Skip to main content

Röpirat a cigányságról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Sokan sokféleképpen látják a cigányságot. Ez eddig normális, ami viszont nem az, hogy nincs nyilvános diskurzus, melynek során e megközelítések ütköztethetők lehetnének egymással. Láthatatlan disputa folyik a roma politikai közéleten belül. Van egy (a szakmapolitika és a tudomány határán szerveződő) vita az oktatásról, el-elcsattan néha egy provokatív cikk a Bukszban vagy a Magyar Hírlapban, s van egy Roma Café, ahol jól kibeszélheti magát, aki eljön. A nyílt beszéd egyik legfontosabb korlátja a szolidaritás – szolidaritás a cigány közösségen belül („nem visszük ki a nyilvánosság elé a vitákat”) és a nem cigány közéleten belül („nem szolgáltatunk érveket a rasszistáknak”). Az eredmény teljes fogalmi zűrzavar. A cigány értelmiség nem képes hétköznapi használatra alkalmas önmeghatározásokat kialakítani, a nem cigány értelmiség pedig nem képes egyértelmű viszonyt kialakítani a cigányság törekvéseivel, céljaival és követeléseivel kapcsolatban. A másik korlát a téma érzelmi túlfűtöttsége. Nem mindig lehet eldönteni, hogy a kisebbségi érzékenység vagy a „fehér bűntudat” erősebb-e egy-egy vita során. Úgy gondolom, a szemérmes hallgatás több kárt okoz, mint egy alapos vita.

Az első kérdés: kik a cigányok? Nem csupán azt jelenti ez, hogy tekinthető-e bárki cigánynak, ha nem vallja magát annak. Sokkal inkább azt, hogy milyen elvek működtetik az úgynevezett „cigánykérdéssel”, a cigányságot sújtó hátrányok természetével kapcsolatos különböző megközelítéseket. Némi – talán még vállalható – leegyszerűsítéssel négyfajta megközelítés különíthető el: a „szociális”, az „emberi jogi”, a „multikulturális” és a „nemzetiségi”. Mindegyik gondolkodási típusnak egyaránt vannak cigány és nem cigány képviselői. A továbbiakban megpróbálom röviden leírni e gondolkodási mintákat.

„Ne képezzük ki cigánynak a cigányokat!” Az általánosan elfogadott szociális megközelítés a cigányságot marginalizálódott szociális peremcsoportnak tekinti. Leírja a cigányság helyzetének gazdasági, szociális, egészségügyi jellemzőit, s ezektől különválasztja a kultúrával és nyelvvel kapcsolatos problémákat. Ez utóbbiakat jobb esetben elismeri, rosszabb esetben tagadja az autochton cigány kultúra létét. Akárhogy is, a kultúra leszűkítő értelmezését használja: „először” a szociális problémákat kell megoldani, s utána jöhet a cigány kultúra állapotáról szóló nyavalygás. Erényei: olyan értékek gyakorlati érvényesülését segíti elő, mint a humanizmus és szolidaritás. Képviselőit általában fejlett szociális érzékenység jellemzi. Korlátai: a kultúra leszűkítő értelmezése (lásd „alap és felépítmény”) miatt nem ismeri el a szociális, a gazdasági, a „kemény” problémák, és a kulturális problémák közötti összefüggéseket, nem ismeri el a cigányság kultúrájának értékeit. Igen sokszor a többségi polgárosodás mintáit igyekszik rákényszeríteni a cigányságra. Másfelől túlhangsúlyozza a szűken értelmezett kulturális kérdések mögött rejlő szociális problémákat. Mindezek miatt nem feltétlenül szándékában, de hatásában mindenképpen asszimilációs elvárásokat közvetít.

