Radó Péter

Nyomtatóbarát változat

Sokan sokféleképpen látják a cigányságot. Ez eddig normális, ami viszont nem az, hogy nincs nyilvános diskurzus, melynek során e megközelítések ütköztethetők lehetnének egymással. Láthatatlan disputa folyik a roma politikai közéleten belül. Van egy (a szakmapolitika és a tudomány határán szerveződő) vita az oktatásról, el-elcsattan néha egy provokatív cikk a Bukszban vagy a Magyar Hírlapban, s van egy Roma Café, ahol jól kibeszélheti magát, aki eljön. A nyílt beszéd egyik legfontosabb korlátja a szolidaritás – szolidaritás a cigány közösségen belül („nem visszük ki a nyilvánosság elé a vitákat”) és a nem cigány közéleten belül („nem szolgáltatunk érveket a rasszistáknak”). Az eredmény teljes fogalmi zűrzavar. A cigány értelmiség nem képes hétköznapi használatra alkalmas önmeghatározásokat kialakítani, a nem cigány értelmiség pedig nem képes egyértelmű viszonyt kialakítani a cigányság törekvéseivel, céljaival és követeléseivel kapcsolatban. A másik korlát a téma érzelmi túlfűtöttsége. Nem mindig lehet eldönteni, hogy a kisebbségi érzékenység vagy a „fehér bűntudat” erősebb-e egy-egy vita során. Úgy gondolom, a szemérmes hallgatás több kárt okoz, mint egy alapos vita.

Az első kérdés: kik a cigányok? Nem csupán azt jelenti ez, hogy tekinthető-e bárki cigánynak, ha nem vallja magát annak. Sokkal inkább azt, hogy milyen elvek működtetik az úgynevezett „cigánykérdéssel”, a cigányságot sújtó hátrányok természetével kapcsolatos különböző megközelítéseket. Némi – talán még vállalható – leegyszerűsítéssel négyfajta megközelítés különíthető el: a „szociális”, az „emberi jogi”, a „multikulturális” és a „nemzetiségi”. Mindegyik gondolkodási típusnak egyaránt vannak cigány és nem cigány képviselői. A továbbiakban megpróbálom röviden leírni e gondolkodási mintákat.

„Ne képezzük ki cigánynak a cigányokat!” Az általánosan elfogadott szociális megközelítés a cigányságot marginalizálódott szociális peremcsoportnak tekinti. Leírja a cigányság helyzetének gazdasági, szociális, egészségügyi jellemzőit, s ezektől különválasztja a kultúrával és nyelvvel kapcsolatos problémákat. Ez utóbbiakat jobb esetben elismeri, rosszabb esetben tagadja az autochton cigány kultúra létét. Akárhogy is, a kultúra leszűkítő értelmezését használja: „először” a szociális problémákat kell megoldani, s utána jöhet a cigány kultúra állapotáról szóló nyavalygás. Erényei: olyan értékek gyakorlati érvényesülését segíti elő, mint a humanizmus és szolidaritás. Képviselőit általában fejlett szociális érzékenység jellemzi. Korlátai: a kultúra leszűkítő értelmezése (lásd „alap és felépítmény”) miatt nem ismeri el a szociális, a gazdasági, a „kemény” problémák, és a kulturális problémák közötti összefüggéseket, nem ismeri el a cigányság kultúrájának értékeit. Igen sokszor a többségi polgárosodás mintáit igyekszik rákényszeríteni a cigányságra. Másfelől túlhangsúlyozza a szűken értelmezett kulturális kérdések mögött rejlő szociális problémákat. Mindezek miatt nem feltétlenül szándékában, de hatásában mindenképpen asszimilációs elvárásokat közvetít.

