Gács Anna

Nyomtatóbarát változat

Ha azok között a keretek között próbálunk a magyar írónőkről gondolkodni, amit a nőírókra koncentráló nyugati irodalomkritika kijelöl, akkor megkerülhetetlennek látszik, hogy a nőírókról másikként, az irodalmi „fősodorral” szembenállókként beszéljünk. Ám nyilván sokakat mellbe vág, ha a magyar irodalommal kapcsolatban fősodort emleget valaki. Amikor tehát a címben azt mondom, a magyar irodalom kis irodalom, akkor elsősorban arra gondolok, hogy soha nem tekintett úgy magára, mint a fősodorra. Sokkal inkább úgy, mint nagy, nagy hatású és széles körben ismert irodalmi hagyományok kistestvérére, másikára. A megkésettség réme, a kurrens nyugati irodalmi és kritikai tendenciákhoz való felzárkózás vágya – a magyar irodalmi gondolkodás e folyamatos jegye, átka vagy mentőöve – abból is sokszor kitűnik, ahogyan a nők szerepéről és munkáiról beszéltek. Miközben tehát most afelé igyekszünk, hogy felzárkózzunk a női irodalom nyugati tárgyalásmódjaihoz, ezt részben abban a tudatban tehetjük, hogy ezzel megerősítjük a helyünket a kicsiség, a kisebbségi érzés, az elkésettség és a másság tapasztalatának nemzeti hagyományában.

Az egyik főérv azzal szemben, hogy a magyar irodalommal kapcsolatban felvessük a nőírók kérdését, éppen az szokott lenni, hogy miről beszéljünk, ha egyszer – szemben más irodalmakkal – nálunk egy-két nagy, elismert kivételtől eltekintve nem igazán jellemző, hogy nők komoly irodalmi életművet hagyjanak maguk után, tehát a nőirodalom problémáit feszegetni felesleges nyugatmajmolás volna. Ebben az érvben kétségtelenül van valami. Szerintem sem lehet, mondjuk, az angolszász nőírók olvasása során szerzett tapasztalatokat egy az egyben ráilleszteni a mi nőíróinkra, és én sem osztom azokat a feltételezéseket, hogy a  „női” írás története és helyzete a nemzeti irodalomtörténetektől független összefüggésekkel rendelkezne, vagy hogy a világ különböző tájairól származó nők írásai között volna valami szükségszerű kapcsolat. Ám a szokásos elkésettségünk ebben az esetben erénnyé változtatható. Tanulhatunk a nőírókkal foglalkozó diskurzusoknak az önkritikájából is, melyben fontos szerepet játszik az az észrevétel például, hogy az angolszász feminista kritika hőskorának példatára igen korlátozott, s következtetéseit elsősorban a XIX–XX. századi angol és amerikai írónőkre alapozza, s így nemcsak a világ más részeiben alkotókat hagyja figyelmen kívül, hanem a saját irodalmi hagyományának hosszú periódusát is.

Így például nem vagyok róla meggyőződve, hogy egy folyamatos női tradíció feltételezése – az angolszász nőszempontú kritika egyik alap(ító) gesztusa –, a nők által írottak egy csoportba vonása és önálló szövegtestként való olvasása sok eredménnyel kecsegtet a magyar irodalommal kapcsolatban. Egyrészt azért, mert ellentétben például az angol irodalomtörténettel, ahol nem akkora boszorkányság például Charlotte Brontëtól Dorris Lessingig ívet rajzolni, a magyar irodalomban a nőírók teljesítménye és a róluk szóló diskurzus sporadikusabb, s ráadásul nem nagyon lehet szövegszerű bizonyítékot találni arra, hogy az írónők többsége úgy tekintett volna elődeire, mint autoritása bázisára – ami egy ilyen történet feltételezéséhez szükséges volna. Ami viszont nem jelenti, hogy ne volna tanulságos a nők irodalmi karrierjének a vizsgálata – amit Fábri Anna kezdett el –, de ez nem ugyanaz, mint szövegeiket leválasztva olvasni az irodalomtörténet más szövegeiről.