„Nem kutatni vagy képezni kell a rendőröket, hanem perbe fogni!” Az emberi jogi megközelítés alapja a társadalomban kétségkívül jelen lévő intézményesített és „civil” rasszizmus elleni küzdelem. Az egyenlő jogok és egyenlő esélyek világának megteremtését tűzi ki célul. Nem a hátrányokat, hanem a hátrányos megkülönböztetést igyekszik felszámolni. E gondolkodás cigány hívei cigány polgárjogi mozgalom létrehozásán fáradoznak. Erényei: hatékonyan hozzájárul az előítéletes magatartások tilalmáról szóló konszenzus kialakításához, erősíti a cigányság politikai tudatosságát, komoly mozgósító ereje van, az emberek közötti jogi és politikai egyenlőség értékeit képviseli. Korlátai: gyakran felcseréli az okokat az okozatokkal. Kizárólag a többségi rasszizmussal és a kirekesztéssel magyarázza a társadalmonkívüliséget, a különböző hátrányokat. E gondolkodás minden szociális és kulturális probléma mögött a rasszizmust látja. Ezért általában nincs válasza a jog vagy politika eszközeivel nem kezelhető problémákra, s ez nem könnyíti meg a gádzsókkal (nem cigányokkal) való együttműködést.

„Én is roma vagyok.” A multikulturális gondolkodás a mindenféle másságok tiszteletén, értékeik elismerésén alapuló megközelítés. A cigányság problémái itt elsősorban kulturális-kommunikációs problémák, melyek az interetnikus viszonyrendszerben értelmezhetőek. Kulcsfogalmai az előítélet, sztereotípia és tolerancia. Erényei: egy olyan intellektuális konstrukciót teremt, melyben automatikusan emancipálódnak a kisebbségi csoportok. Meghaladja az ipari társadalmak – immáron – hagyományos etnikailag homogenizáló modernizációs mintáit, a különböző értékek pluralizmusával rugalmasan „fogadja be” a cigányságot. Olyan kommunikációs környezetet igyekszik teremteni, amelyben szabadon felvállalhatóak a legkülönbözőbb identitások, s azt a felismerést érvényesíti, hogy a cigányság kirekesztettségének okai sokkal inkább a többségben, mint a cigányságban keresendők. Korlátai: rövidre zárja az integráció-szegregáció ellentétpárt, doktriner módon integratív. Aránytalanul kis szerepet tulajdonít a szociális kérdéseknek. Azt a fajta színvakságot várja el a cigányságtól, amit maga képvisel. (A színvakság a többség kiváltsága vagy kötelezettsége.)

„Amit eddig mondtak, azt nem cigányok mondták.” A nemzetiségi gondolkodás a kisebbségi autonómia elvét középpontba állító megközelítés. Válasz arra, hogy a többségi gondolkodás nem ismeri el a cigányságot mint autochton kultúra hordozóját, és nem igyekszik ugyanazokat a lehetőségeket és jogokat biztosítani számára, mint a nemzeti kisebbségek számára. (Tagadja a nemzeti kisebbségek és etnikai kisebbségek megkülönböztetésének érvényét.) Sok esetben „népcsoport” és „nemzeti” ideológiák állnak mögötte. Célja olyan helyzet kialakítása, melyben a cigányság a maga kezébe veheti szociális oktatási, kulturális stb. ügyeinek intézését. Erényei: tartalommal képes megtölteni az autonómia fogalmát. Jó alapja a modern polgári keretek között megvalósuló önszerveződésnek és gyakorlati problémákra gyakorlati választ kereső kezdeményezéseknek, valamint komoly integratív ereje van. Korlátai: igen gyakran történelmileg és szociológiailag érvénytelen közösségi ideológiákat hordoz. Nem mindig veszi tudomásul, hogy ugyanazok a problémák másképpen vetődnek fel a cigánysággal és mondjuk a magyarországi horvátokkal kapcsolatban. A magyar anyanyelvű, az integráltság bizonyos szintjére eljutott és a cigány kultúrát az oláh cigányok hagyományaival azonosító igen nagy számú cigány polgár számára sokszor befogadhatatlan, ezért nem feltétlenül segíti elő a cigányság önszerveződését.