„Nem kutatni vagy képezni kell a rendőröket, hanem perbe fogni!” Az emberi jogi megközelítés alapja a társadalomban kétségkívül jelen lévő intézményesített és „civil” rasszizmus elleni küzdelem. Az egyenlő jogok és egyenlő esélyek világának megteremtését tűzi ki célul. Nem a hátrányokat, hanem a hátrányos megkülönböztetést igyekszik felszámolni. E gondolkodás cigány hívei cigány polgárjogi mozgalom létrehozásán fáradoznak. Erényei: hatékonyan hozzájárul az előítéletes magatartások tilalmáról szóló konszenzus kialakításához, erősíti a cigányság politikai tudatosságát, komoly mozgósító ereje van, az emberek közötti jogi és politikai egyenlőség értékeit képviseli. Korlátai: gyakran felcseréli az okokat az okozatokkal. Kizárólag a többségi rasszizmussal és a kirekesztéssel magyarázza a társadalmonkívüliséget, a különböző hátrányokat. E gondolkodás minden szociális és kulturális probléma mögött a rasszizmust látja. Ezért általában nincs válasza a jog vagy politika eszközeivel nem kezelhető problémákra, s ez nem könnyíti meg a gádzsókkal (nem cigányokkal) való együttműködést.

„Én is roma vagyok.” A multikulturális gondolkodás a mindenféle másságok tiszteletén, értékeik elismerésén alapuló megközelítés. A cigányság problémái itt elsősorban kulturális-kommunikációs problémák, melyek az interetnikus viszonyrendszerben értelmezhetőek. Kulcsfogalmai az előítélet, sztereotípia és tolerancia. Erényei: egy olyan intellektuális konstrukciót teremt, melyben automatikusan emancipálódnak a kisebbségi csoportok. Meghaladja az ipari társadalmak – immáron – hagyományos etnikailag homogenizáló modernizációs mintáit, a különböző értékek pluralizmusával rugalmasan „fogadja be” a cigányságot. Olyan kommunikációs környezetet igyekszik teremteni, amelyben szabadon felvállalhatóak a legkülönbözőbb identitások, s azt a felismerést érvényesíti, hogy a cigányság kirekesztettségének okai sokkal inkább a többségben, mint a cigányságban keresendők. Korlátai: rövidre zárja az integráció-szegregáció ellentétpárt, doktriner módon integratív. Aránytalanul kis szerepet tulajdonít a szociális kérdéseknek. Azt a fajta színvakságot várja el a cigányságtól, amit maga képvisel. (A színvakság a többség kiváltsága vagy kötelezettsége.)

„Amit eddig mondtak, azt nem cigányok mondták.” A nemzetiségi gondolkodás a kisebbségi autonómia elvét középpontba állító megközelítés. Válasz arra, hogy a többségi gondolkodás nem ismeri el a cigányságot mint autochton kultúra hordozóját, és nem igyekszik ugyanazokat a lehetőségeket és jogokat biztosítani számára, mint a nemzeti kisebbségek számára. (Tagadja a nemzeti kisebbségek és etnikai kisebbségek megkülönböztetésének érvényét.) Sok esetben „népcsoport” és „nemzeti” ideológiák állnak mögötte. Célja olyan helyzet kialakítása, melyben a cigányság a maga kezébe veheti szociális oktatási, kulturális stb. ügyeinek intézését. Erényei: tartalommal képes megtölteni az autonómia fogalmát. Jó alapja a modern polgári keretek között megvalósuló önszerveződésnek és gyakorlati problémákra gyakorlati választ kereső kezdeményezéseknek, valamint komoly integratív ereje van. Korlátai: igen gyakran történelmileg és szociológiailag érvénytelen közösségi ideológiákat hordoz. Nem mindig veszi tudomásul, hogy ugyanazok a problémák másképpen vetődnek fel a cigánysággal és mondjuk a magyarországi horvátokkal kapcsolatban. A magyar anyanyelvű, az integráltság bizonyos szintjére eljutott és a cigány kultúrát az oláh cigányok hagyományaival azonosító igen nagy számú cigány polgár számára sokszor befogadhatatlan, ezért nem feltétlenül segíti elő a cigányság önszerveződését.

