Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Lator László nemcsak költő és kimagasló műfordító, de kritikus és esszéista is. Új esszékötete a huszadik századi magyar irodalom, szűkebben: a magyar költészet nagy egyéniségeivel foglalkozik; a Nyugat nagy nemzedékén kezdve Várady Szabolcsig és Ferencz Győzőig jut el. Természetes, hogy Latort elsősorban a líra vonzza, s mint igazi szakmabeli, szereti közelről szemügyre venni a szövegeket – ezért aztán egész sor verselemzés található a Szigettengerben. Másrészt Lator vérbeli irodalmi ember is, rengeteg emlékkel és anekdotával, ezeket beleszövi írásaiba, olykor meg éppen ezek adják az írás gerincét.

No jó, ne köntörfalazzunk. Noha Lator írásai érdekesek, szellemesek, sokszor kifejezetten olvasmányosak, a kötet egésze mégsem tetszik.

Ott kezdem, hogy e kötet műfaját tartom elhibázottnak: a magyar könyvpiacon immár félszázada meghonosodott szokás termékéről van szó. Minden valamirevaló (és minden semmirekellő) irodalomtörténész, esszéista vagy kritikus, egy bizonyos életkor és elismertség elérése után összeállít egy-egy kötetet (majd évek múlva újabbat, és így tovább) elegyes írásaiból, a legritkább esetben fordítva figyelmet a szigorú szelekcióra, a terjedelmi és műfaji harmóniára. Ezek a gyűjtemények a jelenlét demonstrációi, alkalmat adnak arra, hogy a kiadó (régebben: a kultúrpolitikai vezetés) kinyilvánítsa preferenciáit, a kollégák a kötet fogadtatásakor illő főhajtásban részesítsék a szerzőt, s hogy a folyóiratközlés illékonyságát egy kicsit több maradandóság váltsa fel.

Az irodalmi életnek azokat a játékszabályait betartva, amelyek Lator kötetét életre hívták, ez a recenzió másból sem állna, mint a nagyszerű műfordító, esszéista és költő meleg hangú méltatásából. Csábító megoldás. De bármennyire rokonszenvezem is Lator csillogó stílusával, versérzékenységével s arra való hajlamával, hogy új, sajátos értékrendet állítson olvasói elé, ezt a kötetet nem tudom kiemelkedőnek tekinteni. S nem is az egyes írásokban van a hiba. Milyen nagy örömmel olvastam volna egy csokrot az olyan írásokból, mint a Sárközi Mártáról, Nemes Nagy Ágnesről vagy a Kálnoky lakásáról szóló – Latornak sok fontos emléke van, s főleg: nagyszerűen írja meg őket; ez nem szigorúan irodalom, de hát ki bánja? Milyen érdeklődéssel vettem volna kézbe egy kis kötetet, amely a kortársak friss verseinek elemzéseit tartalmazta volna, hogy lássam, egy igazán versértő „profi” miként áll neki e kényes feladatnak. Milyen elgondolkodtató lett volna egy olyan kötet, amely arra tesz kísérletet, hogy tisztázza írója viszonyát a félmúlt-közelmúlt nagy alakjaihoz – Babitshoz, Kosztolányihoz, Dsidához, Jékelyhez.

Nem tudom, persze, Lator kötetéből mi maradt ki, feltételezem, hogy nagyon sok minden: de amit magam előtt látok, bizony, csak összegereblyézett ez meg az. Van itt búcsúztató beszéd és verselemzés, kedélyes emlékezés és könyvkritika, láthatólag megrendelésre készült írás, meg olyan is, amely kikívánkozott. Kár az egyiket a másikkal agyoncsapni. A verselemzések mellett többnyire ott van a vers is, olykor viszont nincs – hogy miért nincs, az rejtély. Történik némi bágyadt kísérlet az írások felületi rendezésére: „Messziről” és „Közelről” címmel két részre oszlik a könyv, az egyazon költőkről írott szövegek pedig egymás mellé kerülnek, és az írások sorrendje a tárgyalt szerzők időrendjét követi – de ez még mindig kevés, nagyon kevés.

De menjünk tovább.

Lator mögött is, mint valamennyi kritikus mögött, áll egy kisebb-nagyobb csoport; úgy hiszem, nem is található olyan értelmező, aki saját interpretációját tökéletesen egyéni, elszigetelt, hasonlíthatatlan alkotásnak tekintené. Az olvasó, aki több-kevesebb rendszerességgel (havonta egyszer-kétszer) irodalmi életet él, tudhatja, hogy Lator esetében milyen (laza) csoportra gondoljon, még neveket is mondhat – a lényeg azonban nem ez. Mert (egyrészt) nem feltétlenül valóságos személyekre kell gondolnunk, és (másrészt) az a viszony az izgalmas kérdés, amely a kritikust saját csoportjához és más csoportokhoz fűzi. Mármost Lator gyakran választja a csoportos szubjektivitás beszédmódját: tudatában van annak, hogy akik hozzá hasonlóan olvassák az irodalmi műveket, érthetőnek, de legalábbis nem botrányosan újnak tartják majd, amit mond. Nincsen tehát szüksége arra, hogy a csoporton belül sokat magyarázkodjék. Átadhatja magát érzései minél pontosabb, érzékletesebb, szebben formált megjelenítésének. Ezt mindközönségesen úgy nevezik, hogy lírai esszét ír. Ez nem feltétlenül impresszionisztikusat jelent, hiszen sokszor a tudós költő szólal meg; de rendkívül pontos részletmegfigyelései, verstani és kompozicionális észrevételei nem állnak az érvelés szolgálatában. Mert Lator saját csoportjához szól, azokhoz, akikkel „maga között van”. Felmutat, és a bólintást várja el. Rengeteget idéz, és ez nagyon jó; de emögött azt a meggyőződést vélem felfedezni, hogy a vers magáért beszél, az értőknek ennyi elég. Sapienti sat.

Miféle érvelést várok el? Hiszen magam sem hiszem, hogy szigorúan tudományos, verifikálható kijelentéseket kellene tennie az irodalmi értelmezésnek. Nem, de az én elképzelésem szerint az értelmezés retorikájának mégis imitálnia kellene a racionális társalgást, ha nem is épp a tudományt, de legalább a meggyőzésre irányuló párbeszédet. Sokkal inkább ezt, mint a kinyilatkoztatást vagy a belső beszédet. Lehet, hogy Lator erről másként vélekedik – az is lehetséges álláspont, csak lezár egy utat, amit éppen járhatóvá kellene tenni.

És honnan veszem azt, hogy Lator csak az értőkhöz, pontosabban, a vele egyetértőkhöz szól? Apró jelekből. Ez a pedagogikus részletezésre mindig kész esszéista, akinek leghőbb vágya, hogy saját versélményeit olvasóival megossza, olykor váratlan türelmetlenséget tanúsít a más véleményen levőkkel szemben: mintha nem értelmezők egy vagy több másik csoportjával, hanem az értetlenek és rossz ízlésűek hadával állana szemben. Jékely, szerinte, tudta „azt az édesen sajgó hegedűhangot, amelyet csak a rossz hallás érezhet ódivatúnak” (179.); Babits fiatalkori verseit „a szellem izgalmai” „telítik” – „akinek van füle a vershez, kétségtelenül úgy érzi” (7.). Ezek disszonáns hangok, s – számomra legalábbis – azt tanúsítják, hogy Lator nem törekszik a meggyőzésre. Azért nem győz meg, mert nem is akar.

Ez furcsa helyzet, hiszen valamennyien (olvasók és kritikus-olvasók) magunk mögött tudunk valamely csoportot, és valamennyien arra törekszünk, hogy másokat is magunk mögé állítsunk. Lator szubjektivizmusa nem (vagy nem csak) abban áll, hogy kifejezésmódja lírai, metaforikus, kevéssé érvelő, hanem főleg abban, hogy megelégszik saját körével: mintha csak megerősíteni akarná a vele amúgy is egyetértőket.

Mindez túl erősnek hangozhat, és annyit hozzá is fűznék, hogy bizonyos, bár eléggé közvetett kérdésekben Lator igenis meggyőző tud lenni. Elhiteti például, hogy Jékely és Dsida sokkal több értő szót érdemel, mint amennyit szentel neki a mai kritika. Felvázol egy ívet, amely Babitstól Szabó Lőrincen át az Újholdig és tovább, Baka Istvánig vezet – ez védhető és támadható koncepció. Nagy versekre hívja fel a figyelmet, és egyforma élvezettel ízlelgeti, irányzattól, stílustól függetlenül, Babits és Erdélyi, Viola József és Rakovszky Zsuzsa sorait.

És persze, bevallom: csoportos szubjektivizmusát nem jutna eszembe a szemére vetni Latornak, ha tényleg mindenben egyetértenék vele. De nem hiszem, például, hogy Nadányi verse, a „Nők a tetőkön” ennyi méltató szót érdemel. Bár Weöres rejtélyes versének („Anadyomené”) egy rétegét sikerül megvilágítania, a rövid elemzés nem bizonyul revelálónak. Lator őszintén és kedvesen, de az én ízlésemnek kicsit sokszor menekül a „je-ne-sais-quoi” védelmébe, akár Kosztolányi „dallamairól”, akár Illyésről van szó (az Illyés-esszé utolsó négy mondatában négyszer szerepel a „valami”.)

Az esszék szerkezete sem mindig gáncstalan. Lator túlságosan gyakran indítja az elemzést a címből, még ha nincs is túl sok mondandója róla, s onnan túl gyakran lineárisan halad előre az utolsó sorig. Sokszor nem állja meg, hogy a szerző életrajzára vonatkozó (anekdotikus) mozzanatokat beleszőjön az elemzésbe. Olyan hihetetlen sokat tud a versről (és a költészetről általában), s annyi kapcsolatra, elágazásra, annyi újabb idézendő kifejezésre bukkan, hogy olykor nyomasztóan hosszú bekezdésekbe bonyolódik. Ez a gondolatmenet rovására is megy: nem tudja kiugrasztani a tételt, az illusztrálandó vagy kétségbevonandó állítást, inkább az ismétlésekkel, felkiáltásokkal, kérdésekkel hat olvasójára.

Tudom, tudom: mélységesen igazságtalan mindezt leírni arról a Lator Lászlóról, aki költők és műfordítók nemzedékeinek mestere, tanítója, aki híres rendkívüli toleranciájáról és kifinomult stílusérzékéről. Nem is célom, hogy lebeszéljem Latorról az olvasót: csak figyelmeztetem, hogy ha nem tud ráhangolódni, ha csalódás éri, vagy ha kicsit unatkozik, ne feltétlenül magában keresse a hibát.

• Kultúra