Másrészt az a probléma, hogy ellentétben a nagy nyelvek irodalmaival, melyekben magától értetődik, hogy egy könyvet autoritatív módon és sikeresen lehet reklámozni a következő mondattal:  „ennek a könyvnek kiemelkedő helye van a fociregények között”, melyek tehát a szövegek tematikus csoportjainak rendkívül széles skáláját kínálják fel anélkül, hogy ez értékhierarchiát jelentene (női irodalom, homoszexuális irodalom vagy éppen útirajz, kémregény), addig a  magyar irodalomban nincs különösebben erős tematikus szempontú kritika, nem dívik a szövegek tematikus csoportosítása, noha a nőirodalomról szóló beszéd egyik lehetséges szempontja éppen a női sorsokról, élményekről szóló irodalom vizsgálata volna. Itt persze azt is meg kell említeni, hogy a nyugati irodalmakban ennek a tematikus felaprózódásnak a közönség széles sokfélesége felel meg: a nők által írt irodalmat elsősorban egy nagy női olvasóközönség tartja fenn (anyagi és autoritatív értelemben is). Mivel sem a tematikus csoportosításnak, sem a művelt olvasóközönség érdeklődés szerinti megosztottságának, sem az irodalom csoportidentitást megfogalmazó, reprezentáló természetének, illetve az ilyen szempontú vizsgálatnak nincs különösebb pozitív hagyománya, ezért Magyarországon az, hogy egy könyv elsősorban egy csoport számára érdekes vagy egy csoport élményeit fogalmazza meg, ha egyáltalán felmerül, jórészt kritikai (elmarasztaló) szempont – s leginkább a generációs érdekűség vádjaként jelent meg az elmúlt évek mérvadó kritikai fórumain. Egy kis irodalomban az igényes műveknek jórészt ugyanannak a kis közönségnek a kegyeiért kell versengeniük.

Mindezek az adottságok azonban szerintem korántsem ahhoz a következtetéshez vezetnek, hogy ne kéne a nők és az irodalom kérdéséről beszélni. Hiszen azt az észrevételt, hogy Magyarországon oly kevés a női szerző, épp annyira tekinthetjük érvnek is amellett, hogy beszéljünk ezekről a kérdésekről: miért nincsen nekünk annyi nőírónk, mint a boldogabb országoknak, miért nem olyan magától értetődő Magyarországon, hogy létezhet az irodalomnak egy nagy szelete, amit nők írnak, öntudatosan a női sorsokkal foglalkozik, és olvasóközönsége is túlnyomóan nőkből áll, és egy hatalmas kritikai iskola szorgoskodik körülötte? A válaszokat persze legalább annyira a nők státusának a történetében kellene keresni, mint az irodalomtörténetben. Emiatt a kétféle gyökér miatt a nők irodalmi tevékenységének a problematizálásával szembeni másik leggyakoribb ellenérv, hogy az nem  „irodalmi” kérdés. Amiben megint csak van igazság (bár hogy mekkora igazság, az elsősorban attól függ, milyen szélesen fogjuk fel az „irodalmi” kérdéseket). Azt a jelenséget, hogy az irodalmi szerzők között kevés a nő, aligha lehet elválasztani attól, hogy a közéletben, a politikában, a felsővezetők között mekkora a nők aránya. Ha Magyarországon a nők írói tevékenységével kapcsolatos kérdések kevés érdeklődésre tartanak számot, vagy éppen csak mostanában kezd el ez témává válni, az annak is köszönhető, hogy általában a nők helyzetének a kérdése kínosan megbeszéletlen, megbeszélhetetlen. (Annyira kínosan, hogy én is rögtön magyarázkodni vagyok kénytelen: sokszor az az érzésem, hogy a közvélemény szemében ennek a kérdésnek a felvetése egyet jelent a vulgárfeminista vádaskodással, és általában maga a kérdésfeltevés is – akár az irodalommal, akár mással kapcsolatban – merev elutasításba ütközik. Ráadásul mintha sokak szemében a nők helyzetének a kérdése olyan lenne, mint valami alattomos vírus: ellentétben mondjuk a napi politikával, a környezetvédelemmel, a gyerekneveléssel és a tv-műsorral, melynek aktuális kérdéseivel magára valamit adó kultúrembernek illik tisztában lenni, és meggondolásukra, megbeszélésükre időt szakítani, erről azt hiszik, ha valakinek egyszer befészkeli magát az agyába, akkor onnan többé ki nem lehet mozdítani, és lassan kiirt minden egyéb gondolatot. Egyszer, amikor sorsom iránt nagy szeretettel érdeklődő, példaszerűen liberális gondolkodású tanáromnak-barátomnak megemlítettem, hogy valami női témában írok valamit, annyit mondott, vigyázz, mert úgy maradsz. Szóval sietek újrafogalmazni a kérdést (vagy már késő?): egyszerűen arról lenne szó, hogy vitassuk meg, vajon a nemi különbségek és az ezzel kapcsolatos latens és manifeszt szerepelvárásaink hogyan befolyásolják boldogulási esélyeinket.) A kérdésnek ez a nehezen megkerülhető politikai nézete tehát sokak szemében kizárja, hogy az irodalomról beszélve tárgyaljuk meg, s úgy érzik, aki a női szerzőket hiányolja, az valami külső kényszert próbál alkalmazni az irodalomtörténetre. Pedig ez nem volt mindig így.

