Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Két éve nagy elővigyázatlanságomban írtam egy forgatókönyvöt. Film készült belőle, játszották a moziban, aztán a Központi Televízió műsorán is szerepelt. Akkor hívott fel a film rendezője, mondván, hogy ezért nekem honorárium jár, de erősen vértezzem fel magam türelemmel, ha megpróbálok pénzt „kitaposni” ebből a monstrumból, megemlítette, hogy legalább öt intézmény foglalkozik a szerzők kifizetésével, de senkinek nem érdeke, hogy a pénzt meg is kapják, sőt. A szerzői jogot minálunk nem védi senki, az úgynevezett VAAP (Össz-szövetségi Szerzői Jogi Ügynökség) legszívesebben köp a szerzőre, és rendszerint el is találja. Most tehát, amikor a Beszélő cikket kért tőlem a szovjet filmgyártásról, bekapcsoltam egy magnót, és vettem a telefonkagylót; íme, csatározásaim szinte jegyzőkönyv-hitelességű szövegei – csupán a neveket változtattam meg…

– Jó napot kívánok, ez a Központi Televízió információja?
– Mondjuk.
– Lenne olyan kedves megmondani a honoráriumosztály telefonszámát?
– Melyik kell magának? Mert nem csak egy van.
– Nézze… én nem tudom…
– Hát tudja meg, és majd csak akkor telefonáljon!

A kisasszony lecsapta a telefont. De a cikk eleje már megvan.

Felhívtam a rendezőt, ő felhívta a zeneszerzőt, aki már megkapta a pénzét, így megtudtam, melyik osztály „kell nekem”.

Odatelefonálok.

– Hívja a Pjatnyickaja utcai honorrészleget. Ott majd mindent elmagyaráznak magának – hangzott az udvarias válasz. – „Vadstrand?” Mi ez, valami állatokról szól? Dokumentumfilm?
– Nem, kisasszony, nem állatokról, emberekről. Játékfilm.

Szóval, hívom a Pjatnyickaja utcát.

– A tiszteletdíjam ügyében… – kezdem lágy, szívélyes hangon.
– Cím, kategória, játék- vagy dokumentumfilm, díjat nyert, nem nyert?
– Nyert díjat, nyert! – kiáltok fel örvendezve. – Csehszlovákiában, Prágában, az idén!
– Az nagyon nem jó – válaszolja monoton hangon a hölgy. – Most majd futkoshat eleget.
– Hogyhogy nem jó? A díj, az nem jó?
– Nem hát. A díjról igazolás kell.
– Van igazolás – viccelődök. – Csak Csehszlovákiában.
– Szórakozik velem? – kérdezi a hölgy, egészen más, elbűvölő hangon. – Igazolás nélkül nem tudom számfejteni a honoráriumát, tudja? – kérdezi kacéran.

Az elbűvölő hangú hölgyet Lénocskának hívták, Lénocska azt tanácsolta, írjak a kijevi filmgyárba, ahol a „Vadstrand” készült, kérjenek ők igazolást Prágából arról a nagy kristálytálról, amivel a film alkotóit egy éve megjutalmazták.

Hívom Kijevet, de a tizedik telefon után rájövök, egyszerűbb, ha odautazom. Felültem a Moszkva–Budapest vonatra, nyolcszáz kilométeren át piáltam Magyarországra tartó, villanyfúrókkal megrakodott vietnamiakkal, miközben arra gondoltam, milyen príma kis cikk lesz ebből a Beszélőnek, csak sajnos, ezek a vietnamiak aligha fogják elolvasni, mert láthatóan vietnamiul se mindegyikük tud olvasni. Kijevben megtaláltam a film gyártásvezetőjét, aki a fejét fogta, mikor megtudta, mit akarok, igazolást nem tud adni, a stáb feloszlott, mindenütt átszervezés van, de hát csak nem mehetek vissza üres kézzel, ír egy kamu igazolást, ezt megteheti értem. A hamisított igazolással fölülök a Budapest–Moszkva vonatra, dugig tele vietnamiakkal, lengyel farmert, kínai dunyhát hoznak Magyarországról. Reggel már át is adom Lénocskának az igazolást, két rendőr orra előtt, a postán, ott találkoztunk ugyanis, mert a Tévé- és Rádiótársaság épületébe tilos a belépés. Lénocskáról kiderült, hogy igen-igen csinos nő, s ahogy kissé pislogva megvizsgálta a kamu igazolást, úgy láttam, hogy hisz nekem.

– Na jó – emelte rám huncut tekintetét.
– És minél gyorsabban szeretné, ugye? Az úgyse megy. Ahhoz, hogy én kiírjam a honort, igazolás kell a Központi Televíziótól a film kategóriájáról meg arról, hogy tényleg „sugárzásra került”.
– Maga látta a filmet, Lénocska? – kérdeztem.
– Láttam. Tetszett. Jó film. De ez az előírás, ne haragudjon. Hozza a kategóriaigazolást. Attól függ, mennyi lesz a honorárium.
– Én hozzam? – kérdeztem, és én is kacsintottam. – És mit csinál maga?
– Ne izgassa magát – mosolygott Lénocska. – Szeretné minél előbb?
– Szeretném.
– Akkor hozza. Itt a telefonszám, ezt hívja.