A három utóbbi megközelítés többé-kevésbé azzal a máig uralkodó szociális megközelítéssel szemben fogalmazódott meg, amelyet az 1961-es párthatározat jelképez a köztudatban. És csakugyan szükség is van néhány alternatív megközelítés kialakítására, elsősorban azért, mert az egyenlősítő szociális gondoskodás rendszerének összeomlása után a cigányság helyzete katasztrofálissá vált, bebizonyítva ezzel a korábbi évtizedekben folytatott gyakorlat kudarcát. A cigányság most összehasonlíthatatlanul rosszabb pozícióból startol, mint tette volna ötven évvel ezelőtt.

Mindezek a gondolkodási típusok sokszor egymásnak ellentmondó, mégis külön-külön érvényes megközelítések. Ritkán jelennek meg tiszta formában, de mindegyiknek vannak szélsőséges és kizárólagosságra törekvő képviselői. Mind a négy megközelítés alkalmas arra, hogy a cigányság helyzetén javítani képes kezdeményezések alapjául szolgáljon, de mindegyik alkalmas arra is, hogy érveket szolgáltasson bármilyen kezdeményezés legitimitásának vagy hasznának megkérdőjelezésére. Mindegyik gondolkodási modell egy kicsit elszegényíti a roma „problémavilágot”, mégis mindegyik olyan intellektuális eredményeket szolgáltatott, melyekből nem csak lehet, de kötelező is építkezni. Az igazi kérdés szerintem az, hogy van-e esélye egy integratív, az egyes megközelítések erényeit magába építő, de korlátaikat meghaladó gondolkodás kialakulásának?

Talán nem felesleges az eddigiekben felvetett kérdéseket egy konkrét területen, az oktatással kapcsolatban is végiggondolni: hogyan működik, milyen következményekhez vezet a fönti négy megközelítés. Mind a négy tartalmaz olyan elemeket, melyek valóságos problémákra kínálnak jó válaszokat. Vegyük sorra őket.

Ha megvizsgáljuk, mi minden áll a cigány tanulók iskolai sikerességének útjában, azt találjuk, hogy a hátrányos helyzet minden egyes összetevőjének vannak olyan elemei, amelyek a katasztrofális szociális helyzettel függenek össze. Mindaddig, amíg iskoláinkban fel nem számolják a hátrányos megkülönböztetés és a szegregáció különféle formáit, aligha lesz egyenlő esélyük a cigány és a nem cigány tanulóknak arra, hogy továbbtanuljanak. Bebizonyosodott: a kisebbségi oktatási intézmények minden másnál alkalmasabbak lehetnek arra, hogy önbecsüléshez juttassák a cigány tanulókat, s biztosítsák számukra saját nyelvük és kultúrájuk megismerését.

A legnagyobb veszély az, ha bármelyik megközelítés egyedül kerül abba a pozícióba, hogy meghatározza a cigány tanulók oktatásával kapcsolatos döntéseket.