Nem állíthatjuk például, hogy nő és irodalmi alkotás viszonyának a kérdése ismeretlen volna a magyar irodalmi tradícióban, a problémának fel lehet tárni, ha nem is összefüggő történetét, de legalább néhány olyan megfogalmazódását, ahol vezető irodalmárok tartották fontosnak, hogy hozzászóljanak a kérdéshez. Ezek közül a két legismertebb – Gyulai Pál pamfletsorozata a nőíró mint olyan képtelenségéről és az általa kiváltott vita, illetve Kaffka Margit kritikai fogadtatása – jó néhány olyan érvet és szempontot felsorakoztat, melyek a nők irodalmi szerepéről szóló diskurzusokban a mai napig meghatározó szerepet töltenek vagy tölthetnének be. Mindkét esetben azt látjuk, hogy a diskurzus egyik legfontosabb mozgatórugója az a felismerés, hogy a nyugat-európai irodalmakhoz képest nálunk feltűnően alacsony a nőírók száma.

Írónőinkről (1858) szóló esszésorozatában Gyulai tulajdonképpen szisztematikusan összefoglalta azokat a nézeteit, melyek korábbi, nőírók műveiről szóló kritikáiban elszórva megjelennek. Gyulai hosszas, módszeres, mégis szenvedélytől izzó érvelése rendkívül komplex vizsgálati szempontrendszerre támaszkodik; hiába, írása a mai napig a legalaposabb gondolatmenet a nők és az irodalmi tevékenység kapcsolatáról a magyar irodalomban. Alapgondolata az, hogy „A nő körét és pályáját nem férfiönkény vagy puszta konvenció szabta meg, hanem a természet rendje, és a társadalom szüksége.” Ami az utóbbit illeti, a tollat ragadó nő Gyulai szerint olyan szenvedélyeknek szolgáltatja ki magát, melyek veszélyeztetik érzelmi-morális épségét, ezáltal a társadalom alapegységét, a férfi-nő kapcsolatot: „Sand aligha volt képes igazán szeretni s a férfiakat legföljebb csak költői izgalmakra vagy irodalmi célokra használta”, ami végeredményben a társadalmi egyensúly megbomlásához vezet. A nemi alkat természeti meghatározottsága pedig annyit tesz, hogy a nők azért nem képesek értékelhető teljesítményre a nagy irodalom műfajaiban (a gyerek- és a leányirodalmat átengedi nekik), mert híján vannak az absztrakció, az analitikus és a logikus gondolkodás, az általánosítás képességének, az önfegyelemnek, és általában nem alkalmasak az átfogó folyamatok – mint például a társadalmi fejlődés – megértésére.

