Vissza a főcikkhez →

„Boríték a zsebbe”

[Cigány páciens:] „Sokkal kedvesebbeknek kellene lenniük a nőkkel, mert azok úgy megszenvednek. Bizonyos nőkkel kedvesek, de a boríték zsebbe megy, azt is látom. Amikor megműtötték, a fogadott orvosomnak csak kétezer forintot tudtam adni. Így széthúzta a kezével és megnézte, hogy mennyit adtam. Nem stimmelt neki, de nem szólt egy szót sem. Azt mondta, hogy be fog jönni hozzám, meglátogat. A három hét alatt egyszer jött hozzám. Nekem az olyan jólesett volna, ha eljön hozzám és beszélget, hogy én mit érzek, hogy jobban vagyok-e már.”

[Háziorvos:] „Bizonyos értelemben az egészségügy is felelős a kialakult helyzetért – bár ez más probléma. Ez az egészségügy rákfenéje: a hálapénz. A cigányok azok szegények. Ha elküldik őket szakrendelésre vagy kórházba, ott azt a bizonyos időt, amit ott kell eltölteniük, azt letöltik. Amilyen akut betegségük van, abból kikezelik őket, és utána visszamennek a körzetbe. A háziorvos az, aki igazából a cigányokat gondozza. A kórház csak éppen annyit segít a bajukon, amennyi éppen az etika és a szakma határain belül van, utána nem foglalkozik velük. Van olyan cigány betegem, akinek szívbetegsége van, és rendszeresen jár be kórházba, havonta vagy kéthavonta a kardiológushoz, de más a foglalkozás vele. Sok esetben nem vizsgálják meg alaposan, minél előbb elküldik a fenébe… Valami ilyesmi van. Néha nekem is vannak ilyen tetteim. Elkezd panaszkodni, és lehet, hogy elsikkad a lényeges probléma. A múltkor volt egy beteg, akinek tizenegy éve volt nőgyógyászati panasza. Nem járt nőgyógyászati vizsgálatra, lehet, hogy az itteni orvos sem küldte el – aki előttem volt –, de lehet, hogy én sem küldtem volna el, mert én sem kérdezek rá, és ezek a dolgok elhanyagolódnak. Az ügyeletet nagyon sokat hívogatják. Az unja őket. Megkapják a szükséges algopyrin injekciót, ami ilyenkor dukál, hogy minél előbb szabaduljanak, akkor sincs komoly odafigyelés a betegségükre.”

[Fiatal cigány beteg:] „Fogfájással megpróbáltam elmenni az ügyeletre és kihúzatni, de nem volt nálam pénz, és nem tudtam kihúzatni. Kijött a doktor úr, és odamentem hozzá megkérdezni, hogy kell-e fizetni a foghúzásért, mert úgy hallottam, ügyeletbe nem kell fizetni, de nem voltam benne biztos. Azt mondta, hogy fizetni kell. Nem kérdeztem meg pontosan az összeget, de úgy ezerötszáz-kétezer forint. Nem volt nálam pénz és eljöttem. Gyógyszert szedek rá, ameddig hat, aztán amikor pénzem lesz, akkor elmegyek. Vagy megcsináltatom gyökérkezeléssel, vagy kihúzatom. A gyökérkezelés nem tudom mennyibe kerül, mert tavaly jártam, de akkor még ingyenes volt. Mert most lettem az idén tizennyolc éves.”

„Én szüljem meg magának?”

[Roma nő:] „Amikor terhes voltam a kislányommal, eljött az idő, amikor be kellett mennem a kórházba, hogy megszüljem. Nem voltam azzal tisztában, hogy lehet orvost fogadni, akinél a gyermeket megszülhetem. Először egy orvos jött vizsgálni. Megvizsgált, elment, annyi volt. Jöttek a fájások hajnalban, szóltam a nővérnek, hogy szóljanak az orvosnak. Hadd ne mondjam, hogy egy negyed óra múlva sem jött az orvos. Már úgy volt, hogy magamtól megszülöm a gyermeket. Rám ordított a nővér, hogy ne ugráljon kismama, ne feszengjen, mindjárt jön az orvos, legyen türelemmel. Jött egy orvos, be sem mutatkozott, hogy ki ő, kész úgy neki. Nagyon durva volt. Semmi kedvesség nem volt benne. Annyit mondott, csak ne féljen kismama, lesz babája. Nyomja már az úristenit, nyomja már! Én szüljek meg maga helyett? Nemigen törődtek ők az én fájdalmammal, azzal, hogy mit élek át abban a pillanatban.”

