Nyomtatóbarát változat

Bán Zoltán András: Különös sorsú kézirat ez, amely 1979-ben jelent meg a Faber and Faber kiadónál angolul. Orosz kiadása mindmáig nincs. A szöveg gondozója és bizonyos mértékben szerzője, Szolomon Volkov 1960-ban ismerkedett meg Dmitrij Sosztakoviccsal. Fiatal zenetudós volt akkoriban, írt Sosztakovicsról egy lelkendező kritikát, aztán összebarátkoztak, később kollégák lettek a Szovjetszkaja Muzika szerkesztőségében. Volkov elhatározta, hogy rábírja Sosztakovicsot, írja meg emlékiratait. A munkamódszer a következő volt: mivel magnót nem mertek használni, Volkov gyorsírással jegyezte le azt, amit Sosztakovics mondott, aztán csinált egy gépiratot a beszélgetések alapján. Sosztakovics állítólag ezeket a gépiratokat gondosan elolvasta, aztán szignálta, jóváhagyta mintegy. (Ha jól tudom, ezeket a szignált lapokat még senki emberfia nem látta.) 1974-ben megkérdezte Volkovtól, hogy mi van a kézirattal? Volkov azt válaszolta, hogy Nyugaton van, biztonságban. Megállapodtak még, hogy csak Sosztakovics halála után lehet kiadni a könyvet. Ez meg is történt 1979-ben, amikor Volkov már Amerikában élt. Óriási vita tört ki rögtön a megjelenése után: mennyiben tekinthető hitelesnek ez a szöveg, mit mondott vagy mondhatott valójában Sosztakovics, mit írt hozzá Volkov stb. stb. Amit most olvashatunk, az szigorú értelemben nem nevezhető memoárnak, hiszen nem követ semmiféle időrendet, nem rajzol meg bármiféle fejlődést. Főleg Sosztakovics barátaira, kortársaira való visszaemlékezések mozaikszerű halmaza ez a könyv.

Németh Gábor: Javasolnám a cím körüljárását, már csak azért is, mert ez a módszer korábban többnyire bevált. A Testamentum cím szerintetek nem problematikus?

Angyalosi Gergely: Úgy érzem, hogy ezt a címet talán Volkov találta ki. Ezzel kapcsolatban arról szeretnék mondani egy-két szót, ami problémát jelentett számomra, és ez a szöveg szerzősége és hitelessége közötti feszültség. Arra gondolok, amit Csuhai István is említ az utószóban, hogy a Sosztakovics-szakértők nem tudtak megegyezni, mennyire hiteles ez a szöveg, mennyire nevezhető Sosztakovics szövegének. És ez még akkor is problémát jelentene, ha minden pontosan úgy történt volna, ahogy Volkov állítja, vagyis ha szó szerint lejegyezte volna gyorsírással, amit Sosztakovics mondott, és némi korrekcióval készített volna erről egy gépiratot. Mert még akkor is ott lenne ő, Volkov mint közvetítő személy. Van, aki azt állítja, hogy homályos emlékei alapján Volkov írta az egész memoárt. Én talán nem mennék el eddig, de szerintem a szöveg szerzősége és hitelessége elválasztható egymástól. Talán ez az a módszer, amelynek a segítségével értelmezni lehet ezt a szöveget. Lehet, hogy nem jellemzi tökéletesen Sosztakovicsot mint embert és zeneszerzőt, de feltétlenül hiteles mint kordokumentum. Rendkívül nyomasztó olvasmány, azt hiszem, ebben egyetérthetünk, és a művész és a hatalom viszonyának a kérdését nagyon releváns módon veti föl. Bár nem tudom, hogy ez megfelel-e a címnek.