A három utóbbi megközelítés többé-kevésbé azzal a máig uralkodó szociális megközelítéssel szemben fogalmazódott meg, amelyet az 1961-es párthatározat jelképez a köztudatban. És csakugyan szükség is van néhány alternatív megközelítés kialakítására, elsősorban azért, mert az egyenlősítő szociális gondoskodás rendszerének összeomlása után a cigányság helyzete katasztrofálissá vált, bebizonyítva ezzel a korábbi évtizedekben folytatott gyakorlat kudarcát. A cigányság most összehasonlíthatatlanul rosszabb pozícióból startol, mint tette volna ötven évvel ezelőtt.

Mindezek a gondolkodási típusok sokszor egymásnak ellentmondó, mégis külön-külön érvényes megközelítések. Ritkán jelennek meg tiszta formában, de mindegyiknek vannak szélsőséges és kizárólagosságra törekvő képviselői. Mind a négy megközelítés alkalmas arra, hogy a cigányság helyzetén javítani képes kezdeményezések alapjául szolgáljon, de mindegyik alkalmas arra is, hogy érveket szolgáltasson bármilyen kezdeményezés legitimitásának vagy hasznának megkérdőjelezésére. Mindegyik gondolkodási modell egy kicsit elszegényíti a roma „problémavilágot”, mégis mindegyik olyan intellektuális eredményeket szolgáltatott, melyekből nem csak lehet, de kötelező is építkezni. Az igazi kérdés szerintem az, hogy van-e esélye egy integratív, az egyes megközelítések erényeit magába építő, de korlátaikat meghaladó gondolkodás kialakulásának?

Talán nem felesleges az eddigiekben felvetett kérdéseket egy konkrét területen, az oktatással kapcsolatban is végiggondolni: hogyan működik, milyen következményekhez vezet a fönti négy megközelítés. Mind a négy tartalmaz olyan elemeket, melyek valóságos problémákra kínálnak jó válaszokat. Vegyük sorra őket.

Ha megvizsgáljuk, mi minden áll a cigány tanulók iskolai sikerességének útjában, azt találjuk, hogy a hátrányos helyzet minden egyes összetevőjének vannak olyan elemei, amelyek a katasztrofális szociális helyzettel függenek össze. Mindaddig, amíg iskoláinkban fel nem számolják a hátrányos megkülönböztetés és a szegregáció különféle formáit, aligha lesz egyenlő esélyük a cigány és a nem cigány tanulóknak arra, hogy továbbtanuljanak. Bebizonyosodott: a kisebbségi oktatási intézmények minden másnál alkalmasabbak lehetnek arra, hogy önbecsüléshez juttassák a cigány tanulókat, s biztosítsák számukra saját nyelvük és kultúrájuk megismerését.

A legnagyobb veszély az, ha bármelyik megközelítés egyedül kerül abba a pozícióba, hogy meghatározza a cigány tanulók oktatásával kapcsolatos döntéseket.