[Érettségizett roma nő:] „Nagyon szerettünk volna egy közös babát. Még egyet, de nem jött össze egy évig. Aztán teherbe estem, de úgy estem teherbe, hogy nem tudták az orvosok se, hogy mi bajom van. Azt hitték, hogy gyulladásom van, mert görcsöltem nagyon. Kezeltek engem tíz napig antibiotikumos injekcióval. Potyára bent feküdtem tíz napig a kórházban. Aztán megultrahangoztak. Aztán azt mondták, hogy elhalt terhesség van nálam. Megkapartak, most is azt mondom, potyára. Rögtön visszavitt a rohammentő egy fél óra múlva, mert kiderült, hogy méhen kívüli terhességem van. Úgy derült ki, hogy megultrahangoztak, és látták, hogy elöntött a vér belülről, és azonnal a műtőbe vittek. Felnyitottak, és akkor látták, hogy méhen kívüli terhességem van. Tehát szó se volt arról, hogy elhalt terhesség meg ilyesmi, hanem a jobb oldali vezetéken volt a méhen kívüli terhesség megfoganva. Megműtöttek, és nagyon sokáig bent feküdtem, mert nagyon beteg voltam utána is. Mikor kiadták a zárójelentést és jöhettem volna haza, egy professzor műtött, az volt a kórház igazgatója, azt mondta, hogy megnyitották a jobb oldali vezetékemet, mert el volt dugulva egy gyulladás által, gondolta ő, és így lett méhen kívülim. Eltávolították a méhen kívüli terhességet. Egy évig pihenjek, utána jöhet a baba. Ez így is volt, pihentem egy évig. Egy év után megpróbálkoztunk, megint rögtön terhes lettem. Úgy is volt, hogy rendes terhességem van. Elmentem az orvoshoz. Megvizsgált, vizelet, vér meg minden: terhes vagyok. Megint kellett mennem ultrahangra. Megint kiderült, hogy méhen kívüli terhes vagyok, csak most jobb oldalt. Aznap már bent kellett maradnom. Akkor is ki voltam borulva lelkileg, míg be nem nyugtatóztak. Én bőgtem, sírtam, teljesen ki voltam borulva, azt mondtam, hogy én ezt már nem bírom ki. Veszélyes a méhen kívüli terhesség, és már nagyon féltem, hogy ezt nem fogom tudni kibírni. Aztán megműtötték és kivették a jobb oldali vezetéket, mert már nem tudtak mit csinálni, és eltávolították a gyereket is. Mikor jöttem haza, az orvos behívatott az irodájába, azt mondta, hogy most már kevesebb esélyem lesz arra, hogy teherbe essem, de a bal vezetékem ép, egészséges, és még lehet gyermekem. No azóta próbálkozunk, és aztán elmentem egy másik orvoshoz, az is egy professzor, az egy nagyon kedves orvos, egy volt osztálytársnőmnek az édesapja. Hátha tud valamit rajtam segíteni, mivel gyermekkorom óta ismerjük egymást. Csináltunk teszteket, lázmérőzzek, és amikor a legalkalmasabb időpont van, akkor legyek a férjemmel. Semmi. Nem sikerült. Majd kérte a zárójelentéseimet, és azt állapította meg, hogy valami zűr van. Nem az volt írva, hogy elsőnek is a jobb oldalon volt és utána kivették a jobb oldalit, hanem a bal is meg a jobb is ki van véve. Ez van a zárójelentésemen. Nem tudja, hogy milyen munkát végeztek velem, de valami nem stimmel. Vagy az orvosokkal van probléma, vagy elgépelték. Tehát már ez is kiakasztott idegileg. Aztán mondta, hogy majd átitatnak ilyen folyadékkal, hogy átjárható-e a vezetékem: a bal. Ha átjárható, akkor megpróbálnak segíteni rajtam. Na de hát pénzbe kerül. A beinjekciózás az 32 ezer, ha meg az nem sikerül, akkor a lombikbébi jöhet szóba, az meg 160 ezer forintnál kezdődik, szóval annyi pénzünk meg nincs. Úgyhogy most nem tudom, mit csináljak, visszamenjek-e, és átitat azzal a folyadékkal. Már én félek előre, hogy mi jön ki belőle. Nem fogom az orvosokat perelni, mert nekem úgyse sikerülne, meg nincs nekem annyi pénzem, hogy pereljek. Kaparás, meg két műtét egymás után, még csodálom, hogy nincs semmi bajom. Úgyhogy nagyon kicsesztek velem, ha szabad így mondani. Nem tudom, hogy mi van velem mind a mai napig, hogy lehet-e még kisbabám.”