A szociális megközelítéssel az a baj, hogy egyoldalú. Az etnokulturális és szociokulturális másságok olyan elegyet alkotnak, melyben a két elem elválaszthatatlan egymástól, s amely – a többnyire bármilyen másságot befogadni és kezelni képtelen iskolában – sikertelenségre ítéli a cigány tanulókat. Az iskola sohasem lesz képes valóban piacképes végzettséghez juttatni cigány tanulóit, ha már az első évben szétrombolja önbecsülésüket. Ebből a szemszögből nézve tehát a kisebbségi nyelv és kultúra eszközként szolgál az oktatás számára tulajdon céljainak eléréséhez. A szociális megközelítés másik veszélyes eleme az, hogy igen sokszor inkább a gyerekek „átnevelésében” gondolkodik, mint abban, hogyan tehetné az iskolát alkalmasabbá feladatainak ellátására. A multikulturális megközelítés veszélye pedig az, hogy úgy véli: a többség átnevelésével és az interkulturális oktatással letudhatja az egész problémát. (Nem teljesen megalapozatlan az a kifogás sem, hogy a másságok hangsúlyozása során elfeledkezünk az azonosságokról.) Ez a gondolkodás egyenlőségjelet tesz integráció és integrált oktatás közé, holott – mint az eddigiekből is kiolvasható – adott esetben az utóbbi gátja lehet az előbbinek. Az emberi jogi megközelítéssel nem mindig könnyű összeegyeztetni a megerősítő vagy pozitív intézkedéseknek azt a rendszerét, mely nélkül a cigány tanulók számára nem biztosítható az iskolai siker. A hátrányos megkülönböztetéstől mentes iskola még nem feltétlenül jó iskola, a felkészületlen pedagógus nem feltétlenül rasszista. A nemzetiségi megközelítés legnagyobb korlátja pedig az, hogy nem lehet körülbelül 80 ezer tanulót csak úgy egyszerűen kiemelni a „rendes” közoktatási rendszerből, s a szülők jelentős része ezt nem is akarja.

Integráció és esélyegyenlőség

Az integráció, illetve a vele képzett ellentétpárok szimbolikus üzeneteket hordoznak. Ezt olyan hatékonyan teszik, hogy már nem is tudjuk, mit jelentenek valójában. Újabban a multikulturalizmus térhódítása fellazította a kétfajta megközelítés közötti szakadékot, egyfelől csökkentette az asszimilációra utaló jelenségekkel szembeni negatív attitűdöket (kettős identitás, kétnyelvűség, kulturális sokszínűség elismerése, pozitív értéktartalmainak felmutatása), másfelől felkínálta a rasszizmus elleni küzdelem kulturális eszköztárát (toleranciára való nevelés, multikulturális kommunikációs környezet kialakítása). Magyarországon az értelmiségi elit tagjainak jelentős része fogékonynak bizonyult a multikulturális értékek befogadására, részben mert a régi jó osztrák–magyar Közép-Európa újrafelfedezése a hetvenes években ezt jól előkészítette, részben pedig mert „a dolgok nem ilyen egyszerűek” típusú, a régióra jellemző gondolkodás kicsit meglágyította a Nyugat doktriner emberi jogi aktivizmusát.

Magyarországon a cigányság problémáihoz el lehetett jutni az emberi jogi kérdéseken keresztül, de a szociális problémákon a szegénykérdésen keresztül is. Csak éppen egy átfogó megközelítés alapján nem vezetett hozzájuk út. A kisebbségek jogairól szóló törvény megalkotásakor a cigányság emancipációja a többi kisebbséghez képest sokkal inkább politikai alkuk és erőjátékok eredménye volt, semmint egy koherens szabályozási koncepcióé. Ezért ugyanazon a politikai szubkultúrán belül, de egyes emberek gondolkodásában is kétféle mérce létezik: a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos problémákat az integráció-asszimiláció ellentétpárral, a cigánysággal kapcsolatos problémákat az integráció-szegregáció ellentétpárral írjuk le, így aztán hajlamosak vagyunk minden olyan törekvést, ami a cigányság bármiféle elkülönülését szolgálja, azonnal szegregációként értelmezni. Az asszimiláció mint probléma a cigánysággal kapcsolatban fel sem vetődik.

Vajon miért nem? A szabad identitásválasztás gyakorlati lehetősége gyökeresen más egy német és egy cigány polgár szempontjából. Az utóbbi egy látható kisebbség tagja, amelyet a többségi társadalom előítéletessége sújt, míg a magyarországi németek alig ütköznek ellenállásba, ha fel akarják vállalni identitásukat, de akkor sem, ha el akarják azt feledni, s gyermekeikkel feledtetni. A cigánysággal szemben a többségi környezet elképesztő intenzitással közvetíti saját asszimilációs elvárásait. Az üzenet, amelyet az iskola a rendőrség, a tömegkommunikáció és a politika közvetít: legyél kivétel, amely erősíti a szabályt.

