Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Folyamatosan vitatják, hogy gyors vagy lassú a magyar privatizáció. Egyesek szerint a világon a leggyorsabb, mások szerint megengedhetetlenül lassú.

– Mindannyiunk érdeke, hogy az állami tulajdont gyorsan magánkézbe adjuk. 1991-ben rosszabb feltételek voltak erre, mint korábban. A most folyó törvény-előkészítési munkák is azt valószínűsítik, hogy az új törvények lassítják majd a privatizációt.

Beszélő: Miért?

– Véleményem szerint a privatizáció jogi szempontból akkor gyors, ha viszonylag egyszerű a döntési rendszer, viszonylag kevés egyeztetésre van szükség az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ), az önkormányzatok, a vállalati vezetőtestületek, a vállalati dolgozók érdek-képviseletei között. Az állam képviselőjére, a Vagyonügynökségre külön is komoly nyomás nehezedik a politikai tényezők részéről.

Idén fogadták el például az önkormányzati vagyonról szóló törvényt, amely szerint az önkormányzatoknak pénzt, részvényt vagy üzletrészt kell átadni akkor is, amikor egy állami vállalat egy vagyonrészt elad, vagy apportként visz be gazdasági társaságba. Ilyenről sehol a világon nem tudok.

Beszélő: Az ilyen típusú vagyonátadással szemben az egyik érv az volt, hogy úgy részesednek az állami vagyonból, hogy közben az állami vagyonra nehezedő adósság terheiből nem részesednek.

– Szerintem semmilyen közhatalom nem képes arra, hogy hatékony vállalkozói tevékenységet folytasson. Sem az állam, sem az önkormányzat, mert a közhatalmi és tulajdonosi funkció ütközik egymással.

Számos önkormányzatnál meg is sértik az önkormányzat semlegességének az elvét. Például úgy hajlandók egyes jogi és természetes személyek, például vállalatok belterületi telkeit átminősíteni, ha az értéknövekedésből az önkormányzat is részesül. Ez a közösségi korrupció megnyilvánulása. Egyes önkormányzatok pedig saját vállalkozásaiknál mondjuk a bérleti díjakat sokkal alacsonyabban tartják, mint másokénál. Ez az esélyegyenlőség elvét sérti.

Személy szerint soha nem értettem egyet az SZDSZ vállalkozói önkormányzat-ideológiájával. A piacgazdaságok döntő részében az önkormányzatok nem folytatnak üzleti, vállalkozói tevékenységet. Sajnos koncepciójukat a tömegkommunikáció egy az egyben átvette, és végül is jelentős vállalkozói vagyont kaptak az önkormányzatok.

Beszélő: Sokan nem értenek ezzel egyet, de szerintem az SZDSZ kudarca az önkormányzatokban abból is adódik, hogy nem csupán egy végrehajtó feladatra kaptak fölhatalmazást, hanem az adott politikai hatalom révén megszerezhető gazdasági hatalom lehetősége is megcsillant. Sokan viszont azzal védik ezt a koncepciót, hogy a költségvetés nem képes az önkormányzatok működéséhez minimálisan szükséges pénzeket biztosítani.

– A költségvetés annyit tud biztosítani, amennyit az ország teherviselő képessége megenged. Senki sem bírálta, hogy a volt tanácsok kezelésében lévő ingatlan- és épületvagyont megkapják az önkormányzatok. A bevételekből való részesedéssel sincs vitám, ez egy újraelosztási kérdés.

A mostani szabályozásban főként az eljárásjogi problémák okozzák a zavarokat. Egy több telephelyes vállalat esetében például 15-20 önkormányzattal kell egyezkedni, ami abszurd. A polgármesterekkel és főjegyzőkkel a tárgyalás még viszonylag egyszerű, de a 30-35 fős, laikus, információkkal nem rendelkező testületekkel való vita gyakran döntésképtelenséget okoz. S a magántulajdonosok számos esetben nem akarnak velük egy gazdasági társaságban lenni, mert az önkormányzat mindig hajlamos ilyen-olyan politikai szempontokat követni, ami választási ciklusonként változhat. 1991-ben a megnövekedett önkormányzati szerepkör egyértelműen a privatizáció lelassulását okozta.