A szociális megközelítéssel az a baj, hogy egyoldalú. Az etnokulturális és szociokulturális másságok olyan elegyet alkotnak, melyben a két elem elválaszthatatlan egymástól, s amely – a többnyire bármilyen másságot befogadni és kezelni képtelen iskolában – sikertelenségre ítéli a cigány tanulókat. Az iskola sohasem lesz képes valóban piacképes végzettséghez juttatni cigány tanulóit, ha már az első évben szétrombolja önbecsülésüket. Ebből a szemszögből nézve tehát a kisebbségi nyelv és kultúra eszközként szolgál az oktatás számára tulajdon céljainak eléréséhez. A szociális megközelítés másik veszélyes eleme az, hogy igen sokszor inkább a gyerekek „átnevelésében” gondolkodik, mint abban, hogyan tehetné az iskolát alkalmasabbá feladatainak ellátására. A multikulturális megközelítés veszélye pedig az, hogy úgy véli: a többség átnevelésével és az interkulturális oktatással letudhatja az egész problémát. (Nem teljesen megalapozatlan az a kifogás sem, hogy a másságok hangsúlyozása során elfeledkezünk az azonosságokról.) Ez a gondolkodás egyenlőségjelet tesz integráció és integrált oktatás közé, holott – mint az eddigiekből is kiolvasható – adott esetben az utóbbi gátja lehet az előbbinek. Az emberi jogi megközelítéssel nem mindig könnyű összeegyeztetni a megerősítő vagy pozitív intézkedéseknek azt a rendszerét, mely nélkül a cigány tanulók számára nem biztosítható az iskolai siker. A hátrányos megkülönböztetéstől mentes iskola még nem feltétlenül jó iskola, a felkészületlen pedagógus nem feltétlenül rasszista. A nemzetiségi megközelítés legnagyobb korlátja pedig az, hogy nem lehet körülbelül 80 ezer tanulót csak úgy egyszerűen kiemelni a „rendes” közoktatási rendszerből, s a szülők jelentős része ezt nem is akarja.

Integráció és esélyegyenlőség

Az integráció, illetve a vele képzett ellentétpárok szimbolikus üzeneteket hordoznak. Ezt olyan hatékonyan teszik, hogy már nem is tudjuk, mit jelentenek valójában. Újabban a multikulturalizmus térhódítása fellazította a kétfajta megközelítés közötti szakadékot, egyfelől csökkentette az asszimilációra utaló jelenségekkel szembeni negatív attitűdöket (kettős identitás, kétnyelvűség, kulturális sokszínűség elismerése, pozitív értéktartalmainak felmutatása), másfelől felkínálta a rasszizmus elleni küzdelem kulturális eszköztárát (toleranciára való nevelés, multikulturális kommunikációs környezet kialakítása). Magyarországon az értelmiségi elit tagjainak jelentős része fogékonynak bizonyult a multikulturális értékek befogadására, részben mert a régi jó osztrák–magyar Közép-Európa újrafelfedezése a hetvenes években ezt jól előkészítette, részben pedig mert „a dolgok nem ilyen egyszerűek” típusú, a régióra jellemző gondolkodás kicsit meglágyította a Nyugat doktriner emberi jogi aktivizmusát.

Magyarországon a cigányság problémáihoz el lehetett jutni az emberi jogi kérdéseken keresztül, de a szociális problémákon a szegénykérdésen keresztül is. Csak éppen egy átfogó megközelítés alapján nem vezetett hozzájuk út. A kisebbségek jogairól szóló törvény megalkotásakor a cigányság emancipációja a többi kisebbséghez képest sokkal inkább politikai alkuk és erőjátékok eredménye volt, semmint egy koherens szabályozási koncepcióé. Ezért ugyanazon a politikai szubkultúrán belül, de egyes emberek gondolkodásában is kétféle mérce létezik: a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos problémákat az integráció-asszimiláció ellentétpárral, a cigánysággal kapcsolatos problémákat az integráció-szegregáció ellentétpárral írjuk le, így aztán hajlamosak vagyunk minden olyan törekvést, ami a cigányság bármiféle elkülönülését szolgálja, azonnal szegregációként értelmezni. Az asszimiláció mint probléma a cigánysággal kapcsolatban fel sem vetődik.

Vajon miért nem? A szabad identitásválasztás gyakorlati lehetősége gyökeresen más egy német és egy cigány polgár szempontjából. Az utóbbi egy látható kisebbség tagja, amelyet a többségi társadalom előítéletessége sújt, míg a magyarországi németek alig ütköznek ellenállásba, ha fel akarják vállalni identitásukat, de akkor sem, ha el akarják azt feledni, s gyermekeikkel feledtetni. A cigánysággal szemben a többségi környezet elképesztő intenzitással közvetíti saját asszimilációs elvárásait. Az üzenet, amelyet az iskola a rendőrség, a tömegkommunikáció és a politika közvetít: legyél kivétel, amely erősíti a szabályt.

