forrásokat (főleg kelet-európai és szovjet történelmet áttekintő egyetemi tankönyveket) használunk, figyelembe kell venni, hogy a művek szerzői nemcsak egy korábbi (esetleg hidegháborús) akadémikus kincstári bölcsességet regisztrálnak, hanem azt is, hogy mindebből hiányoznak a „helyi” posztkommunista – ergo naprakész és feltehetően tárgyilagos – társadalomtudományi elemzések is.

3. A gazdasági-társadalmi statisztikák és a közvélemény-kutatási jelentések csak akkor bírnak magyarázó erővel, ha azokat a posztkommunista közélet egyéb, nem számszerűsíthető tényeivel (például az elitideológiákkal) együtt egy-egy adott időpontra és térségre jellemző összefüggések rendszerében elemzik.

4. S végül, leírásuk csak akkor érvényes, ha a kutatók nyelvtudás, tehát elsődleges források híján helyi informátoroktól kapják a „nyersanyaguk” (és értékítéleteik) javát. A posztkommunista történelemnek többfajta olvasata van: szocialista, liberális, nacionalista, konzervatív, vallásosán elkötelezett, és merjük remélni, hogy lesz egyszer egy szent időben még a nyugati társadalomtudományi normáknak megfelelő sine ira et studio tárgyilagos is.

Magyar átmenet: honnan hová? (és miért?)

Végezetül néhány szó a könyv magyar vonatkozású alfejezetéről. Az erre szánt húsz oldal értelmezni próbálja Magyarország utolsó ötven évének a szerzők szempontjából fontosnak vélt eseményeit. Természetesen szóba kerül az ’56-os forradalom, Kádár ideológiai-politikai taktikázása, a gazdasági reform, a külső eladósodás és a nyolcvanas évek vélt és valódi fordulópontjai. Mindez főleg arra szolgál, hogy a szerzők a magyar történéseket beilleszthessék a dél-amerikai reforma pactada – ruptura pactada (tárgyalásos hatalomátadás és -átvétel) sémájába. Mindez szívük joga, de az nem, hogy figyelmen kívül hagyják a Kádár-rendszer szülte társadalomszerkezeti változásokat, a status quo fennmaradásában érdekelt tömeg és elit konszenzus felbomlását – többek között a Szelényi és Konrád által beharangozott értelmiségi osztályhatalom csődjét –, a pártelit utódnemzedékének ideológiai átalakulását és a hatalmon lévő tömegpárt közép- és alsó kádereinek „elbizonytalankodását”. Noha a vezető pozícióban lévő politikai személyiségek, például Kádár János, Aczél György és az „ifjútörök” utódok, azaz Grósz Károly, Pozsgay Imre és Németh Miklós – ki-ki saját cselekedeteivel és a külső elemzők által mai napig sem értett és értékelt, időnként visszafogott magatartásával – döntő szerepet játszottak a magyar átmenet milyenségének kialakulásában, tevékenységük miértjére nem kapunk választ.

Az sem derül ki, hogy a rendszer entrópiáján, belső rothadásán kívül kinek vagy minek volt betudható, hogy a nemzeti kerékasztal alkufolyamatai úgy alakultak, ahogy alakultak. A fő kérdés: milyen volt az értékrendszerük és a jövőképük a rendszerváltást szellemileg-szakmailag előkészítő „alkuképes” magyar reformértelmiségieknek?[7] (A dél-amerikai politikai egyezkedésekhez közel sem engedték az ottani értelmiséget.) A szerzők ideológiai preferenciáit figyelembe véve talán nem meglepő, hogy a magyar átalakulás szellemi előkészítői közül főként a demokratikus ellenzék szerepét ismerik el, míg a lakitelkiek „futottak még” jellegű említést nyernek, a politikai átalakulást szakmailag előkészítő szocialista reformértelmiség kulcsfontosságú szerepe pedig elkerülte a szerzők figyelmét.

1988 novembere és 1990 májusa között a Németh-kormány kezében volt a végrehajtó hatalom Magyarországon. Az MSZMP szétesésével párhuzamosan a politikai átmenet békés levezetése sokkal inkább a Németh-kormány érdeme volt, mint az – egyébként önmegtartóztató – ellenzéké. A munkásőrség lefegyverzése, a nemzeti kerekasztal döntéseinek korrekt végrehajtása, az 1990-es választás zökkenőmentes lebonyolítása és a hatalom hasonlóan korrekt átadása a Magyar Népköztársaság utolsó és a Magyar Köztársaság első miniszterelnöke, azaz Németh Miklós, nevéhez fűződik. Sem ez a név, sem a keletnémet menekültválság (erről szó sem esik) megoldását lehetővé tevő kormánydöntés, sem az azt a németeknek kézbesítő Horn Gyula neve nem szerepel a könyv indexében.

Húsz oldalba mindez talán bele se fér. De ha ezt elismerjük is, szakmailag még mindig megkérdőjelezhető a szerzők forráshasználata, illetve informátoraik megválasztásának gyakorlata. Egyrészt létezik egy, a magyar átalakulást leíró-elemző és ígéretesen gyarapodó angol nyelvű szakirodalom. Noha a szerzők idézik a kitűnő magyar politológus-tranzitológus Bozóki András és Körösényi András egy-egy angol nyelvű tanulmányát, az angolul hasonlóan könnyen hozzáférhető Bihari Mihály, Ágh Attila, Gombár Csaba és mások munkái elkerülték figyelmüket. Noha Hankiss Elemért és Kornai Jánost futólag idézik, a jelek szerint nem hallottak Andorka Rudolfról és Kolosi Tamásról, és még kevésbé a magyar átmenetről idegen nyelven (is) publikáló tudós közgazdászokról.