Figyelmeztettem Lénocskát, hogy ezt az egész históriát meg fogom írni. Ő csak mosolygott.

– A szocializmus örök és határtalan. Legjobb lesz, ha rögtön egy regénybe kezd.

Elmentem a KT-be, megtaláltam a tévében vetítendő mozifilmekkel foglalkozó szerkesztőt. Kedves, középkorú hölgy, aki elnézést kér, és megértést mutat az elmebeteg, igazolások begyűjtésére kényszerített szerzők iránt, finom angol teával kínál megnyugtatásul, telefonálgat, valahová elmegy, aztán visszajön, és közben egyre sápadtabb és szomorúbb. Végül közli, hogy az igazolást csak egy bizottság adhatja ki, amely havonta egyszer ülésezik, és pechemre, épp tegnap volt az ülés… És a szomorú hölgy fogadkozik, hogy egy héten belül fel fog hívni telefonon.

El kell utaznom valahová, megfeledkezem a cikkről, a pénzről, mint valami rossz álomról, s csak egy jó hónap múlva jut újra eszembe az egész. A következő bizottsági ülés már nyilván lezajlott. Bekapcsolom a magnót, hívom a kedves, finom hölgyet. Hangjából síri szomorúság árad:

– Emlékszem, persze. Volt ülés, de kiderült, hogy ők csak akkor adhatják ki azt a nyomorult igazolást (Értik? Már ő is azt mondja, „nyomorult igazolás”, ő is velem van, hurrá!), ha ŐK is kapnak igazolást arról, hogy milyen díjat kapott a film Prágában.
– De hát azt már leadtam! – kiáltok fel, mint egy sebzett fajdkakas. – Ott van Lénocskánál, a Tévé- és Rádióbizottságban.
– Nagyszerű! – kiált fel ő is, a sikeres vadász örömével. – Akkor felhívom, és postáztatok vele egy másolatot.
– Hogyhogy „postáztat”? Meddig fog az megint tartani?
– Legfeljebb két hét az egész.
– De hát öt metrómegállóra vannak egymástól! Mért nem egy küldönccel küldeti át?

A hölgy hallgat. Érzem, hogy a „küldönc” szótól legalább annyira megijedt, mintha azt mondtam volna: „szifilisz.” Csak nem fogok megint én elmenni Lénocskához azért az igazolásért, amit személyesen hoztam el neki Kijevből? A kedves hölgy, miután látja, hogy nem tágítok, hogy mindenáron meg akarom kapni a honoráriumomat, már ólmos, sértődött hangon tárgyal velem.

– Rendben. Majd utánanézek a dolognak. Hívjon fel pénteken.

Nagyszerű. Mégis én győztem. Ezek szerint „még nem nézett utána a dolognak”, de most majd „utánanéz”. Pénteken telefonálok. Egy másik nő veszi fel a telefont. Közli, hogy a szerkesztőm szabadságra ment.

– Mikor?
– Tegnap. Csütörtökön.
– Mondja meg őszintén, tudta a kolléganője előre, hogy mikor megy szabadságra?
– Persze, nálunk ez be van osztva. A sorrendet mindig az év elején határozzák meg.
– Vagyis becsapott, mikor azt mondta, pénteken hívjam fel, ugye?
– Persze, hogy becsapta – hangzik a higgadt válasz. – De mit képzel maga? Hogy egy pillanat alatt meg fogja kapni a vacak honoráriumát?
– Három hónapja telefonálgatok maguknak.
– Ne ijesztgessen. Mások évekig hívogatnak. És semmi. És várnak. Méghozzá híres szerzők, nem olyan… – elharapja a mondatot.
– Nem olyan kis szarok, mint én, igaz? – fejezem be helyette.
– Nem tételezem fel, hogy túlzott szigorúsággal értékelné önmagát – mondja a nő, imigyen érzékeltetve, hogy legalábbis egyetemet végzett. – És mindezek mellett még pimasz is.
– És elmebeteg is vagyok – folytatom „félelmetes” hangon. – Már három szerkesztőt leszúrtam. Komoly, intelligens nőket. Úgyhogy vigyázzon velem.

Hallgat. Nem értette a humort. Megijedt. Elgondolkozott. Hallgat. Én is hallgatok. A magnó veszi. Anyaggyűjtés a cikkhez.

– Mégis, hogy kaphatnám meg azt a pénzt?
– Várjon türelemmel.
– Mire?
– Tudja, mi a bökkenő? – a hang váratlanul anyáskodó lett, a nő megsajnált. – Ez a díj, amit a filmje Párizsban kapott. Ha az nem lenne, már rég ki lenne utalva a pénze.
– Mi az, hogy Párizsban!? Prágában kaptuk a díjat!
– Prágában? Hát nem az a dokumentumfilm a magáé, ami állatokról szól?
– Az én filmem emberekről szól, akikből állatok lesznek! – mondom, és rázkódok a röhögéstől.