Az a kétségbeesett erőfeszítés, amellyel integrációhoz akarunk segíteni minden egyes romát, tovább erősíti az asszimilációs elvárásokat. A valóban szabad identitásválasztás lehetőségét a cigányok számára csak olyan közeg tenné lehetővé, amely nem kényszeríti őket csoportjuk elhagyására, megtagadására. Annak, hogy a cigányság mint kisebbségi csoport befogadtassék ebbe a társadalomba (mint bármilyen más kisebbség esetében is), az a feltétele, hogy módjában álljon bizonyos mértékig elkülönülni a többségtől. A cigányságnak életben kell tartania kultúráját, mely belső, a csoporton belüli integratív funkciót képes betölteni, s szüksége van olyan intézményekre, melyek elősegítik csoportszerveződését és tartalmat adnak ma még csak papíron létező autonómiájának. A cigányság integrációjának a lényeges különbségek ellenére sincs más receptje, mint a többi magyarországi kisebbségének. Mégis, minden erre irányuló kezdeményezés falakba ütközik. Ez nemcsak a cigánysággal szemben előítéletes, bennük veszélyforrást látó embereknek köszönhető, de azoknak is, akik e kezdeményezéseket mint szegregációt utasítják el. Pedig szegregáció és autonómia között minden egyes konkrét esetben nagyon pontosan meghúzható a határ: az előbbi elkülönítés, az utóbbi elkülönülés. Az egyetlen mérce az érdekeltek akarata.

A közgondolkodást az elmúlt évtizedekben a szociális megközelítés uralta, s uralja még ma is. Az erre a gondolkodásra épülő politikák – elvitathatatlan segítő szándékuk ellenére – éppen azért halmoztak kudarcot kudarcra, mert a cigányság „felemelkedésének” végpontját nem voltak képesek másképpen meghatározni, mint a többség mindenkori állapotát. Tanulságos lehet egy kicsit távolabbi példa: sok nyugat-európai ország úgy gondolta, hogy nem lehetséges a mindenkori sztenderdeknek megfelelő lakáskörülményeket, egészségügyi szolgáltatásokat és oktatást biztosítani a vándorló cigány csoportoknak. Emiatt hatalmas erőfeszítések árán és a Kelet-Európában megszokottnál jóval kevesebb hatósági erőszakkal elérték néhány, korábban szolgáltatásaikkal piacról piacra vándorló csoport letelepítését. Egy idő után azt találták, hogy e letelepített közösségek életkörülményei nem javultak lényegesen, a munkaerőpiacon nem voltak képesek érvényesülni, s drámai mértékben megnőtt közöttük a drogfogyasztás és az alkoholizmus. A szociális megközelítéssel véleményem szerint az a legnagyobb probléma, hogy az általa közvetített asszimilációs elvárások hozzájárulnak a cigányság kitaszítottságához. A saját etnikai csoportjukat elhagyni kényszerülő emberek sem cigányként, sem nem cigány magyarként nincsenek abban a helyzetben, hogy egészséges önbecsülésre tehessenek szert.

A cigányság belső integrációja szempontjából kulcskérdés az értelmiség problémája: képeznek-e ki elegendő diplomás cigány szakembert, képes lesz-e a cigányság megtartani saját értelmiségét? A diplomások kötődését kisebbségi csoportjukhoz legkézenfekvőbb módon úgy lehet biztosítani, ha a csoport mint értelmiségieket foglalkoztatja őket. A „foglalkoztatásnak” – a szó munkajogi és szabadidős értelmében egyaránt – az a feltétele, hogy a legkülönbözőbb tevékenységek intézményesüljenek. Mindez azt is jelenti, hogy hiba lenne a cigányság önszerveződését a cigány kisebbségi önkormányzatokkal azonosítani.