Noha Gyulai mereven elutasító álláspontja már saját kortársai között is konzervatívnak számított – amivel mellesleg maga is tisztában volt –, vitathatatlan érdeme egyfelől, hogy Gyulai meglátásai a XIX. század közepén tökéletesen kurrensek voltak: a női alkat idegensége a kreativitástól a kor közhelye, a nő alkotói képtelenségét természeti törvényekkel magyarázza például Gerard Manley Hopkins is híres levelében 1863-ban. Másfelől pedig gondolatmenete olyan kérdéseket vet fel, melyek – részben persze módosult vagy épp ellenkező következtetésekkel – máig szerepet játszanak a női alkotó tevékenységről szóló nyilvános vagy nem nyilvános vitákban. Ilyen a női karrier és a családi, társadalmi egyensúly kérdése;  maga a természeti-alkati nemi meghatározottság szempontja – noha ez a szellemi teljesítmények területén feltételezett determinizmus látszik mai szemmel a legtarthatatlanabb pontnak Gyulai elképzeléseiben, a nem nyilvános diskurzusokban tapasztalatom szerint manapság is bőven találkozik vele az ember, másrészt pedig újra felbukkan ellenkező előjellel az écriture féminine szélsőségesen biologicista elméleteiben, melyek szerint a női írás jegyei a nők biológiai (elsősorban szexuális) adottságaiból táplálkoznának. Sőt, noha ez nyilvánvalóan ütközik Gyulai alapállásával, gondolatmenetében futólag megjelenik a szocializáció, illetve a nevelés szerepének a felvetése: különösen Magyarországon  „a nő gondos nevelés mellett is aránylag csekélyebb irodalmi műveltségben részesülhet, mint a férfi” – állapítja meg, de ezt nem tekinti olyan belátásnak, ami megingatná a női írás antropológiai és társadalmi-morális szempontú elutasítását. Ez a szempont inkább azt a burkolt szemrehányást támogatja meg, amivel Gyulai a magyar nőíróknak adja meg a végső döfést. Azokon az érveken túl, melyek sikerük teoretikus képtelenségét bizonyítják, az esszésorozat példái kijelölnek még egy referenciapontot, Georges Sand életművét: egyfelől maga Sand is bizonyíték az antropológiai determinizmus számára:  „Sandban minden megvan, ami írót naggyá tehet, de az az egy hibája, hogy nő, megtöri szárnyait”, másfelől viszont Sand alakjának folyamatos megidézésével Gyulai arra emlékezteti közönségét, hogy a magyar írónők még a nőírók paraolimpiáján is igencsak hátul kullognak.

Jókai vitacikke (Bajza Lenke munkái), mely mellesleg osztja azt a nézetet, hogy a két nem szükségszerűen különbözőképpen ír, s a két mód között rangkülönbség van, két új szempontot vezet be elegánsan a probléma megtárgyalásába: kevésbé hangsúlyos módon a nők emancipációs érdekét (az előttük megnyíló karrierlehetőségek korlátozottságát, a különböző morális mérce alkalmazásának igazságtalanságát), és legfontosabb érvként pedig az irodalom sokszínűségének érdekét:  „De magának az irodalomnak is érdeke van benne, hogy nőirói legyenek. Ez szükséges elem. Azt nem vitatom, hogy abból, amit a nők irnak, mindig hiányzik valami, ami a férfiak művében benne van. Ez igy van; minden lénynél, a minek szárnya van, a himé a him. De megforditva a férfiak műveiből is hiányzik többnyire az, a mi a nők költeményeiben uralgó. Férfiak sajátja a humor, az erő, az életismeret; nőké az érzés, gyöngédség, az ábránd. Nálunk kivált az utóbbi időben kevés kivétellel az egész irodalom az első irányban halad; és ezt jól teszi, ez az ő utja. De veszendőben van nálunk egészen a genre, mely a gyöngéd, mély érzésű, ábrándos műveket alkossa. Ez a nőírók feladata, azt férfi nem oldhatja meg, nem is lehet hajlama hozzá. Pedig szép ez is, mint amaz, s határozott ranggal bir a Heliconon.” Ez utóbbi gondolat – a nők írói tevékenységének összekapcsolása valami hiánnyal, valami várakozással a magyar irodalomban, a magyar irodalmi tradíció olyan képével, melyben ez túlságosan egyhangúnak (kicsinek) tűnik fel – később is visszatérő, s véleményem szerint tulajdonképpen a mai napig fenntartható diagnózis a nők és az irodalom viszonyáról Magyarországon. A hiány-koncepció bizonyos esetekben szorosan összefonódik a nőemancipáció kérdésével, és irodalomszociológiai, politikai, illetve konkrét tematikus várakozásokat jelent – mint például Kaffka Margit kortársi recepciójának jó részében. Más esetekben viszont  „irodalmibb” nézőpontú, s nem a szerzők valóságos nemével, kulturális státusával kapcsolatban, hanem inkább a „gendered textuality” értelmében jelenik meg a női írás mint elveszett tradíció gondolata – ennek a hiányérzetnek a legfontosabb szülötte minden bizonnyal Weöres Psychéje.