[Roma nő:] Tavaly elestem, megütöttem a bordámat és három napig voltam az elkülönítőben, és akkor hazajöttem és jött egy papír. Bementem, hogy mi van, a kórházba. Azt mondták nekem, hogy meg kell műteni, hogy le kell vágni a mellemet. Az én mellemet. Mondom, az én mellemben semmi sincsen. Mentem az én orvosomhoz, az mondja Lakatos mama, kaptam egy papírt. Azt mondja, kell menni műtétre. Mondom, miért főorvos úr? Én rajtam semmiféle pattanás, semmiféle izé nincsen. Rajtam semmiféle jel nincsen, az én húsom tiszta. Az én orvosom azt mondja, tessék elmenni. Nem megyek én, mondom. Akkor elmentem megint a röntgenre. Viszem a röntgenpapírt, hogy nincsen semmi bajom. Azt mondom a doktornak, nincsen semmi bajom, tetszik látni főorvos úr, nincsen semmi bajom. Ha elmentem volna, levették, levágták volna a mellemet, meg is halhattam volna.”

[Roma anya:] „Amikor volt az infuenzia, akkor voltam utoljára orvosnál, de akkor se volt pénzem kiváltani a gyógyszereket, amit felírt, és akkor kénytelen voltam kamatos pénzt felvenni ezerre ezért, hogy csak a gyógyszereket ki tudjam váltani. És tartozok huszonkétezer kamatos pénzzel. Még azon kívül tartozok háromezerrel, meg kétezerrel. Muszáj eladósodni, ha a gyerekek megbetegednek, nem engedhetem, hogy a gyerekeim betegek maradjanak. Nekik muszáj kiváltani a gyógyszert, mert nekik is volt kezdődő tüdőgyulladásuk, pedig jó idő volt, úgyhogy másnap reggel, este el kellett hivatnom az ügyeletet, mert olyan lázasak voltak a gyerekek, hogy se a vizes ruha, se semmi nem vitte le a lázukat. Este kihívattam az ügyeletet, felírta a gyógyszert. Fel kellett háromezer forintot vennem, és azért a háromezer helyett hatezret kellett megadnom.”

[Roma férfi:] „Nekem a gyomromra diétás ennivaló kellene. Na most kérdem én azt magától drága uram, hogy bírom én azt előállítani. Miből? Miből? Ebédre krumpli, meg egy kis tészta volt benne, abból nem ettem két kanálkával. Ez az, amit nem szabad volna. Reggelire? Á kérem, nem ettem semmit, egyáltalán semmit. Valamikor a kórházban voltam, megvolt nekem háromszor. De az sem mindegy, hogy én mit eszek, mert nem szabad a gyomrom végett. Be van ütemezve a gyomromra a diétás ennivaló. Kevés a gyomor belül, ha nehéz ételt eszek, akkor szétszakad a gyomor, és nekem annyi. Nagyon könnyű étel kell.”

„Aki beteges, elbocsátható”

[Roma férfi:] „Nem vagyok egészséges, mivel rokkantnyugdíjas vagyok, és harminchárom éves vagyok. Gerincsérvem volt, és a munkakörömet nem tudtam ellátni. Huzamos ideig táppénzen voltam. Hát fél évig voltam táppénzen. Ez alatt az idő alatt az én státusomra felvettek egy másik embert, és ezek a bizonyos változások lehetővé tették, hogy a munkahely szabadon eldönthesse, hogy kit bocsát el. Aki nem stabil, aki beteges, aki gyakran van táppénzen, az elbocsátható. Úgyhogy így lettem elbocsátva két évvel ezelőtt. Utána szétnéztem munka után, de nem kaptam, és végül is kénytelen voltam beadni a leszázalékolási kérelmemet, ahol hatvanhét százalékban állapították meg a munkaképesség-csökkenést, úgyhogy azóta rokkantnyugdíjas vagyok. Jövedelmem tizenháromezer-négyszáz forint. A család az én vagyok meg a kislányom, tehát a tizenháromezer-négyszáz forintot el kell osztani kettővel, ehhez jön még a háromezerkétszáz forint családi pótlék, plusz ezerötszáz forint nevelési segély. Egy másfél szobásnak lakásfűtési idényben nyolc-tízezer forint a rezsije. Kértem segélyt az önkormányzattól, de sehol nem tudnak segíteni. Nincs pénz, nincs keret stb. Kértem rendkívüli szociális segélyt, vagy egyszeri szociális segélyt. Azt mondták, hogy rendszeres havi jövedelemmel rendelkezem, mivel a rokkantnyugdíj annak minősül, ezért nem áll módjukban támogatni engem. Tulajdonképpen minden rostán kiesetem. Van a rokkantnyugdíjam, és ebből élek.”