Radnóti Sándor: Ami a lehetséges hamisítást illeti, arról az a véleményem, ha egy könyv érdekes és jelentékeny, márpedig szerintem ez nagyon is az, akkor nincs olyan nagy jelentősége a dolognak. Mindenesetre azokat az érveket, amelyeket amellett sorakoztattak fel, hogy nem hiteles a szöveg, könnyen ki lehet védeni azzal, hogy ezek a viták nagyrészt még a fennálló Szovjetunió idején zajlottak. A könyv fölöttébb kényes lehetett politikailag, ezért elképzelhető, hogy Sosztakovics özvegye, aki a legfőbb tanúja volt annak, hogy a könyv nem hiteles, talán politikai megfontolásokból nyilatkozott úgy, ahogyan nyilatkozott. A hitelesség mellett szerintem másképp is lehet érvelni, amikor is nem az a kérdés, hogy tényleg úgy mondott-e mindent Sosztakovics, ahogy Volkov leírta. Ez pedig az a beállítás, amit Volkov erőltet a bevezetőjében. Eszerint Sosztakovics a régi orosz tradícióból eredő és a Szovjetunió történetében is tovább élő típusnak volna megtestesülése. Az úgynevezett jurogyivij magatartásról van szó, a szent őrültről, a szent bolondról, aki lehet veleszületett módon is ilyen, de tudatosan választhatja is ezt a szerepet. Volkov azt a nagyon kényes és érdekes ellentmondást, hogy Sosztakovics egyrészt üldözöttje volt a sztálinizmusnak, másrészt egyik legfontosabb kulturális reprezentánsa, képviselője, ezzel véli megoldani, hogy szent őrültként vagy a szent bolond, a szent hülye szerepét magára vállaló jurogyivijként ábrázolja. Tehát mindaz, amit Sosztakovics a nyilvánosság előtt mondott, az komolytalan, lényegtelen, és mindig csak az fontos, amit nem a nyilvánosságnak szánt – sugallja Volkov a bevezetőjében. Nekem az a benyomásom, hogy Sosztakovics emlékei nem igazolják ezt a jurogyivij-elképzelést. Ha Volkov így gondolkodott, és ő írta volna, ő hamisította volna az emlékiratokat, akkor föltehetően ezt a jurogyivij-teóriáját erősítette volna a főszövegben. De nem ez történt.

N. G. : Én azt érzékeltem, hogy az az ellentmondás, amire Volkov a szent őrült fogalmával utal, az igazából talán a művekben van, nem pedig a művek körüli diskurzusokban.

B. Z. A.: Hát a művek… Igencsak problematikus dolog, és azt hiszem, hogy Sosztakovics tényleg nem volt jurogyivij, ha a műveit tekintjük. Nézzük a pályáját. Elindult félig-meddig avant-garde zeneszerzőként rendkívül fiatalon, hiszen 18 éves korában mutatták be az első szimfóniáját. Utána megírta Az orr című, állítom, hogy abszolút zseniális operáját Gogol novellájából, és aztán a Kisvárosi Lady Macbeth című operát, ami szintén fantasztikus. Mindkét darab a század legfontosabb operái közé tartozik. Ekkor még nem volt harmincéves. Tehát elkezdte építeni a maga abszolút zseniális pályáját, és akkor 1937-ben megjelent a Pravdában egy névtelen cikk, amiről Sosztakovics azt állítja, hogy megváltoztatta az életét. Igaza volt. Zene helyett káosz, így szólt a cikk címe, és a Kisvárosi Lady Macbethet tiporta a sárba. És tíz nap múlva megjelent még egy írás, amelyben azt mondták, hogy amit Sosztakovics csinál, az veszélyes játék, amelynek rossz vége lehet. Tudjuk, hogy mit jelentett a harmincas években az ilyen figyelmeztetés. Ettől kezdve Sosztakovics zeneszerzői pályája megtört, és ahelyett, hogy a század legnagyobb zeneszerzői közé került volna, mint ahogy erre igen komoly esélye volt, mostantól valamiféle kettősség jellemzi a műveit. És valami görcsös igyekezet a megfelelésre. Konkrétabban szólva: a XV. szimfónia utolsó tételén belül megtalálhatók a fiatalkori korszakára emlékeztető nagyszerű avant-garde ötletek, ütőhangszeres színek, szenvedélyes expresszív kitörések, és két ütemmel később a lehető leglaposabb posztromantikus, szovjetmód forradalmi-romantikus, nyúlósan poszt-brahmsi, poszt-mahleri megoldások. Tehát egy tételen belül is észlelhető az iszonyatos tépettség. Vagy nézzük A zsidó népköltészetből című dalciklust. Az utolsó három rész, mondhatni bestiálisan pozitív és optimista, a kolhozélet nagyszerűségét zengi. Erre azt szokták mondani, hogy csak ironikusan értelmezhető; Sosztakovics nem is úgy gondolta. Tudja az ördög. Szerintem, ez nem jurogyivij magatartás. Ez skizofrénia. Egyrészt nem is tudom, hány Sztálin-díjat kapott, másrészt voltaképpen eltiport avant-garde-ista volt egész életében.