Kaffka Margité az első olyan érett életmű a magyar irodalomban, mely könnyen megnyílhatna a női identitás megalkotása iránt érdeklődő kritikai vizsgálat számára. Mai szemmel olvasva Kaffkát, feltűnő, hogy életműve jóformán mindent felsorakoztat, amit egy par excellence nőírótól elvárnánk: írásai nagyrészt önéletrajzi indíttatásúak, ő maga és hősnőinek jó része fokozatosan fellázad a szigorú katolikus neveltetés ellen, leveleiből kibontakozó személyisége nem mentes némi extravaganciától, kalandos és tragikusan rövid életet élt, tudatosan tematizálja a nők társadalmi, kulturális, irodalmi státusát, erotikus tapasztalatait, olyan nyelven szólal meg, ami egyszerre van összhangban kortársainak modernista stílusával és egyúttal rendelkezik olyan egyéni jellemzőkkel, amiket meg lehet próbálni femininként leírni. Az ő kritikai fogadtatásában jelenik meg először markánsan a nők írásművészetének az a nézete Magyarországon, hogy az a nők intellektuális emancipációjának egyszerre eszköze és indikátora. Ugyanakkor minden bizonnyal elmondható róla, hogy az írást művészetként használta, minthogy a női írás epikai korához tartozna – hogy Virginia Woolf megkülönböztetését idézzem –, ám anélkül, hogy a nőírók jelentős önkifejtő epikai korszakára támaszkodhatott volna a magyar irodalmi tradícióban. A Kaffka-jelenség jóformán ex nihilo feltűnésére Schöpflin Aladár is utal:  „Írása néha úgy hat, mint valakinek a hirtelen öntudatra eszmélése: a lelkileg szunnyadó asszonygenerációk hosszú sora ébred fel benne és néz körül a világban először hályogtalan szemmel.”

Kivételes tehetségén túl nyilván a korszak politikai-társadalmi-kulturális folyamatai – nemcsak egy nyugati típusú nőmozgalom formálódása a századfordulón, hanem a korszak irodalmának tematikus és stilisztikai forradalma is – ideális környezetet teremtettek ahhoz, hogy a kortársak Kaffka teljesítményét, tematikáját és magát a jelenséget megkülönböztetett figyelemmel fogadják. A kritikákban a női író pozitív, előítéleteket felülvizsgáló fogalmát – némiképp Jókaihoz hasonlóan – úgy tekintik, mint ami a magyar irodalom- és társadalomtörténet által felkeltett várakozást teljesít be, az űr betöltése a stilisztikai vagy műfaji jegyeken túl a nők kulturális státusával és egy sajátos, női tematika emancipációjával kapcsolódik össze. Például Móricz kritikájában:  „Így férfi nem írt még soha: ez az igaz asszonylélek speciális hangja… A férfi mindig valami gyengéd kegyetlenséggel nézi az asszonyt, ha dolgozik. És Kaffka Margit regénye után látom csak, hogy az írás, az életnek írásban való kiélése éppen úgy lehet asszonyi lehetőség, mint férfiúi.” (A kritikákat Rolla Margit idézi Kaffka leveleinek kiadásában.)

Banális, történelmietlen (irodalmiatlan, földrajziatlan) kijelentéssel élve azt mondhatnánk, hogy Kaffka, Virginia Woolf kortársa, Angliában bizonyára a női irodalom egyik nagy matriarchájává vált volna. Magyarországon viszont, ahol nagy várakozásokat teljesített be, végül maga is inkább csak beteljesületlen várakozásokat keltett ebben a vonatkozásban. Ennek számtalan oka közé biztosan odatartozik, hogy a háború utáni irodalomkritika a legkevésbé sem kedvezett annak, hogy Kaffka életművét a nőtematika felől értelmezzék: noha kanonikus helye nem kérdőjeleződött meg, jelentőségét másfelől igazolják. Jól mutatja ezt Bodnár Györgynek – Kaffka egyik legnagyobb apologétájának – a regények 1968-as kiadásához írt előszava, mely a nemi identitás problematikáját a társadalmi feszültségek nem-semleges megfogalmazásaként menti át: „Kaffka asszonyait a rájuk kényszerített életforma fojtogatja, tehát ők a társadalom ellen lázadnak. S mivel bajaik az egész társadalom nyomorúságából fakadnak, lázadásuk csupán felfokozott szenvedélyű kifejezése az általános elnyomottság érzéseinek. Műveiben a »férfivilág« szimbólummá válik, de ez a szimbólum maga sem elvont: mint cseppben a tenger mutatja az »egész« természetét. A »lázadó asszonyok« története ezért vezethette a társadalmi regény felé.”

Ami a kilencvenes éveket illeti, azt várhatnánk, hogy egy mesterségesen korlátozott kritikai diskurzus felszabadulásával a nők irodalmi teljesítményének a kérdése újra előtérbe kerül, és az irodalomról szóló diskurzus újra felveszi azokat az elejtett szálakat, melyekre a Gyulai-vitával és Kaffka Margit recepciójával utaltam. Ez félig-meddig így is történt. A „gender studies”, illetve a „women studies” megjelent néhány egyetemen, és az utóbbi években napvilágot látott egy-két antológia, könyv magyar nőköltők műveiből és alakjáról. Azt azonban nem állítanám, hogy ezek különösebben nagy hatással lettek volna az irodalmi gondolkodásra. A gender szempontú műértelmezés általában az idegen nyelv és irodalom tanszékeken van jelen, általában külföldi művekre és szerzőkre alkalmazzák, és a magyar irodalom tanulmányozásában nem nagyon vetődik fel, hogy a nőírók karrierje különös figyelmet érdemelne. Ennek a fontosabb oka valószínűleg az, amire már utaltam: általában a nemi különbségek és az érvényesülési esélyek kapcsolatának megbeszéletlensége. De azt sem érdektelen megvizsgálni, hogy szűkebben az irodalomról szóló beszédben manapság miért nem könnyen fogan meg vagy fogadtatódik el ez a szempont – túl a korábban jelzett kondíciókon –, hiszen a két idézett vita azt mutatja, hogy ott a kérdés magától értetődően hozzátartozott az irodalomkritika kérdéseihez (anélkül, hogy ezt egy erős és öntudatos nőmozgalom kényszerítette volna ki).

Az egyik lehetséges ok, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években beáramló új értelmezési iskolák nem eredményezték a kánon megsokszorozódását. Úgy látszik, hogy nagyobb kihívás egy kis óvatos rendcsinálás, illetve újraértelmezés, mint mondjuk a  „kis szerzők” vizsgálata, felfedezése – ami egy olyan csatorna volna, ahol a nőírók iránti érdeklődés bekapcsolódhatna az irodalmi diskurzusba. Általában az egybelátás, a néhány idea szerinti elrendezés most is meghatározó szerepet tölt be az irodalmi folyamatok leírásában. A  „kis irodalmat” valami jóval gyakorlatiasabb értelemben is felfoghatjuk: a kis irodalmat könnyű áttekinteni, kevésbé provokálja a kánon megsokszorozódását, kevésbé áll ellen az egybelátásnak, annak, hogy a szövegeket néhány alapidea mentén rendezzék el. (És ez nem csak az olyan ideákra igaz, mint a nemzeti identitás gondolata, ami egy kis ország irodalma esetében értelemszerűen több korszakban is meghatározó jelentőségű, s melyről könnyen belátható, hogy olyan kritikai gondolkodást szül, mely – lévén szemében az irodalom a nemzeti identitás megalkotásának, illetve megerősítésének alávetve – nem szorgalmazza az irodalom dehomogenizálását, a párhuzamos tradíciók feltételezését, s nyilvánvalóan nem ad helyet a gender-különbségek vagy a csoportidentitás megfogalmazódásának. Azt mondhatjuk, hogy a mai kritikai beszéd meghatározó fórumain nem kell ezzel a típusú gondolkodással számolni, ám az egyetlen ideák vonzereje a modernebb tájékozódású irodalomszemléletekben is sokszor elég nagynak tűnik.)