Ő is ostobán heherészni kezd.

– Tényleg? Itt nálunk maga úgy szerepel, mint a „Vadméz” című film szerzője! – Egyre felszabadultabban nevet. – Az idén nyáron Párizsban nyert első díjat.

Kinevetjük magunkat, aztán megint hallgatunk. A magnó veszi a csendet. A szocsás végelgyengülés megrázó, hatalmas csendjét. Amit cikk, forgatókönyv, film, színdarab, regény leírni nem tud… Talán a zene vissza tudná adni a gyűlöletünk és elszigeltségünk tragédiájából áradó vákuumot, a szocsa rémálmát, melyben élő halottakként, madárnyelven beszélünk, egymásra kacsingatunk, valamit gondolunk, de mást értünk alatta, és mondani megint mást mondunk.

– Nos, akkor… – a hang újra közönyös – mit is mondjak? Hívja a Központi Televízió honorosztályát.

Hívom. Egy nőnek elmondom, hogy össze lettem keverve egy dokumentumfilmmel. Erre megsértődik. Ledobja a kagylót az asztalra, és a másik telefonon hív valakit: „Már megint ez a barom telefonál, mindent összekevert, pedig már megcsináltam a papírokat, most írhatok át mindent, ez a pióca mindenkinek az agyára megy…”

Amikor újra felveszi a telefonomat, én, a pióca, aki még Kijevbe is elmentem, hogy beszerezzem az igazolást, felajánlom neki, hogy utaljon díj nélkül.

– Mondjuk, hogy nincsen díj! Úgyse tud róla senki!
– De én tudok róla! És be is lett mondva a tévében! Köteles vagyok csatolni az igazolást!
– Akkor én most mit csináljak? – Várjon.
– Meddig?
– Hát… Azt mondja, augusztusban ment adásban a film? Szeptember, október, november, erről maga tehet, decemberben kategóriabizottság, január, ugye ünnepek… Úgy tizedike táján átküldjük, a Pjatnyicán számfejtik, ugye, aztán megy a Jogvédő Hivatalba. Legkorábban január végén. Utána átutalják magának a bankba, az kábé még két hónap. Úgyhogy olyan március közepe, inkább vége.

Közben hallom, hogy matat az iratok között.

– Várjunk csak! Hol van az igazolás a párizsi díjról?
– A Pjatnyicán! Már mondtam! Halló! Várjon! Mi az megint, hogy Párizs!? Prága! És nem állatokról!
– Maga velem ne ordítozzon! És a nő lecsapja a kagylót. Rohangálok a szobában, le-föl, és egyre suttogom a varázsigét, az egyetlent, ami megmenthet a szocsától: „Job tvaju maty! Job tvaju maty!” Gyorsan, nyomás a hűtőszekrényhez, le a kupakot egyetlen mozdulattal, és gyerünk egy fél pohárral! Nem, egy egész pohárral! Melegség tölt el egész testemben. Nagyon jó. Csend. A magnó veszi a csendet. Megszólal a telefon.
– Lénocska, maga az? Hogyhogy felhívott?
– Most szóltak ide a Központi Tévéből, a honorosztálytól. Őket többször ne hívja. Ha bármi probléma van, nekem szóljon. Mindenki nekem szokott szólni. Én vagyok az elsősegély.
– Mi van az igazolással?
– Nem kell. Csak tőkés országból való díjról kell. Csak ha Párizsban kapta volna, akkor kéne.
– De hát most már Prága is tőkés, vagy még nem?
– Őket ez nem érdekli.
– És magát?
– Engem? Én a Kim Ir Szent szeretem meg a Fidel Castrót. Hát maga? – Lénocska elragadóan kacarászik. – Miért hallgat? A szocializmusról elmélkedik?

Ablak. Moszkvában korán alkonyodik, négy órakor. Esik a hó. Csilingelnek a villamosok. A vodka a fejembe szállt, csodás, titokzatos mesévé változtatta a szocsát, bűvös labirintussá, amiből nincs kiút. És ez jó, olyan nagyon jó!

– Szeretem magát, Lénocska! – suttogom a kagylóba. – Nemsokára itt a szilveszter, és én magának adom ajándékba a kristálytálat, amit a filmem Prágában és Párizsban nyert, az igazolásból pedig, amit Kijevből hoztam, hajtogatunk egy galambot, felrakjuk arra a bizonyos lezuhant  dél-koreai Boeingre, és elküldjük Kim Ir Szennek Észak-Koreába, hogy küldje tovább Fidel Castrónak, és írja rá: „Fidel, könyörgök, soha ne olvasd a Beszélőt!” Lénocska, részeg vagyok, és ez egy agyrém, de nem tudok pontot tenni a szocsa filmgyártásról szóló cikk végére, hallja?

A kagylóban szaggatott bugás. A magnó veszi a temetői csendet. Odakint pedig hó, hó, hó…

(Fordította: Morcsányi Géza)

• Kultúra