A. G.: És minden nap arra várt, hogy mikor viszik el. A rettenetes félelem szinte kicsurog a könyv lapjaiból, és ettől lesz olyan iszonyúan nyomasztó olvasmány. Sok mindent meg lehet belőle érteni, még ha tudtuk is nagyjából, hogyan éltek az emberek a Szovjetunióban ötven éven át. Úgy látszik, ezt nem lehet megszokni, ez újra és újra mellbe vágja az embert. De visszatérve a skizofréniához, azt mondhatnám, hogy sokféle skizofrénia van ebben a szövegben. Tegyük félre azt a kérdést, hogy mennyire Sosztakovics saját szövege, ami most megjelent. Számomra rendkívül érdekes volt, a jurogyivij magatartás is egy orosz hagyományt elevenít fel, Európa megvetésének tradícióját. Eszerint az orosz ember radikálisan más erkölcsi alapokon áll, mint az európai. Az európai ember romlott erkölcsi elvekre támaszkodik, míg az orosz emberrel történhet akármi, beletaposhatják a földbe, áldozata lehet mindenféle terrornak, akkor is magasabb erkölcsi szinten érzékeli saját magát. Legalábbis az az orosz értelmiségi, aki megszólal ebben a könyvben, így látja, és ez döbbenetes dolog. Sosztakovics például hivatkozik arra, hogy Stravinsky nem is igazán orosz zeneszerző. Jól tette, hogy nem jött haza külföldről.

B. Z. A.: Prokofjevet ugyanilyen alapon nézi le, Turgenyevet is, és itt kapcsolódik Dosztojevszkij véleményéhez, aki éppen a nyugatosság miatt vetette meg Turgenyevet.

N. G.: És előránt egy Csehov-idézetet a Prokofjevtől való elhatárolódás fegyvertárából: az orosz író csőben lakik, szúval táplálkozik és mosónőkkel hál, idézi Sosztakovics. Ebben az értelemben, folytatja, Prokofjev nem volt orosz zeneszerző. Érdekes különben e felfogás egyik mellékszála, amikor pályatársai, Rimszkij-Korszakov, Stravinsky lengyel eredetét hangsúlyozza.

R. S.: Ez viszont nem nevezhető dosztojevszkiji álláspontnak…

B. Z. A. : Nem bizony, mert ha valaki utálta a lengyeleket, az Dosztojevszkij volt.

R. S.: A Nyugat-megvetéshez, a zapadnyik-ellenességhez, a narodnyiksághoz két dolgot kell hozzátenni. Az egyik, hogy a negyvenes-ötvenes években Sosztakovics lába előtt hevert Európa és Amerika. A legnagyobb muzsikusok játszották, óriási sikere volt, nagy előadások születtek műveiből, amelyekkel szemben nagyon kritikus. Toscaniniről hihetetlen megvetéssel nyilatkozik. Tehát esetében nem a frusztráció az, ami sokszor oka lehet a nemzeti büszkeségbe való bezárkózásnak. Nem a frusztráció, hanem a félelem, mert ugyanakkor attól volt oka félni, hogy a Nyugat a lába előtt hever, hiszen Sztálin ezt alaposan meg tudta volna bosszulni. Az egész könyvet áthatja a rettegés, és még akkor is, amikor Sztálin meghal, és akkor is, amikor az utolsó évtizedben békés és nagyon jó viszonyok közé kerül Sosztakovics. De mindez nem számít, a terror bármelyik pillanatban visszatérhet, és akkor elviszik és megölik az embert. A másik dolog az, amit nagyon érdekesnek tartok a könyvben, hogy majdnem baráti viszonyban áll az orosz hagyománnyal, gondoljunk a Muszorgszkij-, a Rimszkij-Korszakov-, a Glazunov-portrékra, valamint az utált és megvetett Kjuira. Itt lényegében az érezhető, hogy Sosztakovics valóban benne állt ebben a hagyományban, és kézfogásnyira volt Muszorgszkijtól, akit úgy látszik, a legjobban imádott minden zeneszerző közül.

N. G.: Valahol a könyv elején van egy ars poetica-szerű tömör összefoglalás: a zselatin-hasonlatra gondolok, a 80. oldalon. Azt mondja, hogy a halottak túlzottan forrók, és ezért le szokás őket önteni az emlékezés zselatinjával, ami kellemesen kihűti őket; ezzel szemben neki egyáltalán nem ez a szándéka. Még ma is akár fölháboríthat egyeseket, ahogy Meyerhold vagy Eizenstein vagy Majakovszkij figuráját jellemzi. Néhány vonással hihetetlenül éles és szarkasztikus portrékat rajzol föl róluk. Talán arról is kellene beszélni, hogy mint mű értékelhető-e ez a könyv. Milyen az irálya, a stílusa. Azt hiszem, hogy meglehetősen jó.

B. Z. A.: Én nagyon élveztem. Van benne egy-két fantasztikus jelenet, az egyik csúcs a szovjet himnusz megírására kreált verseny, ez gondolom, mindannyiunk számára emlékezetes. Amikor azt írja, hogy a Sztálin körüli munkatársak arcán valami vallásos révület ült. Mindenki csodára várt, például arra, hogy Sztálin szülni fog. Csak igazi író tud ilyen helyzetet teremteni. Számtalan nagyszerű történetet mond el. Ki ne emlékeznék a Jugyina-epizódra? Sztálin egyszer hallgatta a rádiót, éppen Mozart K. 491-es c-moll zongoraversenyét közvetítették. Utána betelefonált a rádióba, ugyan elvtársak, ki játszotta ezt a művet? Marija Jugyina, hangzott a válasz. Nagyon tetszik nekem, mondta Sztálin, ugye megvan ez nekünk lemezen is? Természetesen, Sztálin elvtárs. Akkor holnap reggel küldjenek át nekem egy példányt. Na most az volt a baj, hogy ilyen lemez egyáltalán nem létezett, csakhogy a rádiósok ezt nem merték bevallani. Mit tehettek? Még aznap éjjel felvették Jugyinával a zongoraversenyt, és másnap reggel az egyetlen példányban kipréselt korong ott feküdt Sztálin asztalán. Állítólag ez volt a lemezjátszón akkor is, amikor holtan találták a dácsájában. Egyszóval regényként is olvasható, nagyszerű szöveg ez. Ugyanakkor tényleg pokolian nyomasztó. Az egyik legszomorúbb könyv, amit az elmúlt években olvastam.

N. G.: Nagy orosz pornográfia, azt hiszem.

R. S. : Szabad legyen még egyszer visszamenni a Nyugat-gyűlölethez. Volt ennek még egy oka, és ez már nem az orosz tradícióhoz tartozik, hanem a sztálini élethez, a sztálini világhoz. Ez pedig Sosztakovics gyűlölete a nyugati látogatók, Feuchtwanger, Romain Rolland, Bernard Shaw, Malraux iránt, akiket rettenetes gúnnyal nagy humanistáknak nevez. Akik elmennek a Szovjetunióba, ott lakmároztatják, vendégül látják őket, és eközben semmit nem észlelnek ebből a világból. És azzal is tisztában lévén, hogy ők nem tudnának egy diktatúra alatt élni, mégis hihetetlen dicséretekkel és apológiákkal látják el ezt a világot. Ez a Nyugat aktuális gyűlölete.

B. Z. A.: Emlékeztek ti olyan személyre a könyvből, akiről szépen szól Sosztakovics? Nagyon kevés ilyenre emlékszem.

A. G.: Sok emberről szól elismerően.

B. Z. A.: Elismerően, igen, de ilyenkor sem takarít meg egy oldalvágást. Még Beethovenbe is beleköt, amikor azt írja, hogy az opus 111 második tétele hosszú és unalmas, igaz, teszi hozzá, amikor Jugyina játszotta, akkor ez nem volt érzékelhető.

R. S.: Most két irányba szeretnék továbbmenni. Az egyik, amiről beszéltünk már, hogy a könyv hihetetlenül gazdag gyűjteménye a szovjet életnek. A hátborzongató sztorik közül csak kettőre akarok utalni. Az egyik a lirnyikek és banduriszták története. Népi énekesek ők, akik évszázadok óta járják az ország útjait és énekelnek mindenütt, és akik, talán homéroszi okokból, mindannyian vakok. Sosztakovics leírja, hogy összegyűjtik őket, valamikor a harmincas évek közepén, rendeznek a számukra egy nagy kongresszust, és ott agyonlövik őket. Agyonlövik a vak népi énekeseket. A másik hihetetlen és rémületes történet két neves értelmiségiről, egy filmrendezőről és egy zeneszerzőről szól, mind a kettő a szó szoros értelmében becsinál Sztálin előtt. És ami még döbbenetesebb, hogy ezt az anekdotát ők maguk terjesztik magukról, mert jó érzékkel sejtik, hogy természetesen visszakerül Sztálinhoz, és Sztálin örül annak, hogy ilyen hihetetlenül démonikus hatalma van felnőtt emberek fölött.

A másik, amiről föltétlenül beszélni kell, és most elsősorban a te véleményed érdekel, Bán Zoltán András, mert te értesz közülünk leginkább a zenéhez. Arról van szó, hogy Sosztakovics borzasztó furcsán beszél a saját zenéjéről. Mintha minden programzene volna. A huszadik században általában nem így beszélnek a zenéről, ő pedig azt mondja, hogy itt és itt megfestettem Sztálin portréját, ebben a vonósnégyesemben ezeket és ezeket az érzelmeket adom elő, és így tovább. Ez nagyon meglepett engem.

B. Z. A.: Nekem magyarázatként van erre egy zenei tippem, persze lehet, hogy téves. Azt hiszem, hogy Sosztakovics eredendően igazi nagy operaírói tehetség volt. A pályáját is így kezdte, és ez megtört, hiszen operát később már nem írt, talán önvédelemből megint, hiszen az instrumentális zenére nem vagy csak nehezen lehet azt mondani, hogy na, barátocskám, igen, kigúnyoltad Sztálint. Egy operát a szöveg miatt sokkal könnyebb perbe fogni. Lehet, hogy Sosztakovics a hangszeres műveiben is drámaian, szituációkban, személyekben gondolkodott. Talán ezért a sok programzenei hasonlat. Nem tudom.

A. G.: Nekem kicsit gyanús a dolog, mert e tekintetben tökéletes folyamatosság van a Volkov által szignált előszó és a főszöveg között. Volkov durván programzeneként beszél minden egyes darabról. Engem is megdöbbentett, hogy maga a zeneszerző hogyan beszélhetett így a műveiről. Talán nem egészen így beszélt róluk. Felmerült bennem az a gyanú, hogy ez Volkov szemlélete.

B. Z. A.: Lehet, és lehet, hogy önigazolás is a könyvnek ez a része: lám, lám megfestettem Lenin portréját, megírtam Sztálinét, csak akkor nem lehetett észrevenni, nem lehetett beszélni róla. De lehet, hogy Volkov akarta így bátrabbnak beállítani szeretett mesterét.

R. S.: Egyébként azt mondják, hogy a XIII. szimfóniát a magyar ’56-ról írta Sosztakovics.

B. Z. A.: Igen, állítólag. Legalábbis ezt írja Volkov. Akkor ezt most becsületszóra el kell hinni neki. Ez nagyon veszélyes dolog.

R. S.: Az a fantasztikus, hogy ennyiben Sosztakovics elfogadja a sztálinista kritikát, ami abból indul ki, hogy a programot le lehet fordítani a zene nyelvére.

N. G.: Igen, tehát a nagy formalista népellenes zeneszerző folyamatosan a lehető legdurvábban programzenéről beszél.

B. Z. A.: És majdnem minden szimfóniájának van alcíme: Babij Jar, 1917, a Leningrádi szimfónia.

R. S. : Ez utóbbi cím nem tőle származik, és azt mondja, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem Leningrád német elpusztításáról, hanem Sztálin pusztításáról szól. Hát kérdés, hogyan lehet a német pusztítást és Sztálin pusztítását szimfonikus eszközökkel megkülönböztetni. Hacsak nem német katonazenével vagy sztálini katonazenével. De ezt a primitív zenei eszközt a VII. szimfóniában nem veti be Sosztakovics.

N. G.: Mivel gonoszkodni is szoktunk, kíséreljünk meg ezúttal is. Az például elég szép pillanata a könyvnek, hogy egyfelől véget ér a következő közléssel: „ez a könyv a Fűzfői Papír Rt. 70 grammos Fűzfőpressz papírjára készült,” majd még egyszer közli a hátlap szövegét, valamint az összes képaláírást. Ennek azért nem nagyon örültem. Bár kétségtelen, hogy így összeszedettebb a dolog. Van valami lezárása.

B. Z. A.: Viszont nagyon jó és tanulságos olvasmány a függelékként közölt műjegyzék, Csuhai István munkája.

A. G.: Beszéljünk még egy kicsit a könyv stílusáról. Tegyük fel, hogy átszűrődött Sosztakovics beszédmódja ezen a lejegyzésen, szóval kicsit szándékolt az itt megjelenő szándékolt egyszerűség. Sosztakovics nagyon erősen törekszik a sallangtalanságra, a dísztelenségre. És ez néha nagyon lapos megállapításokat eredményez. Amikor azt mondja, hogy az embernek semmihez sem szabad ragaszkodni, lám szegény Meyerhold is hogy ragaszkodott a feleségéhez, agyon is lőtték. Lám, a felesége hogy ragaszkodott az értéktárgyaihoz, 17 késszúrással meg is ölték. Az embernek semmihez sem szabad ragaszkodnia, mert ha nagyon szeretünk valamit, azt elveszítjük. Ez egyrészt bibliai bölcsesség, másrészt ezen a szinten gyermeteg életfilozófia, ami persze félelmetes visszhangot kelt attól a hullahegytől, amely körülveszi.

N. G. : Különös, hogy bár valóban nagyon ritkán beszél önmagáról, mégis elég pontos kép alkotható róla. Ezzel a nagyon egyszerű, dísztelen, szikár beszéddel mégis megrajzolja a maga önarcképét, és ez szerintem finom bravúrja a könyvnek.

A. G.: Olyan figurát látunk, aki soha nem érezte jól magát a bőrében, „életemben egy boldog pillanatom nem volt”, írja a könyv végén. A cím talán itt kapja meg a magyarázatát, ahol ő maga azt mondja, hogy azért írta meg ezt az emlékiratot, vagy azért tartotta fontosnak, hogy megíródjék, hogy a fiatalabb korosztályok ne éljék ugyanezt a szürke életet, amelyet neki kellett élnie. Ilyen értelemben talán valóban testamentum ez a kötet.

B. Z. A. : Állítólag Venyegyikt Jerofejevnek, a pár éve meghalt nagy alkoholista írónak volt egy befejezett regénye, és ennek a címe úgy szólt, hogy Sosztakovics. Állítólag elvesztette. Mindössze egyetlen példányban volt legépelve, egy üveg vermuttal együtt vesztette el, ezért a főnöke majdnem agyonütötte, persze nem a kézirat, hanem az ital elvesztése fölötti bánatában. Mondják, egy üvegvisszaváltóban játszódott volna a regény, ahol a rádióban éppen Sosztakovics temetését közvetítették. Erre azért kíváncsi lettem volna.

Testamentum. Dmitrij Sosztakovics emlékei Szolomon Volkov szerkesztésében. Fordította: Pándi Marianne. Európa, 1997, 435 oldal, 1100 Ft


(A Kossuth rádióban 1997. április 10-én elhangzott beszélgetés szerkesztett és kibővített változata.)

• Kultúra