Az a kétségbeesett erőfeszítés, amellyel integrációhoz akarunk segíteni minden egyes romát, tovább erősíti az asszimilációs elvárásokat. A valóban szabad identitásválasztás lehetőségét a cigányok számára csak olyan közeg tenné lehetővé, amely nem kényszeríti őket csoportjuk elhagyására, megtagadására. Annak, hogy a cigányság mint kisebbségi csoport befogadtassék ebbe a társadalomba (mint bármilyen más kisebbség esetében is), az a feltétele, hogy módjában álljon bizonyos mértékig elkülönülni a többségtől. A cigányságnak életben kell tartania kultúráját, mely belső, a csoporton belüli integratív funkciót képes betölteni, s szüksége van olyan intézményekre, melyek elősegítik csoportszerveződését és tartalmat adnak ma még csak papíron létező autonómiájának. A cigányság integrációjának a lényeges különbségek ellenére sincs más receptje, mint a többi magyarországi kisebbségének. Mégis, minden erre irányuló kezdeményezés falakba ütközik. Ez nemcsak a cigánysággal szemben előítéletes, bennük veszélyforrást látó embereknek köszönhető, de azoknak is, akik e kezdeményezéseket mint szegregációt utasítják el. Pedig szegregáció és autonómia között minden egyes konkrét esetben nagyon pontosan meghúzható a határ: az előbbi elkülönítés, az utóbbi elkülönülés. Az egyetlen mérce az érdekeltek akarata.

A közgondolkodást az elmúlt évtizedekben a szociális megközelítés uralta, s uralja még ma is. Az erre a gondolkodásra épülő politikák – elvitathatatlan segítő szándékuk ellenére – éppen azért halmoztak kudarcot kudarcra, mert a cigányság „felemelkedésének” végpontját nem voltak képesek másképpen meghatározni, mint a többség mindenkori állapotát. Tanulságos lehet egy kicsit távolabbi példa: sok nyugat-európai ország úgy gondolta, hogy nem lehetséges a mindenkori sztenderdeknek megfelelő lakáskörülményeket, egészségügyi szolgáltatásokat és oktatást biztosítani a vándorló cigány csoportoknak. Emiatt hatalmas erőfeszítések árán és a Kelet-Európában megszokottnál jóval kevesebb hatósági erőszakkal elérték néhány, korábban szolgáltatásaikkal piacról piacra vándorló csoport letelepítését. Egy idő után azt találták, hogy e letelepített közösségek életkörülményei nem javultak lényegesen, a munkaerőpiacon nem voltak képesek érvényesülni, s drámai mértékben megnőtt közöttük a drogfogyasztás és az alkoholizmus. A szociális megközelítéssel véleményem szerint az a legnagyobb probléma, hogy az általa közvetített asszimilációs elvárások hozzájárulnak a cigányság kitaszítottságához. A saját etnikai csoportjukat elhagyni kényszerülő emberek sem cigányként, sem nem cigány magyarként nincsenek abban a helyzetben, hogy egészséges önbecsülésre tehessenek szert.

A cigányság belső integrációja szempontjából kulcskérdés az értelmiség problémája: képeznek-e ki elegendő diplomás cigány szakembert, képes lesz-e a cigányság megtartani saját értelmiségét? A diplomások kötődését kisebbségi csoportjukhoz legkézenfekvőbb módon úgy lehet biztosítani, ha a csoport mint értelmiségieket foglalkoztatja őket. A „foglalkoztatásnak” – a szó munkajogi és szabadidős értelmében egyaránt – az a feltétele, hogy a legkülönbözőbb tevékenységek intézményesüljenek. Mindez azt is jelenti, hogy hiba lenne a cigányság önszerveződését a cigány kisebbségi önkormányzatokkal azonosítani.