De az elmúlt egy évben a különböző államigazgatási szervezetek között is hatalmi, hatásköri viták dúltak. A szakmai kérdésekre sajnos kevés idő maradt. A tulajdonosi funkciókat szerintem nem lehet az államigazgatáson belül megosztani, mert ez lassítja a folyamatot. S az ÁVÜ igazgatótanácsában az összes jelentősebb tárca képviselője ott van, az igazgatótanács munkájában kifejeződik az összkormányzati érdek.

Beszélő: Szabó Iván még ipariminiszter-jelöltként közölte, feltételei vannak a poszt elfogadásához, többek között a tárca nagyobb beleszólása a privatizációba.

– Az ÁVÜ az esetek döntő többségében figyelembe veszi a tárcák javaslatait. Ugyanakkor van egy folyamatos politikai nyomás a privatizációra, az állam aktív szerepének növelésére. Szerintem az államnak inkább kontroll szerepet kell biztosítani, s a privatizáció a vállalati vezetés és a tanácsadók közreműködésével menjen végbe.

Beszélő: A politikai nyomás kinek a részéről érezhető?

– A kormánypártokban megerősödtek az etatista elképzelések, van egyfajta illúzió, hogy az állam képes ilyen hatalmas folyamatokat operatívan és igazságosan lebonyolítani. Van olyan nézet, hogy az elitcserében az államnak kell nagyobb szerepet vállalnia.  Különösen a Monopoly-csoport kritizálja ilyen szempontból az ÁVÜ-t, de a szaktárcák részéről is vannak kísérletek az állam tulajdonosi jogosítványainak visszaszerzésére.

Szerencsére a kormány úgy döntött, hogy a tartós állami részesedések tekintetében egy új intézmény jön létre. A privatizációt s az ideiglenes állami vagyon kezelését pedig az ÁVÜ bonyolítja le. Így mivel nem ugyanaz a vagyon oszlik meg közöttük, egymástól valamennyire függetlenül tudnak működni. A mi viszonyaink között ez egy jó kompromisszumnak tekinthető.

Másik probléma, hogy a tartós állami vagyon köre milyen legyen. Idén működött egy privatizációs bizottság, ami nagyon kemény viták során igyekezett leszűkíteni ezt a kört, 10-15 százalékot javasolt. De az államigazgatáson belüli vélemények a személyi változásoktól függően folyamatosan változnak. Félek attól, hogy a szakminisztériumok különböző okok miatt nagyon nagy vállalati kört fognak tartós állami tulajdonnak minősíteni.

Beszélő: Szabó Iván már miniszterként ennek a körnek az újrafogalmazását szorgalmazta.

– Én itt inkább a szakapparátusokról beszélek. Szerintem a tartós állami vagyoni kör és a külföldi tőke arányának meghatározásakor inkább a hozzánk hasonló nagyságú, kisebb nyugat-európai, EK-beli országokat kell követnünk. Belgiumban például a külföldi tőke aránya – mellyel szemben nálunk sokan bizalmatlanok –, eléri a 45-50 százalékot, Hollandiában is a 30-40 százalékos sávban van.

A vita persze inkább a konkrét vállalateladásoknál van. Megjelennek parlamenti képviselők, hogy ne adjuk el ezt vagy azt a céget, ne kerüljön idegen kézbe ez a jó magyar vállalat. Érzékelhető tehát egyfajta bizalmatlanság a külföldi tőkével szemben. Nem annyira a kormányzati tényezők, mint inkább parlamenti képviselők körében.

Beszélő: Melyik párt képviselői részéről?

– Részben a kormánypártok részéről. Egyre gyakoribbak a parlamenti képviselők „befolyásolási műveletei” a privatizációban. Egyes kormánypártok az ÁVÜ-re gyakorolnak nyomást egy-egy vállalateladás megakadályozására. Az ellenzék általában támogatja a gyors privatizációt, de konkrét esetekben bírálja az egyes tranzakciókat. De végül is nem csodálkozom, hiszen minden országban komoly politikai viták kísérik a privatizációt.