[Roma férfi:] „Hát pontosan nem vagyok egészséges. Hát le vagyok százalékolva. Légzésszűkülés, asztmabronhitisz van kialakulóban. 1973. november 19-től 1995. augusztus elsejéig dolgoztam. Vájárként dolgoztam. Pontosabban az utolsó években, mert akkor végeztem el az iskolát. Addig segédmunkásként dolgoztam. Hat általánost, meg a gyorstalpaló vájáriskolát végeztem. Összesen huszonkét évet dolgoztam. Nem firtattam, hogy ott kaptam-e a betegséget. Azt mondták, hogy ez természetes betegség. Én magam, meg az orvos is ezt mondta. A háziorvos meg az üzemi orvos ugyanúgy. Nem is firtattam utána. Készültem mosakodni a fürdőszobában, és akkor a mellkasom elszorult. Nem kaptam levegőt, lefeküdtem. Másnap felmentem az orvoshoz. Tüdőszanatóriumba kerültem. A háziorvos és az üzemorvos küldött el. Most is fúlok reggelente.”

„Le kellene géppuskázni a cigányokat”


[Roma páciens:] „Belázasodtam, 38,2 körül volt a lázam. Takarítás volt, mosták a követ, és aki nem bírt fölkelni, azt arrébb mozdították az ággyal. Én akkor lázas voltam. Nem mérték a lázamat. Én meg azt mondtam, engem már nem érdekel. Rám szóltak, hogy miért nem kelek fel és megyek. Mondtam, hogy nagyon gyenge vagyok, és most nem akarok felkelni. Volt egy kedves takarítónő, aki átment a nővérekhez, és azt mondta, hogy én nem érzem jól magamat. A nővér üvöltözött velem, hogy mit képzelek én, ezért behívatni. Mi bajom van már megint. Mondtam, hogy hívja fel az orvost, mert nem érzem jól magam. Aztán jött egy másik nővér, az egy kedvesebb hölgy volt. Megérintett, és azt mondta, hogy ez lázas. Megkérdezte, hogy ki az orvosom, és azonnal telefonált neki. Hozott lázmérőt, megmérték. Annyira rohangáltak körülöttem, hogy szinte csak velem voltak elfoglalva, hogy én lázas vagyok. Ha ezt a takarítónő nem mondja, észre sem veszik. Mert én már úgy el voltam kenődve, hogy nem szóltam nekik.”

[Cigány beteg gyereke:] „Ki kellett hívni az orvost az anyukámhoz, mert beteg volt. Azt mondta, hogy rendelés után ki tud jönni. Kijött és kérdezte, hogy mi a panasz, Rozika. Azt mondta, hogy itt fáj, meg ott fáj, hogy a hasa fáj, nagyon sok a pisije meg stb. Hát azt mondja, szédül is? – Igen, szédülök. Nem kell annyit inni. Doktor úr, az anyukám nem iszik. Olyan gyógyszereket szed, hogy neki nem lehet. Azt mondja: jó, csak vicceltem. Vannak olyan beszólásai, hogy azt mondanám rá, hogy ő nem orvos. Lenézi a betegeket. Mikor fürdött utoljára? Lefürdessem én, adjak szappant?”

[Cigány beteg:] „A kórházban is vizitelés volt, és olyan szobában voltam, ahol egyedül én voltam a barna, és viziteléskor is mindig engem hagytak utoljára. Mindenkivel elbeszélgettek, hogy érzi magát, van-e valamilyen panasz. Én tőlem meg semmit nem kérdeztek. Amikor bejöttek, leolvasták a kórlapomat: jó, mehetsz haza. Semmit nem kérdeztek. Meg se kérdezték, hogy vagyok. Szerintem emiatt is. Nem akarok ítélkezni. Általában az orvosok, akikkel eddig találkoztam, ötven-ötven százalék. Ötven százalék engem ítélt el, az ötven százaléka pedig emberszámba vett. Több orvosnál fordult elő, hogy a bőröm színe, az alacsonyabb rendű kinézetem miatt nem foglalkoztak velem.”

[Állástalan roma ápoló:] „Sok problémát látok cigány nem cigány relációban. Egyik éjszaka egy cigány fiatalt hoztak be a baleseti sebészeti ügyeletre. A folyosón leültek, én azonnal szóltam az ügyeletes orvosnak. Mondtam neki, hogy bőrfejüek megtámadták, összerugdosták. Fiatalkorú volt még, olyan tizenhat éves lehetett. Az orvos úgy nyilvánult meg: na, hála a jó istennek, végre a magyarok verik a cigányokat. Le kellene géppuskázni a cigányokat. Azt mondta, hogy mindjárt jön. A srác vérző beteg. Eltelt tíz perc, húsz perc, fél óra. Az orvos nem méltóztatott kijönni az orvosi szobából, mert jobb dolga volt. Kijött és provokatív megjegyzéseket tett énrám is. És akkor mondtam neki, hogy állítsa le magát, mert nagyon messzire megy, és őneki kötelessége ellátni a beteget, fajra, nemre, korra való tekintet nélkül, mert erre esküdött fel, ha ezt nem tudja elfogadni, akkor adja fel az orvosi hivatást és menjen el segédmunkásnak vagy szobafestőnek. Hitler is úgy kezdte.”

• Roma-dosszié