Az egyik legfontosabb, mindmáig nyitott kérdés az, hogy mit értsünk pozitív diszkrimináció alatt. A pozitív diszkrimináció elemeinek véleményem szerint két nagy csoportja lehet. Az egyikbe azok a preferenciális szabályok és támogatások tartoznak, amelyek a kisebbségi helyzethez kapcsolódnak, a másikba pedig azok, amelyek az eltérő helyzetek figyelembevételen alapulnak. Az első csoportba a „kiegészítő” támogatások tartoznak, a másodikba olyanok, melyeket egyszerűen másképp, más feltételekkel szükséges nyújtani a cigányságnak, mint a többségnek.

Az első abból indul ki, hogy míg egy magyarországi magyar olyan intézmények tömegével van körülvéve, melyek biztosítják nemzetiségéhez kapcsolódó – s nem az állampolgárságával összefüggő – érdekeinek képviseletét és igényeinek kielégítését, addig egy magyarországi német vagy cigány polgár nem vagy alig rendelkezik ilyen intézményekkel. Nincsenek vagy alig vannak iskoláik, múzeumaik, galériáik, levéltáraik, könyvtáraik, rádió- és tévécsatornáik, színházaik stb. A magyarországi kisebbségi kultúrák – köztük a magyarországi cigányság kultúrája – párhuzamos és egyenrangú kultúrák. Ha ebben egyetértenénk, már „csak” a többség és kisebbség közötti „szerződés” kérdése lenne, hogy a felsorolt és fel nem sorolt intézményeket vagy a hozzájuk köthető szolgáltatásokat hogyan és mikor lehet majd biztosítani az utóbbiak számára. Tisztázni lehetne, hogy ezek az oktatási, kulturális, tudományos, tömegkommunikációs stb. szolgáltatások önálló intézményekben a kisebbségi autonómia keretei között, vagy a meglévő többségi intézményekben szerveződjenek-e meg, vagy inkább a nonprofit civil kezdeményezések kapjanak támogatást ezek létrehozásához.

A lehetséges támogatások másik köre az, ahol nem mutatható ki összefüggés az adott szolgáltatások és nyelvi-kulturális kérdések között, viszont e szolgáltatások különböző okból nem érik el a cigányságot: ilyenek bizonyos szociális, jóléti szolgáltatások, ahol az igénybevételi jogosultság feltételei a cigányok nagy tömegeit zárják ki. Ilyenek bizonyos munkaerő-piaci intervenciós eszközeik vagy különböző szakképzési, mezőgazdasági és kommunális programok, melyek rendszere jól dokumentálhatóan nem alkalmazkodik a cigányság helyzetének sajátosságaihoz. Ilyenek továbbá mindazok a támogatások, amelyeket a cigányok egészen egyszerűen azért nem vesznek igénybe, mert nem jut el hozzájuk a szükséges információ, vagy nem képesek a hivatal által elvárt szakszerűséggel kitölteni egy többoldalas űrlapot.

Ezeken a területeken nem szabad túllépni a rászorultság elvén. Cigány polgároknak nem kell többet kapniuk, mint másoknak, csak másképpen. A támogatási rendszert kell rugalmasabbá tenni, vagy el kell különíteni a nekik juttatható támogatásokra szánt alapokat, s külön megállapítani az igénybevétel feltételeit. Mindenképpen ki kell építeni egy olyan hálózatot, amely közvetíteni képes a cigány közösségek és a többségi intézmények (önkormányzat, egészségügyi és oktatási intézmények stb.) között.