Szerintem nem egészséges, hogy a képviselők konkrét vállalati ügyekbe szólnak bele. Ha az ÁVÜ feladata a privatizáció, akkor arra rá kell bízni a döntést, vagy ha rosszul működik, le kell váltani a vezetést.

Egy évig az államigazgatásra viszonylag kevés direkt politikai nyomás nehezedett. A képviselők el voltak foglalva egyéb törvényekkel, s az államigazgatáson belül jobban érvényesült a technokrata gondolkodás. A mostani nyomás inkább a nagyobb állami szerepvállalásra irányul.

Beszélő: Burkoltan vagy nyíltan állandó vitatéma az esélyegyenlőség kérdése a privatizációban. Te voltál, aki a népi részvény elképzelésben ezt korábban is szorgalmaztad.

– Én 1987–88-ban foglalkoztam azzal, hogyan lehet igazságosan és gyorsan magángazdaságot csinálni. Erre született íróasztal mellett egy elvont konstrukció arról, hogy az állami vagyont egy értékpapír-technikával szét lehetne osztani az állampolgárok között. Ez igazságosnak tűnt, mert az állampolgári egyenlőség elvét és a magántulajdonba adást összeboronálta.

Elvileg jó megoldás, de kivitelezése nehézkes, s igazságos mivolta is torzulna, hiszen az állampolgárok jelentős része olcsón eladná azoknak, akiknek van pénzük, s vállalkozók akarnak lenni. Az értékpapírok egyenlő szétosztása is tőkeakkumulációt okozna, növekedne a társadalomban az anyagi differenciáltság. Én le is mondtam arról, hogy a privatizációt igazságosan meg lehetne valósítani. Azokat kell különböző hitelkonstrukciókkal támogatni, akik tulajdonosként, vállalkozóként hajlandók a megszerzett vagyont működtetni.

Beszélő: A szakszervezetek részéről egyre nagyobb nyomás alatt áll a privatizáció irányítása.

– Ma biztosított a dolgozói, illetve a vállalati alkalmazottak kedvezményes részvényvásárlási lehetősége. Mindenféle MSZOSZ-propaganda ellenére a vállalatok döntő többségében van dolgozói tulajdonszerzés, 5-10 százalék erejéig. Tehát egyszerűen nem igaz, hogy a dolgozók nem jutnak részvényhez, ha van erre dolgozói és vállalati igény.

Ugyanakkor szerintem nem lenne helyes, ha az MRP, a munkavállalói részvénytulajdonosi program általános séma lenne. Nyugaton ezt a módszert általában nem privatizációs programokhoz kötik, hanem csődbe ment vagy csőd előtt álló vállalatoknál használják. A dolgozók hitelt vettek föl a bankoktól, hogy a cégüket megmentsék.

Beszélő: Nálunk a vállalatok nagy része a csőd közelében van, tehát fölmerülhet ez a lehetőség, nem?

– Szűk körben kell tartani ezt a módszert, mert ez a kollektív tulajdonlásnak egyfajta átmentése, s ugyanolyan problémák keletkeznek, mint egy vállalati tanácsnál.

De helytelennek tartom azt a szakszervezeti követelést is, hogy a vállalati jóléti intézményeket a dolgozóknak adják át. Az átmeneti nehézségeket esetleg éppen ezek eladásával lehet áthidalni. Így a vállalat fönnmaradhat, nem kell a dolgozókat elbocsátani, s ezek az üdülők, oktatási épületek is jobban hasznosulhatnak.

Beszélő: A kormányon belül a privatizációról folyamatosan kemény vita folyik a Pénzügyminisztérium és a többi tárca között.

