Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Luciano Berio mondta egyszer: a Beatles-dallamok attól nagyszerűek, hogy sok mindent, bármit meg lehet velük csinálni. Az interpretációk választéka széles: alakíthatók barokk korállá, klasszikus szimfónia vagy romantikus kamaramű témájává, lehetnek népdalok vagy elektronikus zeneművek.

Vagyis: a remekmű kimeríthetetlen, na. Régi igazság.

Azért jó erre néha újra rájönni. Például úgy, hogy az ember kézbe vesz olyan interpretációkat, amelyek csak távolról emlékeztetnek az eddigiekre, sőt, esetleg „anyagidegennek”, erőltetettnek, túlságosan is szokatlannak tetszenek, első pillantásra.

Az irodalom esetében ilyenek lehetnek a pszichoanalitikus értelmezések. Mert hát mi közük is lehetne a lélekgyógyászoknak az irodalmi szöveg rejtelmeihez? Igaz, Freud is elemzett műalkotásokat, nem is akárhogyan; igaz, az analitikus irodalomelemzésnek komoly hagyománya, szakirodalma, iskolái vannak. De azért ez mégiscsak valamiféle perverzió, valamirevaló irodalmár legfeljebb hangsúlyos idézőjelek között és malíciával folyamodik lélektani motívumokhoz.

Hát igen, ez elfojtás, hárítás – mormolhatná maga elé a pszichoanalitikus, és várakozón tekintene a pamlagon heverő irodalmárra. Már megint ő került fölénybe – füstölögne az irodalmár (a pamlagon). Tanulhatnátok egymástól –mondja Nemes Lívia.

Ő ugyanis ízig-vérig pszichoanalitikus, nem is akárki képezte ki (tudniillik Hermann Imre, tehát kevés közvetítéssel Freud-tanítvány), és úgy véli, hogy van mondanivalója fontos irodalmi művekről és alkotóikról: például Kosztolányiról, Babitsról, Karinthyról, József Attiláról, Illyés Gyuláról. Alkotóról és alkotásról ír, egyformán érdekli a mű mögött álló személy és az, ahogyan nyomot hagy a szövegben.

Az írók fenti névsora nem esetleges: Nemes Líviának természetesen tárgyválasztása is sajátos. Az analitikus tollára kívánkozó valamennyi szerzőt – így vagy úgy – megérintette a század első felének lélektani forradalma. Freud-kortársak, persze, de hát az volt Tersánszky vagy Szép Ernő is; sokkal fontosabb, hogy ők tudatában voltak a pszichoanalízis fontosságának, reflektáltak a bécsi mester felfedezéseire és hipotéziseire, több-kevesebb felkészültséggel és elszántsággal foglalkoztak a lélekelemzés kérdéseivel.

Mégis: csak egyetlen tanulmány foglalkozik a pszichoanalízisnek az irodalomra gyakorolt közvetlen hatásával. Illyés hírhedt drámája, a Lélekbúvár, a lélektan ezen olcsó szatírája, bámulatosan visszafogott és higgadt oknyomozásra indítja a szerzőt, melynek végén teljes természetességel jelennek meg az igazán fontos és, bizony, kegyetlen kérdések: kivel rivalizált Illyés, amikor a freudizmust a túlzókkal szemben védte? Miért gyűlölte annyira a pszichoanalízist, miközben szemmel láthatólag igen alaposan ismerte, s évtizedekig foglalkoztatta? S honnan ez az ambivalencia?

József Attila viszonya a pszichoanalízishez – enyhén szólva – más, az ő ügye sokkal bonyolultabb, és (vélhetnénk) kifacsarták belőle már az utolsó tanulságot is. Az itt újraközölt munka (megjelent már a Miért fáj ma is című kötetben) József Attila „tárgykapcsolatairól” szólva a költő analitikus profilját kínálja; s ha valakinek elege van abból, hogy a huszadik század egyik legnagyobb művészét a beteg-zseni-stigmatizált-makkegészséges stb. koordináta-rendszerében kellene feltétlenül elhelyezni, akkor nézzen magába is: Nemes Lívia cikkének zárása az utókor furcsa, hol bűntudatos, hol bűnbakképző reagálására is rákérdez. Meghökkentő különben József Attilának a szép szóba vetett hitéről a Karinthy–Ferenczi-cikk, valamint a Babits Halálfiait elemző írás szomszédságában olvasni. A szerző szerint ugyanis az egyik legfontosabb, ami Karinthyban és Ferencziben közös, az az „oralitás”, a szóbeliség, a beszéd szeretete; Babitsnál pedig a szó, a nyelv, a stílus képes egyedül elhárítani a nyers indulatokat – a regény fontos szereplői képtelenek szavakban kifejezni érzelmeiket.

Babits gyermekkori viselkedésének lélektani elemzésétől eljutni a regény szövegének sajátosságaihoz – merész lépés, nem volna csoda, ha sokan berzenkednének ellene. Csakhogy Nemes Lívia így olyan lényeges mozzanatokra tud rávilágítani, amelyeket az irodalmár elemző észre sem vesz vagy elhanyagol. Ódzkodhatunk attól is, hogy Édes Anna nevébe az édesanyát meg az anyanyelvet lássuk bele; hogy a regénybeli magzatelhajtást azonosítsuk a gyilkossággal és Vizynét (Angélát!) az angyalcsinálással. Megannyi vad, elfogadhatatlan, pihent agyú elgondolás. De azért…

De azért bogarat ültet az ember fülébe. De azért könnyen lehet, hogy a legközelebbi olvasáskor már más mondatokon-szavakon fogunk elmélázni, mint annak előtte. Lehet, hogy nem szegődünk a hívévé: de belénk épül. Mert igaza van. Neki is.

Nemes Lívia nem állítja, hogy az író azonos a történet elbeszélőjével, azt sem, hogy a mű analitikus elemzése (vagy annak bizonyos szempontú és hangsúlyú analitikus elemzése) kimerítené a művet; azt sem, hogy ezzel magyaráznánk mindent (vagy akár a legfontosabbat) a műből; soha nem is célozza meg az egész művet. Látszólag egy-két kis mozzanatot kiemelve mégis az egészre vet fényt. Olyan jelenségekre mutat rá, amelyeket hiszünk vagy nem, de valószínűleg nem lehet tőlük eltekinteni.

Ami a legszembeötlőbb lehet azok számára, akik elég irodalmi értelmezést olvastak már, az Nemes Lívia írásmódja. Ez gyökeresen eltér a megszokottól. Szigorú irodalmárok azt is mondhatnák, hogy nem tartja be a játékszabályokat: szakirodalmi hivatkozásai esetlegesek, bizonyára sok fontos referenciát kihagy, kevésbé lényegesekhez ragaszkodik; könnyedén elintéz bizonyos problémákat, amelyeket hosszan kellene taglalni vagy teljesen elhagyni; és túlságosan tömören, ugyanakkor didaktikusán ír. Mindez azonban rendkívül üdítő. Nemes Lívia nagyképű utalások helyett nem átall például egész verseket beidézni, függelékben fontos irodalmi szövegeket közölni; mikor pedig átsiklik ezen-azon, azt vállalt felületességgel teszi. Hiányzik belőle az a retorikus szerkesztésmód, amely arra épül, hogy az apró részleteket szép lassan kell felsorakoztatni, hogy azután késleltetve lehessen előállni az értelmezéssel: nála az illusztráció mellett mindjárt ott az értelmezés is. Ezért valóban nagyon tömör, nem időz el hosszan olyan megállapításoknál, amelyeken egy irodalmár oldalakat rágódna. Nem használ ki ugyanis minden ziccert, ami ellenőrizhetetlen és messzire vezető elmecsillogtatásra adna alkalmat. Annál sokkalta szigorúbb magához, sokkal komolyabban veszi azt, amit csinál.

A kötet az Illyés-tanulmánnyal nem ér véget. Van még két olyan, tipikusan pszichoanalízis-történeti írás – a Freud–Ferenczi-viszonyról szóló, valamint Hermann Imre és Bálint Mihály szeretetfogalmának összevetése –, amelyek inkább háttérül szolgálnak az irodalmi művek megközelítésének itt alkalmazott módszereihez. A Ferenczi–Karinthy-párhuzamhoz például remek kiegészítés az előbbi; József Attila tárgykapcsolatainak boncolgatásához meg szervesen kapcsolódik az utóbbi. Ha a pszichológia iránt érdeklődő olvasó kezébe kerül ez a könyv, ami igencsak valószínű, remélhetőleg előre is lapoz, az irodalmi esszékhez. Az irodalom iránt érdeklődőt meg egészen biztosan jótékonyan megfertőzi Nemes Lívia ötletgazdag, friss és különleges megközelítése. Még ha ezt szégyellni fogja is. Legalább lesz mit elfojtania és hárítania.

• Kultúra