Ha csak felsorolásszerűen meg akarom említeni, hogy mik azok a pontok, ahol a kilencvenes évek meghatározó kritikai beszédmódjai, melyek kifejezetten ambicionálják, hogy korszerű értelmezési stratégiákkal közelítsék meg a magyar irodalmat, nyilvánvalóan összeütköznek egy olyan irodalomszemlélet alapjaival, mely azt a kérdést (is) fontosnak tartaná, hogy mi a nők viszonya az íráshoz, akkor a következőkre kell utalnom: e kritikai iskolák egyik fő orientációja a referencialitás felülvizsgálata, a szövegen belüli és szövegen kívüli éles szétválasztása; az irodalmi művek tematikája, reprezentáló jellege iránti érdeklődés szinte teljes hiánya jellemzi őket, s általában a nagyobb kíváncsiság a nyelv dekonstruáló potenciálja, mint identitás-konstruáló képessége iránt (ami nem pusztán kritikai stratégiaként, hanem az irodalmi szövegekkel szemben alkalmazott normaként is meghatározó). Ehhez hozzátartozik a szerzői életrajz, élettapasztalat szigorú kiutasítása az értelmezésből, még a nem tudományos igényű napi kritika területén is. Általában az irodalmat ezen túl is meglehetősen szűken értelmezi: kevéssé érdeklődik a nem szigorúan szépirodalmi formák, a naplók, levelek, dokumentumok stb. iránt – ez megint csak egy olyan jelenség, ami homlokegyenest ellenkezik a nőirodalom vizsgálatának gyakorlatával, mely sokszor zavarba ejtően nagyvonalú módon kezeli az elemzésbe bevont szövegek körét. (S ami a szerző bevonásának elutasítását illeti, az még inkább igaz a kritikai szövegekre. Az elmúlt tíz év legnagyobb hatású irodalomkritikai törekvéseinek nagy része a néha már parodisztikus kritikusi személytelenség és alázat (?) normáját mutatta fel. Ezzel szemben amikor nőkritikusok nőírókat fedeznek fel vagy a női szerzők speciális helyzetéről beszélnek, az a skála másik végén helyezkedik el: általában nyíltan vállalják, hogy vizsgálatuk önautorizációs aktus is egyben. Nem mondom, hogy ez az önautorizáció mindig meggyőző, de mindenesetre a kritika egy fontos aspektusára irányítja a figyelmet, amiről a magyar kritikai gondolkodás leginkább hallgat, vagy legfeljebb gyanúval illeti, vádként fogalmazza meg másokkal szemben.)

A felzárkózás vágyának valahogy sikerül nem tudomásul vennie a nyugati kritikai szövegek tömegét, melyek éppen hogy a helyi érdekűre, a részlegesre, az érdekeltre, a szituáltra, a genderrel kapcsolatosra koncentráló értelmezéseket sürgeti. Amit persze aligha lehet pusztán a tudatlanság vagy a megkésettség következményének tekinteni. Igen fontos és tanulságos lenne e közönyt megvizsgálni abból a szempontból, hogy vajon mennyire tekinthető egy kisajátított, erőszakolt és leegyszerűsített marxista kritika egyik hosszú távú következményének. Azt hiszem, érthető, ha a kritika sokkal erősebb érdeklődést mutat olyan elméletek iránt, melyektől el volt zárva, vagy legalábbis amelyek nem a hivatalos diskurzus részei voltak, és megpróbálja a lehető legjobban elhatárolni magát negyven év kritikai rutinjaitól, s az irodalmat körülbástyázni egy rossz emlékű kiszolgáltatottság után. Nyilván ennek is köszönhető az ellenállás és szorongás minden olyan értelmezési móddal kapcsolatban, ami az irodalmi szöveg társadalmi és szélesen értve politikai kontextusára, illetve jelentéseire koncentrálna. Ez aztán egy furcsa, felemás helyzethez vezet: egyrészt erős a vágy, hogy az irodalom és a kritika egy nyugati típusú diskurzus része legyen, másfelől viszont a szóba jöhető, autoritatív kapcsolódási pontok igen korlátozottak. A szituált értelmezéssel szembeni gyanú szélsőséges változatai mindent, ami helyi érdekű, provinciálisnak látnak, a szó legrosszabb értelmében. (Csak hát a provincializmussal kapcsolatos szorongás sokszor éppen a provincializmus legbiztosabb jele.)