– A pénzügyi kormányzat állandóan a privatizáció gyorsításáról beszél, ugyanakkor a konkrét lépésekkor, mint például az szja befektetési kedvezményei kapcsán már kevésbé. Funkciózavarban szenved. Amikor a gazdaságpolitikai arcát mutatja, akkor a gyorsítást és a fejlesztést hangsúlyozza. A konkrét döntéseknél a költségvetési szempont érvényesül. A nagyobb bevételre törekvés azonban lassítja a privatizációt.

Beszélő: Melyek azok a szakmai kérdések, amik politikai viták miatt háttérbe szorultak?

– A Kupa-program is, s általában a szakmai minisztériumok, a vállalatvezetők többsége is a tőkeemeléses privatizációt támogatja. Ebből a pluszpénzből beruházásra, fejlesztésre kerülhet sor, állítják. A tények azt mutatják, hogy ez nem egészen így van. A vegyes vállalatok devizabetétei megközelítik az 1 milliárd dollárt, ami a pénzben érkező működő tőke 50-60 százalékának felel meg. Tehát ezeket a pénzeket egyelőre nem beruházásra fordították, hanem kivárnak. A problémát az jelenti, hogy ahol a többségi tulajdon is átkerült egy külföldi tulajdonoshoz, ott különböző technikákkal a tőke egy részét vissza lehet vinni.

A jó és közepes vállalatoknál elsősorban az állami részvények eladását kellene szorgalmazni. Hiszen ha az államtól egyszer már megvette a tulajdont, akkor már nehezen tudja kivinni a tőkéjét. S ha fejleszteni akar, akkor ezután még plusz alaptőke-emelést kell csinálni.

Beszélő: A tőkeemelés bevételt sem jelent az állam számára.

– Nem, csak annyit, hogy a vegyes vállalat devizabetétei javítják az ország helyzetét. Idén ilyen tőkeemeléses bevétel mintegy 40 milliárd forint volt.

De a privatizációs bevételekről számos illúzió él. Sokan nem tudják, hogy a külföldi vásárlók esetleg csak milyen garanciákkal hajlandók üzletet kötni. A legtöbb probléma a környezetszennyezés miatt van, a nyugati vállalatok erre nagyon érzékenyek. Az ÁVÜ kénytelen garanciát vállalni arra, hogy a környezetszennyezéssel kapcsolatos kiadásokat az ÁVÜ magára vállalja. Erre keretet kellene elkülöníteni. Ilyen garanciavállalás nélkül egyes állami vállalatot nem lehet eladni, s van, ahol az eladási ár teljes összegét környezetvédelemre kell fordítani, de gyakori, hogy azok 30-40 százalékáig kell garanciát vállalni.

Beszélő: Tehát ez is egyfajta vállalati adósságnak tekinthető.

– Igen. S az is gyakori, hogy csak akkor van vásárló, ha az adott cég effektív adósságait elengedik. Két lehetőség van. Vagy az ÁVÜ megy le a vagyonértékkel rendkívüli módon, vagy a céget föl kell számolni, s a fölszámolás után adják el. A veszteség ekkor a hitelezőké, de ez hosszadalmas, két-három éves folyamat. Addig nem várnak.

A németországi tapasztalatok alapján a privatizációs bevételek egy részéből pénzügyi reorganizációs alapot kellene képezni. Ennek terhére az ÁVÜ átvállalhatja a tartozásokat, s így adja el a céget. Sokkal gyorsabb lenne a privatizáció. A német vagyonügynökség ilyen ügyek miatt kétszer annyi hitelt vett föl, mint amennyi a privatizációs bevétele.

A harmadik szakmai kérdés, a privatizációs bevétel fölhasználása. Szerintem a folyó költségvetésben való fölhasználás az állami vagyonnak a fölélését jelenti. Ezeket a bevételeket egy infrastruktúra-fejlesztési programban kellene fölhasználni. Ez a külföldi tőke befektetési kedvét is növeli.

Beszélő: S az Ipari Minisztériumban fölmerült kedvezményes hitelnyújtási ötlet?

– Én nem hiszek a szelektív hitelnyújtás pozitív hatásában. Az más, ha egy feljavító társaságba, hangsúlyozottan kisebbségi részesedéssel, az állam beszáll.

• gazdaság