Az egyik legfontosabb, mindmáig nyitott kérdés az, hogy mit értsünk pozitív diszkrimináció alatt. A pozitív diszkrimináció elemeinek véleményem szerint két nagy csoportja lehet. Az egyikbe azok a preferenciális szabályok és támogatások tartoznak, amelyek a kisebbségi helyzethez kapcsolódnak, a másikba pedig azok, amelyek az eltérő helyzetek figyelembevételen alapulnak. Az első csoportba a „kiegészítő” támogatások tartoznak, a másodikba olyanok, melyeket egyszerűen másképp, más feltételekkel szükséges nyújtani a cigányságnak, mint a többségnek.

Az első abból indul ki, hogy míg egy magyarországi magyar olyan intézmények tömegével van körülvéve, melyek biztosítják nemzetiségéhez kapcsolódó – s nem az állampolgárságával összefüggő – érdekeinek képviseletét és igényeinek kielégítését, addig egy magyarországi német vagy cigány polgár nem vagy alig rendelkezik ilyen intézményekkel. Nincsenek vagy alig vannak iskoláik, múzeumaik, galériáik, levéltáraik, könyvtáraik, rádió- és tévécsatornáik, színházaik stb. A magyarországi kisebbségi kultúrák – köztük a magyarországi cigányság kultúrája – párhuzamos és egyenrangú kultúrák. Ha ebben egyetértenénk, már „csak” a többség és kisebbség közötti „szerződés” kérdése lenne, hogy a felsorolt és fel nem sorolt intézményeket vagy a hozzájuk köthető szolgáltatásokat hogyan és mikor lehet majd biztosítani az utóbbiak számára. Tisztázni lehetne, hogy ezek az oktatási, kulturális, tudományos, tömegkommunikációs stb. szolgáltatások önálló intézményekben a kisebbségi autonómia keretei között, vagy a meglévő többségi intézményekben szerveződjenek-e meg, vagy inkább a nonprofit civil kezdeményezések kapjanak támogatást ezek létrehozásához.

A lehetséges támogatások másik köre az, ahol nem mutatható ki összefüggés az adott szolgáltatások és nyelvi-kulturális kérdések között, viszont e szolgáltatások különböző okból nem érik el a cigányságot: ilyenek bizonyos szociális, jóléti szolgáltatások, ahol az igénybevételi jogosultság feltételei a cigányok nagy tömegeit zárják ki. Ilyenek bizonyos munkaerő-piaci intervenciós eszközeik vagy különböző szakképzési, mezőgazdasági és kommunális programok, melyek rendszere jól dokumentálhatóan nem alkalmazkodik a cigányság helyzetének sajátosságaihoz. Ilyenek továbbá mindazok a támogatások, amelyeket a cigányok egészen egyszerűen azért nem vesznek igénybe, mert nem jut el hozzájuk a szükséges információ, vagy nem képesek a hivatal által elvárt szakszerűséggel kitölteni egy többoldalas űrlapot.

Ezeken a területeken nem szabad túllépni a rászorultság elvén. Cigány polgároknak nem kell többet kapniuk, mint másoknak, csak másképpen. A támogatási rendszert kell rugalmasabbá tenni, vagy el kell különíteni a nekik juttatható támogatásokra szánt alapokat, s külön megállapítani az igénybevétel feltételeit. Mindenképpen ki kell építeni egy olyan hálózatot, amely közvetíteni képes a cigány közösségek és a többségi intézmények (önkormányzat, egészségügyi és oktatási intézmények stb.) között.