A támogatásoknak ez a második csoportja nem tartozik a cigány kisebbségi autonómia intézményeinek hatókörébe, ami csak annyit jelent, hogy a cigány önkormányzatoknak nem kell segélyeket osztaniuk, s nem kell kórházakat fenntartaniuk. De nem jelenti azt, hogy a kisebbség és a többség közötti alku ne terjedhetne ki ezekre a területekre. A kisebbségi autonómia intézményesülése óta a cigány kisebbségi önkormányzatok – igen helyesen – kisebbségi érdekként jelenítik meg szociális, egészségügyi stb. érdekeiket is.

Érdemes megkülönböztetni egymástól a szabályok két típusát: a „fejlesztő” és a „képviseletet biztosító” szabályokat. A magyar közvélemény meglepően egységesen utasítja el a kvótákat. Igen sokan hivatkoznak az amerikai és az indiai példákra, ahol a kvóták számos ponton éppen annak a csoportnak a beilleszkedését akadályozták, amelyet elvben támogatniuk kellett volna. Nos, el tudom képzelni, hogy ugyanez lesz a helyzet a magyarországi cigányokkal is – körülbelül harminc év múlva, ha elérik az afroamerikaiak integráltságának jelenlegi szintjét. Ma még oly mértékben vannak – és ha a többségen múlik, lesznek is – kiszorítva a felsőoktatásból, a munkaerőpiacról és a közszolgálatból, hogy nehezen tudnám megmondani, hogyan lehetne támogatni a beilleszkedésüket kvóták alkalmazása nélkül. Természetesen a kvóták fejlesztő intézkedések nélkül nem sokat érnek, mint ahogy a fejlesztő támogatások sem lesznek igazán sikeresek kvóták nélkül.

Mindez persze azt feltételezi, hogy a magyar társadalom (mint a hatvanas-hetvenes évek fordulóján az amerikai) elmozdul a színvakság felől a színtudatosság irányába. Magától ezt sohasem fogja megtenni, erre csak egy erős cigány polgári jogi mozgalom kényszeríthetné rá. Az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat mind ez ideig egyetlen területen szorgalmazta csak a kvóták alkalmazását: annak az igényének adott hangot, hogy a „mi embereink üljenek a minisztériumokban”.

Végül nem hiszek abban, hogy a preferenciális szabályozás és a szolgáltatások bármilyen kiterjedt rendszere működőképes és eredményes lehet, ha nem párosul a szegregáció minden formájának hatékony és jól szankcionált tilalmával. Megfordítva: nem hiszem, hogy a hátrányos megkülönböztetés felszámolása automatikusan megszünteti a hátrányokat.

Igen gyakran alkalmazott érv a „maguk sem tudják, mit akarnak”, a cigányságon belüli konszenzus hiánya. Bevallom, nem teljesen értem ezt a fajta érvelést. Nem tudom, hogy egy félmilliós, nyelvi kulturális és szociális értelemben erősen tagolt kisebbségi közösségnek miért kellene konszenzusra jutnia olyan kérdésekben, melyek különböző csoportjai számára a legkülönbözőbb módon vetődnek fel. Miért kellene a szegregáció határait ugyanott meghúznia egy a Józsefvárosban élő romungró (magyar anyanyelvű) csoportnak, mint egy kis baranyai faluban élő beás (román anyanyelvű) közösségnek? Abban sem vagyok biztos, hogy a cigány politikai közélet meghatározó figuráinak vagy a mindenkori cigány kisebbségi önkormányzat vezetőinek egyértelmű állásfoglalásokat kellene kialakítaniuk ezzel kapcsolatban. Furcsa, bár megszokott játék lenne, ha a cigány szervezeteket használnánk fel a szabad identitásválasztás korlátozására, vagy maguk értelmeznék így saját szerepüket. Az előbbi példánál maradva bízzuk a baranyai falvak beás gyerekeinek szüleire, hogy milyen oktatást szeretnének gyermekük számára. Az érdekeltek ugyanis megkérdezhetőek. Csak meg kell próbálni.

• Roma-dosszié