Ez az atmoszféra semmi esetre sem tekinthető termékeny talajnak egy olyan kritika számára, mely a szerző nemét akarja elsősorban szem előtt tartani. Ennek a szempontnak a hangsúlyozása azzal a kockázattal jár, hogy nemhogy semmiféle figyelmet nem kap a tárgyalt mű vagy probléma, hanem egyenesen marginalizálódik a szöveg vagy a szerző – anélkül, hogy ezen a margón egy új centrum jöhetne létre (azaz egy sajátos szempontú kánon). Azt hiszem, ez lehet a fő oka, hogy a legtöbb szerzőnő a mai magyar irodalomban határozottan visszautasítja, hogy „nőíró”-ként utaljanak rá, mert leginkább fenyegetést lát ebben, hogy ezzel eltávolítják a fő csatatérről, és távoli, békésebb, ám minden számottevő figyelmet elkerülő provinciákra száműzik. A legtöbb kritikus, író és olvasó számára megemlíteni, hogy a szerző nő, s arról beszélni, hogy ez vajon kapcsolódik-e ahhoz, ahogy, amiről ír, ahogy a karrierje alakul, nem jelent egyebet, mint leereszkedést, másféle mérce alkalmazását – vagyis, hogy a paraolimpiára nevezik be őket, hogy a Gyulai-féle érvelésre utaljak újra. Könnyen lehet, arról van szó, hogy ezekről a kérdésekről még mindig XIX. századi fogalmak szerint gondolkozunk – azok közül is inkább a konzervatívak szerint –, ugyanakkor, felteszem, sokunk meggyőződése, hogy ez a fogalmi keret nem megfelelő, de mivel a kortárs irodalomkritikai, politikai és közbeszéd nem kínál alternatívát, a látszólag legkevésbé kínos megoldást választjuk: a hallgatást. A szerző neme olyasvalami, amit úriember nyilvánosan sosem tenne szóvá. Ezek között a körülmények között, ha feltételezzük azt a nem túl valószínűen bekövetkező folyamatot, hogy kialakulna a magyar női írásnak mint önálló szövegtestnek a vizsgálata, nem kizárt, hogy ez nem emancipációs folyamatként, hanem valami rezervátum felépítéseként sülne el, ahol nőkritikusok és nőírók háborítatlanul ünnepelhetnék magukat és egymást. Meglehet, általában az ún. nőtudományok a világ más részein sem egészen kerülték el ezt a sorsot.

Ez a szorongás az irodalom fővonulatáról való leválasztódással kapcsolatban újra arra késztet, hogy megfogalmazzuk a kérdést, hogyan lehet a női íróról pozitív módon beszélni egy olyan kis irodalomban, mint a miénk, úgy, hogy az ne találjon teljes elutasításra, egyszerre jelentsen kihívást a kritikai rutinok számára és hasson bátorítóan potenciális nőírók szemében. Visszatérve a második ellenvetésre: ezt a felettébb vázlatos áttekintést talán úgy lehet összefoglalni, hogy a nőírók kérdését ma az irodalmárok nagy része sokkal inkább irodalmon kívüli szempontnak érzékeli, mint a múlt század közepén vagy Kaffka Margit korában. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy – függetlenül attól, hogy szakmai, kulturális vagy becsületbeli ügynek tekintjük – ne lehetne és szerintem ne kellene újra és újra feltenni azt a kérdést, miért olyan kevés a nő a szerzők között, megbeszélni, hogy vajon a nemi különbségek, a nyíltan felkínált szerepek és a mélyen belénk nevelődött képek és önképek hogyan befolyásolják az írásunkat és a karrierünket, hogy vannak-e olyan írónőink, akik új, a női tapasztalatokkal kapcsolatos tematikát kíséreltek-kísérelnek bevezetni a magyar irodalomba (ami egyáltalán nem kell, hogy a kritikai távolságtartás felszámolását jelentse), s hogy az irodalomtörténet korábbi szakaszaiban hogyan beszéltek vagy nem beszéltek ezekről a kérdésekről. Persze, hogy az irodalmat nem lehet arra kényszeríteni, hogy az egyenlő esélyek elve alapján működő munkáltató legyen. Azzal befolyásoljuk, hogy témákat javaslunk, kérdezünk és figyelünk. De ezen a ponton megint csak abba ütközünk, hogy e témák, kérdések és a figyelem sorsa elsősorban annak van kiszolgáltatva, hogy a nők esélyegyenlőségének a problematikája milyen színvonalon, mennyire differenciáltan fogalmazódik meg az elkövetkező idők közbeszédében.

Az írás eredeti változata a Central European University Gender Studies programjának kelet-európai nőírókkal foglalkozó szemináriumán hangzott el 1999 októberében.

• Kultúra