A támogatásoknak ez a második csoportja nem tartozik a cigány kisebbségi autonómia intézményeinek hatókörébe, ami csak annyit jelent, hogy a cigány önkormányzatoknak nem kell segélyeket osztaniuk, s nem kell kórházakat fenntartaniuk. De nem jelenti azt, hogy a kisebbség és a többség közötti alku ne terjedhetne ki ezekre a területekre. A kisebbségi autonómia intézményesülése óta a cigány kisebbségi önkormányzatok – igen helyesen – kisebbségi érdekként jelenítik meg szociális, egészségügyi stb. érdekeiket is.

Érdemes megkülönböztetni egymástól a szabályok két típusát: a „fejlesztő” és a „képviseletet biztosító” szabályokat. A magyar közvélemény meglepően egységesen utasítja el a kvótákat. Igen sokan hivatkoznak az amerikai és az indiai példákra, ahol a kvóták számos ponton éppen annak a csoportnak a beilleszkedését akadályozták, amelyet elvben támogatniuk kellett volna. Nos, el tudom képzelni, hogy ugyanez lesz a helyzet a magyarországi cigányokkal is – körülbelül harminc év múlva, ha elérik az afroamerikaiak integráltságának jelenlegi szintjét. Ma még oly mértékben vannak – és ha a többségen múlik, lesznek is – kiszorítva a felsőoktatásból, a munkaerőpiacról és a közszolgálatból, hogy nehezen tudnám megmondani, hogyan lehetne támogatni a beilleszkedésüket kvóták alkalmazása nélkül. Természetesen a kvóták fejlesztő intézkedések nélkül nem sokat érnek, mint ahogy a fejlesztő támogatások sem lesznek igazán sikeresek kvóták nélkül.

Mindez persze azt feltételezi, hogy a magyar társadalom (mint a hatvanas-hetvenes évek fordulóján az amerikai) elmozdul a színvakság felől a színtudatosság irányába. Magától ezt sohasem fogja megtenni, erre csak egy erős cigány polgári jogi mozgalom kényszeríthetné rá. Az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat mind ez ideig egyetlen területen szorgalmazta csak a kvóták alkalmazását: annak az igényének adott hangot, hogy a „mi embereink üljenek a minisztériumokban”.

Végül nem hiszek abban, hogy a preferenciális szabályozás és a szolgáltatások bármilyen kiterjedt rendszere működőképes és eredményes lehet, ha nem párosul a szegregáció minden formájának hatékony és jól szankcionált tilalmával. Megfordítva: nem hiszem, hogy a hátrányos megkülönböztetés felszámolása automatikusan megszünteti a hátrányokat.

Igen gyakran alkalmazott érv a „maguk sem tudják, mit akarnak”, a cigányságon belüli konszenzus hiánya. Bevallom, nem teljesen értem ezt a fajta érvelést. Nem tudom, hogy egy félmilliós, nyelvi kulturális és szociális értelemben erősen tagolt kisebbségi közösségnek miért kellene konszenzusra jutnia olyan kérdésekben, melyek különböző csoportjai számára a legkülönbözőbb módon vetődnek fel. Miért kellene a szegregáció határait ugyanott meghúznia egy a Józsefvárosban élő romungró (magyar anyanyelvű) csoportnak, mint egy kis baranyai faluban élő beás (román anyanyelvű) közösségnek? Abban sem vagyok biztos, hogy a cigány politikai közélet meghatározó figuráinak vagy a mindenkori cigány kisebbségi önkormányzat vezetőinek egyértelmű állásfoglalásokat kellene kialakítaniuk ezzel kapcsolatban. Furcsa, bár megszokott játék lenne, ha a cigány szervezeteket használnánk fel a szabad identitásválasztás korlátozására, vagy maguk értelmeznék így saját szerepüket. Az előbbi példánál maradva bízzuk a baranyai falvak beás gyerekeinek szüleire, hogy milyen oktatást szeretnének gyermekük számára. Az érdekeltek ugyanis megkérdezhetőek. Csak meg kell próbálni.
























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon