Skip to main content

Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából című könyvéről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor
Irodalmi kvartett


Bán Zoltán András: Bevezetésként Grendel Lajos utószavát szeretném felidézni, aki, úgy tudom, egyik felfedezője volt a nagyon fiatalon, harmincéves korában tavaly elhunyt Talamon Alfonznak. Grendel azt írja, hogy „a könyv a polihisztor, hatalmas erejű és óriási munkabírású Schön Attila, a szeszek illatát már hét mérföldről megérző Stofek Tamás, a hősszerelmes Béla von Goffa, a bumfordi, feneketlen gyomrú Herr Vincenzo, a parlamenti képviselő Pepík Zefstein kegyelmes úr és az ő ismerőseik és barátaik halhatatlan tetteit őrzi”. Tehát ez lenne a könyv anyaga. Még egy mondatot idéznék Grendeltől. Azt írja, hogy „az író a magyar prózának egy olyan hagyományát élesztette föl, amelyről azt hihetnénk, ma már nem alkalmas korszerű mondanivaló hordozására”. Ezt a mondatot én közkézre adom, mert azt gondolom, van mit beszélni róla.

Németh Gábor: És talán azt is hozzá kellene tennünk, hogy egy posztumusz könyvről van szó. Vagyis nem egy befejezett kéziratnak egy szerkesztő által gondozott és a szerzővel való dialógus után jóváhagyott változatáról, hanem, ha jól értelmezem, egy javítatlan kézirat kiadásáról van szó.

Radnóti Sándor: Valóban a szöveg a 149. oldalon nagyon megrendítő módon egy szó felénél marad abba: „még a múlt század legendákkal telt vi…” A kézirat itt megszakad, és ezután a hátralevő oldalakon még két részletet találunk, amit Grendel Lajos, a szerkesztő nyilván nem tudott beilleszteni a – mondjuk így – főszövegbe. Egyébként érdekes, hogy Grendel téved, amikor azt mondja, hogy a parlamenti képviselő, Pepík Zefstein kegyelmes úr, ugyanis ő nem parlamenti képviselő, hanem egy cukorgyárnak a képviselője.

Angyalosi Gergely: Ez mintha arra utalna, hogy még Grendel Lajos, e próza remek ismerője is belegabalyodott ezeknek az áttekinthetetlenül indázó mondatszövevényeknek az összefüggéseibe. Meg kell mondani, a végeláthatatlanul hosszú mondatok nem teszik egyszerűvé az olvasást. Bár én is nagy teljesítménynek látom a könyvet poétikai szempontból, de az artistamutatványon túl azt kellene talán megvizsgálnunk, mi az értéke ennek a mai magyar prózaírás közegében vagy szempontjából, ha nem is pontosan azon a csapáson haladva, amelyet itt Grendel kijelölt, hiszen a korszerű mondanivaló és az elavult hagyomány szembeállítása számomra kicsit ügyetlennek látszik.

R. S.: Kétségtelen, hogy ezek a hosszú mondatok bravúrosak, bámulatosak. Nagyon kevesen vannak a magyar prózában, akik ilyen óriás mondatokat tudnak írni. Ez nagy teljesítmény, de remekek a történetek is. A csúcspont, talán megegyezhetünk benne, a tűzeset leírása, ahogy kivonulnak az önkéntes tűzoltókká avanzsált főhősök, versengve a kisváros német önkéntes tűzoltóival, és inkább egymást locsolják, mint a tüzet, és ezenközben persze a cukorgyár porig ég. Ez nagyszerű történet, csúcsa az anekdotisztikus prózának, megfejelve sok minden egyébbel. Samuel Borkopfnak, a zsidó kocsmárosnak a barátai ennek a felvidéki kisvárosnak a legkülönbözőbb típusait testesítik meg, és fontos, hogy ezek a típusok bizonyos értelemben burleszk alapkarakterek. A nevek is erre utalnak, van egy nagyevő, van egy nagyivó, a helyi tudós, polihisztor…

A. G.: …aki ugyanakkor mániákus testedző. A nevek egyébként nagyon jellemzők, igazi szlovák név, igazi magyar név nincs a szövegben.

B. Z. A.: De mindegyik öszvér név, nem? Mert a név egyik része mondjuk német, a másik magyar. Például Schön Attila.

A. G.: ABéla von Goffa egyik része magyar, a másik német, illetve olasz.

R. S.: Egyszóval burleszkfigurákról van szó, akik talán kevésbé rendelkeznek karakterrel, mint helyzetkomikummal. Én ezt a könyvet nagyon érdekes és nagyon tehetséges dokumentumnak tartom, de nem tartom főműnek, posztumusz főműnek. Amit látunk, az a hatásoknak nagyon érdekes elegye. Például nagyon erősen érzem Bodor Ádám hatását a könyvben, érzem García Márquez befolyását. Valahogy a Sinistra körzetnek egy könnyedebb, tréfásabb, kevésbé mély és kevésbé tragikus változata ez a könyv.

B. Z. A.: Mintha afféle szatírjátéka lenne a Sinistra körzetnek, erre gondolsz?

R. S.: Igen.

N. G.: Grendel Hrabal nevét is behozza, és valószínűleg joggal.

R. S.: A formával kapcsolatban Grendel egy pillanatra tétovázik az utószóban, hogy akkor ez most micsoda, novellaciklus vagy netán regény. Aki csak belelapoz a könyvbe, már az is látja a nagyon tradicionális megoldást, hogy a fejezetek a „melyben” szócskával kezdődő összefoglalókkal indulnak, ami nagyon-nagyon erősen megidéz egy régi regényformát. Eközben pedig a könyvre jellemző egyfajta mozdulatlanság vagy körkörösség. A „melyben” szócskával kezdődő fejezetek előre szokták vinni a történéseket a klasszikus regényben, erről itt nem beszélhetünk. De mintha ez itt nem hiba volna, hanem szándékoltság.

A. G.: Etekintetben van egy emblematikus fejezet, amelyben Talamon Alfonz két figurája egy lavórban valami nagy kalandra indul a Csendes-óceánra vagy hova, de ez a kaland ott zajlik a kocsmában, ki sem lépnek belőle. (Sem a kocsmából, sem a lavórból.)

R. S.: A lábvízből, a szó szoros értelmében. Én azt mondanám, hogy azért fölismerhető egy olyan keret, ami akárhogy is alakította volna később a szerző a művet, megszabja a forma lehetőségeit. Arról van szó, hogy ez a könyv kísértetidézés. Aki beszél, Samuel Borkopf, egyedül van a kocsmájában, és rég halott vagy rég szétszéledt cimboráinak az emlékét, egy talán soha nem volt miliőnek az emlékét idézi fel. Ez a felidézés teremti meg a beszédhelyzetet, és a véletlen vagy Grendel szerkesztői ügyességének jóvoltából a záró oldal is megrendítő, mert az utolsó félmondat így szól: „szemünk az elmúlás kendőjével takarva be.” Ez tulajdonképpen nagyon pátoszteli lezárást ad ennek a befejezetlen szövegnek. Egyszóval úgy érzem, hogy a kísértetidéző alaphelyzet akkor is meghatározta volna az egész műnek a szerkezetét, ha a későbbiekben maga a regényszerkezet felbomlott volna apró novellák füzérévé.

B. Z. A.: Azt gondolom, hogy a könyv olyan töredék, ami végül is tökéletes, befejezett fragmentum. Tehát újból és újból hozzá lehetne tenni újabb és újabb fejezeteket, de ez végül is nem változtatná meg alapvetően a formát, nem lenne regény belőle, azt hiszem, hanem megmaradnának az egymás melletti állóképek, amelyekből most van mondjuk nyolc, akkor lehetett volna tizenhat. Valami ilyesmi ez a forma. Nem mozdul sehova.

N. G.: Vagy ahogy Gergely mondta, ez a beszédhelyzet valószínűleg eleve lezárja ezt a teret. Onnan nézve, ahonnan beszél, „mindegy”, idézőjelek között mondva, majdnem mindegy, hogy meghaltakról vagy végleg eltűntekről van szó, hogy ilyen módon csak az emlékezetben vagy egy valóságos asztaltáncoltatásban idézi föl ezeket a figurákat.

R. S.: A gyász motívuma azért ott van a szövegben, amitől mégsem olyan könnyed, mint ahogy eddig hangsúlyoztuk. Ez a humor egy kicsit csikorgó, nehézkes, valamiképpen nagyon „akart” humor. Annak ellenére, hogy kitűnő történetek vannak benne, és én is önfeledtem kacagtam nem egy részleten, de az egész kötet mégis a gyász jelét viseli.

N. G.: Most szeretném egy kicsit valamiféle kritikai irányba is elvinni a beszélgetést. Azt gondolom, hogy a burleszk halálpontos szó erre a könyvre, a szituációk is rendkívüli módon hasonlítanak a burleszkhelyzetekre, abban is, hogy mindig pontosan tudjuk előre, mi fog történni. Nem hiszem, hogy bárki bármikor meglepődne a cselekmény bármilyen fordulatán. Ehhez képest a választott forma, ez a hihetetlenül lelassító, aprólékos és cizellált stílus, amivel leírja az abszolút kitalálható történeteket, számomra olyan mértékig befékezi a befogadást, mintha diafilmként kellene egy burleszket néznem. Ami hihetetlenül abszurd szituáció, hiszen az alapvetően poénra kijátszott hatásmechanizmus a lassítással mintegy fölszámolja magát. Ez valahogy megbillenti az egész könyvnek a humorát.

B. Z. A.: Még egy mondatot szeretnék hozzátenni ahhoz, amit Sándor mondott. Arra gondoltam, hogy a könyv műfaja palinódia, tehát visszaéneklés. Az első fejezetben, abban a bizonyos rezümében, amit az elejére biggyeszt, abban meg is mondja, miről van szó: „melyben az emlékbeszélyek írója megidézve a nyüzsgést, zsongást, visszavágyakozik egykori baráti körébe, kik árván hagyták korcsmája gyomrában.” Itt arra is gondolhatunk, hogy magának Talamon Alfonznak, a szerzőnek a jelmondata is a cím. Az, hogy „barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából”. Talán van valami nosztalgia ebben a könyvben, van valami visszavágyakozás abba a korszakba, amit megjelenít. És Talamon Alfonz mintha a maga barátainak írta volna ezt a palinódiát. Akár Samuel Borkopf, mintha a maga elveszett barátait is szeretné visszaénekelni. És így talán nem véletlen, hogy a fikció szerint nem Talamon Alfonz, hanem Samuel Borkopf a kötet szerzője.

R. S.: Igen, ez a Trianon előtti kocsma mint cím azt a várakozást vagy azt az olvasói elvárást idézi fel, hogy van valami nosztalgikus érzület a kötetben, és én is érzek ilyet. De van valami, ami ellene szól ennek a nosztalgiának. A kérdés: van-e világa ennek a könyvnek?

A. G.: Nincs. Nem idézi föl a Trianon előtti világot. Ez a látszat ellenére sem tartozik az író céljai közé.

B. Z. A.: Történelmi értelemben bizonyára nem.

N. G.: Éppen a burleszkszerűsége miatt nem tudja felidézni, hiszen azok a reáliák, amiket a szövegek megidéznek, az úgynevezett valóságban elképzelhetetlenek. Nagyon pontosan tudjuk, hogy ezek a történések vagy történésecskék olyan módon és olyan szinten vannak karikírozva, hogy képtelenek egy történeti világot felépíteni. Ezek a karikírozott helyzetek gesztussorozatokként érik az olvasót.

R. S.: Miközben Talamon tudós író, rengeteget tud erről a régi világról, hihetetlen olvasottság látszik a könyvből. A legkülönbözőbb részletekben, a zsidó népélettől kezdve a technikatörténeten keresztül rengeteg mindent ollózott össze, és mindezt valóban termékeny módon sikerült beépítenie a könyvbe.

B. Z. A.: Valószínűleg a történelmiségben különbözik Krúdytól. A Krúdy-szöveg, legyen bármennyire szürrealisztikus, minden pillanatban történelmi. Számomra Talamon könyve leginkább a Boldogult úrfikoromban című Krúdy-regényre hasonlított, amiben ugye arról van szó, hogy reggel a szereplők bemennek a kocsmába villásreggelizni, és aztán estig nem képesek kijönni ebből a kocsmából. Mindez háromszáz oldalon van elbeszélve. De már a kocsma neve is történeti Krúdynál: Bécs városához. Ebben a tekintetben tényleg borzasztóan különbözik a két szerző.

R. S.: Találónak érzem, amit Bán Zoltán András írt az Élet és Irodalomban megjelent kritikájában, hogy a regénytöredék pikareszk, de egészen sajátos módon az, olyan kalandregény, amelyben senki sem mozdul. Fölöttébb kockázatos ugyanis elhagyni a kocsmát. Ott kinn a világban bármi megtörténhet az emberrel, még a valódi történelem is. Valóban, a kocsmavilág és a valódi történelem két különböző dolog, és nagyon világosan látjuk a különbségét a kettőnek.

N. G: Van egy olyan fejezet, amelyben gyakorlatilag leszámol a történelemmel az író, ez az 1918-as fejezet, az egymást követő bevonulások groteszk kavalkádja. A nosztalgia kérdését, ha van ilyen egyáltalán a könyvben, talán onnan lehetne megközelíteni, hogy megnézzük: vannak-e olyan értékek ennek a könyvnek a középpontjában, amelyek a múltban megvoltak, azonban ma már nincsenek meg.

A. G.: Egyszóval, mire irányul ez a nosztalgia? A gyászt érezzük, hogy aki beszél, az gyászol egy elveszett, képzeletbeli világot, és ő is, aki beszél, aki talán maga is csak egy kitaláció, talán csak a képzelet fura szülötte ez a Samuel Borkopf, a kocsmáros. Valaki elképzel valakit, amint képzeli a múltját, érzésem szerint ilyen bonyolult összefüggésről lehet szó. Talán a nosztalgia lehetőségének meggyászolásáról beszélhetnénk – ha ugyan az írónak módja nyílott volna további fejezetek megírására.

R. S.: Igen, ez a kérdés valóban, hogy mire irányul a nosztalgia? Kézenfekvő lenne utalni a népek egymás mellett élésére ebben a kisvárosban. Kétségtelen, élnek itt keresztények, zsidók, vannak magyarok és mindenféle más nációnak a tagjai, de ha az ember jobban megkaparja, akkor ez nem egy olyan nagyon békés egymás mellett élés, hiszen például a német tűzoltók és a magyar tűzoltók egymás ellen küzdenek, ahelyett hogy a tűzzel harcolnának, Schön Attila nem a tüzet veri le, hanem a többieket.

B. Z. A.: Azért gondoljátok meg, mégiscsak egy olyan világról van szó, amelyben a Gelbe Sterne az egy focicsapat neve, tehát itt még a sárga csillag nem azt jelenti, hogy valaki megbélyegzett Aushwitz-lakó.

N. G.: De ennek az öniróniája, burleszksége szerintem kipukkasztja a dolog történetiségét. Nyilván kevés magyarázatot találnánk arra, hogy az úgynevezett valóságban ez a név hogyan születhetne meg, ez kizárólag ebben a regényben lehetséges. Voltaképpen két dolog az, amit talán nem kezd ki semmiféle irónia. Egyrészt a részegségnek a metafizikája, amiről Zoli is ír a már említett kritikában. Másrészt a nők, az erotika világa, amely szintén úgynevezett örök értéknek tűnik. Hogy úgy mondjam, történelem feletti vagy alatti vagy azon kívüli értékekre irányul a nosztalgia, ha valamire irányul egyáltalán. Ha viszont valóban rájuk irányul, akkor abszurd is egyben, hiszen ezek az értékek nem szűntek meg, nincsen olyan állítás a könyvben, hogy megszűntek volna bármikor is.

A. G.: Ugyanakkor sosem éltek ilyen formában. Ha már az erotikát említetted: a mű vége felé található egy hosszú fejezet, ahol a kupleráj a maga ordas kurváival ellensúlyozza az álmokat, a kifinomultan erotikus vágyakat. Kitapinthatóan mindig a kupleráj a valóság a maga ordas kurváival, a többi csak álom. Szerintem maga az álmodozás áll az értékvilág tengelyében, s ennek semmi köze sincs szerintem a Trianon-előttiséghez. Inkább arra utal, hogy olyan korszak volt ez, amelybe bele lehet képzelni valami ilyesmit is.

Van egyfajta verista rétege is a kötetnek, amolyan naturalista-realista irány, ami például Krúdytól teljesen idegen, a kicsit gyomorforgató részletek iránti vonzódás, ami viszont megtalálható Bodor Ádámnál. Tehát lehet rokonítani sok mindenkivel, úgy lehet elhatárolni másoktól, de rám éppen ennek az egész vállalkozásnak a bizarrsága tette a legnagyobb hatást. Ezt a szöveget nem a befejezetlensége miatt nehéz besorolni. Első megközelítésre úgy fest, mint amilyennek Grendel utószavában látjuk: a monarchia iránti nosztalgia regénye; Krúdy, Hrabal rokona; végre nemes szórakoztatás; az anekdota megújítása és így tovább. Aztán a végén kiderül, hogy nem is igazán anekdota, ami annak látszik, nem is igazán a trianoni világnak a visszaidézése, szóval valami másról van szó, amit a szerző korai halála miatt nem tudott már igazán kidolgozni, de amire már lehet következtetni a töredékből is. Nagyon fontos lehetett a szerzőnek, hogy önnön virtuozitását kipróbálja egy mesterségesen megteremtett regénytérben. Fájdalmas bújócska, ahol ő a hunyó is.

R. S.: És az is világos, hogy itt a történelemnek nem a mitológia az alternatívája, ami ugye nagyon tisztán látható García Márquez Száz év magányában.

N. G.: Lehet, hogy értelmezésünkbe belejátszik a szörnyű helyzet, hogy aki írta és nem tudta befejezni ezt a könyvet, az már nem él, és ezért az, amit a fiókjában találunk, az föltétlenül megemelt pozícióba kerül. Mintha errefelé akarnánk kutatni az életműben, holott én meg úgy gondolom, hogy ez a könyv valószínűleg csak egy hihetetlenül jókedvű örömzenélés eredménye lehetett volna. Nagy játék.

Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából.
Pozsony, 1998, Kalligramm, 240 oldal, 790 Ft











































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon