Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Ősbemutató volt a patinás moszkvai színházban, a Szovremennyikben: Klimontovics írt egy színművet Dosztojevszkij regényének motívumai alapján A Karamazovok és a pokol címmel. Az előadás rémes, csak szidni tudom: akinek ehhez nem fűlik a foga, lapozzon tovább. Különben se látta a darabot.

De ne is sajnálja: két órányi tömény unalom, monoton ismétlések sokasága, könyvízű, poros „istenérvek”, vértelen lázongás az ördög ellen. A színen egy barlangfélét látni: nyomorúságos gyülekezettel, eszelős öregasszonyok révülnek, időnként előugrik néhány ördög, s felnyalábolják a pokolra való fajzatokat. A szereplők monológjai rendre elcsúsznak egymás mellett, ahogy egy valamirevaló modern darabban dukál. Senki sem figyel a másikra, nem is jut el a másik hangja a fülükig soha. A Karamazovok alávaló gazemberek, egyik gonoszabb, mint a másik.

S a színészek még rá is tesznek egy-egy lapáttal.

Szmergyakov bűnbánatot gyakorol, Ivan őrjöng, Dmitrijnek a nyílt színen elmegy az esze, Zoszima Ivan lába elé rogy – ahogy egy mai író és rendező Dosztojevszkijt elképzeli. Mintha húsz év alatt semmi se történt volna az orosz művészetben, sőt mintha Pirjev annak idején meg se rendezte volna a maga nagy Karamazovját. Dagályos, fellengzős, íztelen: mintha fűrészport rágnánk.

Nézem, nézem, ami a színpadon történik, s végtelen szomorúság fog el.

Nem az a fő baj, hogy a darab csapnivaló, egy rossz előadással több vagy kevesebb: édesmindegy. Hanem az, ami ennek a rossz előadásnak s a többi hasonló mai orosz darabnak, könyvnek az alapja: az, ahogyan mi, oroszok, mostanában gondolkodunk önmagunkról.

Ahogyan magunkat látjuk és láttatjuk. Mocskosnak, aljasnak, kisszerűnek, undoknak. Ahogyan magunkat mutatjuk a világnak: nézzétek, milyen borzasztóak, ijesztőek vagyunk, tessék csak továbbra is félni tőlünk. Kétarcúak vagyunk, alattomosak, kiszámíthatatlanok vagyunk, zabolátlanok, féktelenek, bármelyik pillanatban őrjöngésben törhetünk ki.

Annyira beleéltük magunkat Európa madárijesztőjének szerepébe, a világfenyegető pózába, hogy már-már magunk is elhisszük: nincs az orosznál félelmetesebb nép. És ez a negatív kivételességtudat olyan méreteket ölt, hogy elnyel-elborít minden normális, racionális szándékot. Mintha nem is létezett volna Csehov finom humora, mintha nem írt volna soha egy sort se Tolsztoj, Bunyin, mintha nem zenélt volna se Csajkovszkij, se Sosztakovics... Mintha az egész orosz kultúra csak ebből a félreértett Dosztojevszkijből állna.

Önmagunk végtelen rossz mivoltának ez az örökös melldöngető, önostorozó bizonygatása ahhoz vezetett, hogy el is hitték nekünk: nincs gonoszabb nálunk, oroszoknál, s fejvesztetten menekül tőlünk, a közelünkből mindenki – ki merre lát. Mindegy hová, csak minél messzebb tőlünk. Sikerült úgy meggyőzni „dosztojevszkiji eredendő gonoszságunkról” mindenkit, Európát, Ázsiát, lengyelt, magyart, csehet, szlovákot, litvánt, lettet, észtet, hogy most már csak egyet tehetünk: döbbenten állunk a tény előtt – egyedül maradtunk. Teljesen egyedül.

Hiába igazgatjuk-csinosítgatjuk magunkat az európai tükör előtt, hiába erőltetünk arcunkra kenetteljes, negédes vigyort, hátha megtetszünk mégis valakinek, kacsingatunk, integetünk, bizonykodunk, hogy na, azért nem is vagyunk olyan csúfak és gonoszak, csak játszottunk, most már késő.

Késő.

Addig mocskoltuk magunkat, hogy most már végképp senki sem hisz nekünk. Nem azért, mert nem tudunk európai módra „demokratizálódni”, hanem mert a nagy orosz kiszámíthatatlanság komplexusával, az ázsiai durvaság önképével, az orosz álnokság örökös sugallatával olyannyira „túlgyőztük” magunkat, tíz-húsz, száz évre előre, hogy most már akkor is ilyennek könyvelnek el bennünket, ha nagy hirtelenjében angyallá változnánk mind. Nem tehetünk mást: kényszerűen lenyeljük a magunk gyártotta keserű pirulát.

Ezért töltött el mérhetetlen szomorúsággal ez a legújabb Dosztojevszkij-átirat. Mert megint a késő Brezsnyev-korszak mélységes apátiáját sejtem mögötte: azoknak az egyébként tiszteletre méltó orosz értelmiségieknek a bénult tehetetlenségét, akik ölbe tett kézzel ültek, és szó nélkül várták, kit visznek el következőnek. Ne állj ellent a gonosznak! – ez volt a filozófiájuk. Élj lelkiismereted szerint, s akkor nem tehetsz szemrehányást magadnak – hirdették széltében-hosszában. Ha véletlenül történik valami, úgy is jó, ha nem, úgy is. Ha véletlenül jön egy Gorbacsov, úgy is jó, ha nem, úgy is. Ha kiderül, hogy Gorbacsov szintén egy gazfickó, úgy is jó, elvégre „nekünk más nem adatott meg”, ez van, ezt kell szeretni. Hogy mindenki durva, erőszakos, agresszív? Hát, istenem, ilyenek vagyunk. Elzüllöttünk? Hát mit tegyünk, ez van. Ilyenek vagyunk mi, oroszok.

Erről szól ez az új darab, ezért tiltakozom ellene. Arról szól, hogy rosszak vagyunk, s nem tehetünk egyebet, csak szemlesütve, szégyenkezve állunk Európa előtt, az egész világ előtt. Pironkodunk a civilizálatlanságunk miatt, a nyomorúságunk miatt, az elvesztett háborúnk miatt. S szégyenünk, frusztráltságunk minduntalan átcsap oktalan hetvenkedésbe, hogy nemcsak gonoszak, hanem ismét erősek is vagyunk, úgyhogy tessék csak fület-farkat behúzva elosonni előlünk.

S még jobban meglepődünk, látva, hogy mégse tart tőlünk senki.

Csak mindenki szánakozik rajtunk, megvet és elkerül.

Röhögnek rajtunk a fiatalok is, az utánunk következő nemzedék, akiknek fogalmuk sincs arról, mi ez a nagy melldöngetés, hajtépés, eszeveszett őrjöngés? Számukra ugyanis nincs pokol, és nincsenek Karamazovok. Csak normális élet van, ha van, a többi üres szöveg: nagy humbug az orosz lélekről, a kiszámíthatatlan, ördögi gonoszságról. Elegük van abból, hogy azt sulykolják nekik: az oroszok megbízhatatlanok, vigyázni kell velük, résen kell lenni velük, mert ilyen az orosz jellem. És igazuk van.

Minden porcikám tiltakozik ellene. Nem értek egyet ezzel az új orosz apokalipszissel, amivel lépten-nyomon nyakon öntenek. Nem fogadom el, hogy kiszámíthatatlannak, kétszínű, alattomos alaknak tituláljanak. Tiltakozom ellene, és elegem van belőle.

Az orosz lélek nyomorúsága persze kényelmes filozófia. Ezért kelendő árucikk manapság. Elrejti és megbocsáthatóvá teszi gyengéinket. Nyílt színi sajnálatot vált ki – szegény, szegény oroszok –, ami elandalít, megnyugtat, felment minden felelősség és kötelezettség alól. Ezért romboló és veszélyes. Még akkor is, ha maga Szolzsenyicin prédikálja. Sőt akkor igazán, mert tekintélyével igazolja ezt a sok zöldséget.

Mit tehetek egyebet? Írok egy lev. lapot magyar barátaimnak, csak nyugi, semmi pánik. Nem bántunk mi senkit. Tényleg. Forró üdvözlet Moszkvából.

• Kultúra