Eljött az ideje, hogy a közelmúlt történelmét az ügyben szakmailag érintettek újra átgondolják. Ha nem mások, hát a magukat független szakértelmiséginek valló társadalomtudósok hirdessenek szellemi fegyverszünetet és a szakma (és az ország) nemzetközi becsületének érdekében legalább ideiglenesen függesszék fel a Mérleg utcai, Bem téri, Köztársaság téri, Belgrád rakparti és más pártközpontok iránti ideológiai elkötelezettségüket. Máskülönben, tárgyilagos társadalomtudományi önismeret híján, a magyar demokrácia újjászületésének megértése és történelmileg hiteles nemzetközi tudatosítása továbbra is a bizonyára jóakaratú, de birodalmi előítéletekkel terhelt nyugati politológusok terrénuma marad.

Jegyzetek

[1] E cikk megírásához felhasználtam az Átmenet és átmenettudomány: terepjelentés című referátumomat, amelyet 1995 márciusában a Cambridge-i Egyetemen adtam elő a Brit Szlavisztikai és Kelet-Európai Tudományos Társaság (BASKKS) évi ülésén.

[2] Samuel P. Huntington: The Third Wave: democratization in Late Twentieth Century. (Norman: University of Oklahoma Press, 1991). Lásd még Doh Chull Shin: On the Third Wave of Democratization. A Synthesis of Evolution of Recent Theory and Research. World Politics vol 47 no. 1 (October, 1994) 135–170. o.

[3] Lásd Guillermo O’Donell, Philippe C. Schmitter and Laurence Whitehead, eds., Transitions from Authoritarian Rule: Comparative Perspectives. (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1986); Guillermo O’Donell and Philippe C. Schmirter: Transitions from Authoritarian Rule: Tentative Conclusions about Uncertain Democracies. (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1986); Adam Przeworski: Democracy and Market. Political and Economic Reforms in Eastern Europe and Latin America. (Cambridge: Cambridge University Press, 1991); Adam Przeworski: Political Dynamics of Economic Reforms: East and South in György Szoboszlai, ed., Democracy and Political Transformation. (Budapest: Hungarian Political Science Association, 1991); a Phillippe C. Schmitter és Terry Lynn Karl közösen írt, The Types of Democracy Emerging in Southern and Eastern Europe and South and Central America, in Peter M. E. Volten, ed., Bound to Change: Consolidating Democracy in East Central Europe. (New York: CEWSS, 1992), 42–68. o. tanulmányában. Schmitter „délkelet” tengelyű elemzését magyarázza és igazolja a The Conceptual Travels of Transitologists and Consolidationists: How Far to the East Should They Attemp to Go? Slavic Review, vol. 53 no. 1, (Spring, 1994), 173–185. o. tanulmányában, melyet Valerie Bunce Should Transitologists Be Grounded? Slavic Review; vol. 54. no. 1 (Spring, 1995), 111–127. o. című vitairatában tételesen megcáfol.

[4] A lista hosszú, de a következő művek említést érdemelnek: Leslie Holmes: The End of Communist Power. (New York: Oxford University Press, 1993); Gilbert Rozmam et al., eds., Dismantling Communism. (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1992); Ken Jowitt: New Word Disorder: The leninist Extinction. (Berkeley: University of California Press, 1992); James R. Millar and Sharon L. Wolchik, eds., The Social Legacy of Communism. (Cambridge: Cambridge University Press, 1994); George Schopflin: Politics in Eastern Europe. (Oxford: Blackwells, 1993); Philip G. Roeder: Red Sunset: The Failure of Soviet Politics. (Princeton: Princeton University Press, 1993); és Grzegorz Ekiert: Democratization Processes in Eastern Europe: A Theoretical Reconsideration. British Journal of Political Science 21 (July 1991), 285–313 o., valamint Andrew C. Janos: Social Science, Communism and the Dynamics of Political Change, World Politics, vol. 44., no. 1 (October, 1991), 82–112. o. nagy ívű tanulmányai.

[5] A lista meghosszabbítható, de a következő feltétlenül említést érdemel: Minxin Pei: From Reform to Revolution: The Demise of Communism in China and the Soviet Union. (Cambridge: Harvard University Press, 1991); M. Steven Fish: Democracy from Scratch. Opposition and Regime in the New Russian Revolution. (Princeton: Princeton University Press, 1995); Geoffrey Pridham and Paul G. Lewis, eds.: Stabilising Fragile Democracies. Comparing New Party System in Southern and Eastern Europe. (London: Routledge, 1996); és Bill Lomax: Eastern Europe: Restoration and Crisis: The Metamorphosis of Power in Eastern Europe. Critique. 25 (1993), 47–84. o.

[6] Juan J. Linz and Alfréd Stepan: Problems of Democratic Transition and Consolidation. Southern Europe, South America and Post-Communist Europe. (Baltimore–London: The Johns Hopkins University Press, 1996).

[7] Erről és több egyébről én is szólok a Hungary’s Negotiated Revolution: Economic Reform, Social Change, Political Succession 1957–1990 (Magyarország kialkudott forradalma: gazdasági reform, társadalmi átalakulás és politikai utódlás 1957–1990) (Cambridge: Cambridge University Press, 1996) című könyvemben.

(Tőkés Rudolf vitacikkével kapcsolatban várjuk olvasóink észrevételeit, hozzászólásait – A szerk.)

• Játéktér