Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Nagy ország az enyém, a szó mindkét értelmében. Valószerűtlen ország, ahol gyilkolnak, füleket vágnak le és szemeket szúrnak ki, de a szomszédban, mondjuk egy másik szobában, ahová áthallatszik az áldozat jajveszékelése, némi melankóliával igazítanak a vonón, áll alá szorítják a hegedűt, és muzsikálni kezdenek. Ihletetten, félig hunyt szemmel. És mekkora lélekkel!

Amikor elindultunk Moszkvából, a repülőgépen szereztünk tudomást a Dnyeszter menti harcok negyven áldozatáról, a szentpétervári atomerőműben történt balesetről, a Nahicseván elleni örmény támadásról, a dél-oszétiai mészárlásról. E hírek mind egyetlen napon értek el bennünket. Egyetlen perc alatt. Felszállás közben. A Moszkva–Szocsi charterjárat, az egész IL–86-os közönsége egy emberként sóhajtott egy mélyet, mind a négyszáz ember megborzongott, majd búcsút véve a realitás világától, mindenki szomorúan becsatolta a biztonsági övet, és heves vágyakozással várta a szervizkocsit, amelyről az alkoholt szolgálták fel. Felszálltunk, előtolták a kocsikat. Ittunk, és megfeledkeztünk a letépett fülekről, a levágott és az áldozat szájába varrt hímtagokról – ezt mind az örmények, mind az azeriek előszeretettel alkalmazzák Karabahban –, repültünk Szocsi felé, a hazai filmművészet fesztiváljára, a Kinotaur ’92-re.

És végre Szocsiban. Magnóliaillat és saslikszag, szégyentelen putanák meztelen mellei a strandon – később a mi lányaink is rákaptak a vetkőzésre! Szóval Szocsi, a majdnem ötcsillagos Hotel Gyöngyszem, tiszta Cannes – de azért ez mégis a mi „saját”, enyhén szocsás Kinotaurunk, bár meg kell adni, a szocsa szintjén ragyogóan megcsinálva. Hangtalanul suhanó finn liftek – beszorulni is hangtalanul szorulnak be a szocsás szálloda két szocsás emelete közti űrbe. A kiszolgálás szocsa, az ennivaló szocsa, a jelzőtlen tenger – mennyei. És maga Szocsi, ahol a hamiskártyások közmondása szerint mindig sötétek az éjszakák. Nos, épp ezek a sötét éjszakák szedték rá csúnyán a hazai filmművészeket. A rulettes mulató, a külön Németországból importált kaszinó, a fantasztikus számú, nagy mellű, ifjú „filmbarátnő” – akik mind őrülten szeretik a filmeseket: valutáért – végleg megbolondították a haza reménységeit. A belevalók bele is vetették magukat a lumpolásba. Hajnal felé a szállodában itt is, ott is totálkáros urakkal lehetett találkozni, néha pedig egy-egy hölggyel is, aki éppen az emeletét, a szobáját kereste, ezer rubelt szeretett volna kölcsönbe másnapig, vagy legvégső esetben „legalább egy fél vodkát fizessél, különben itt kapok infarktust a helyszínen!”.

És a filmek?

Nos, itt rendkívül érdekes dolog derült ki.

Nagy ország az enyém… Kiderült, hogy igenis vannak filmek! Csak senki nem tud és nem is fog tudni róluk! Okosak, érzékenyek, filozofikusak, elgondolkodtatóak, mélyen elgondolkodtatóak, némelyiken megszakad az ember a nevetéstől, némelyiken meg zokog – igen, igen, zokog!

Kiderült, hogy a hazai filmművészet halálát jövendölő sikolyok ugyancsak eltúlzottak. A piacon lévő több száz filmből legalább tíz igen komoly elemzést érdemel. És ezek a negyvenévesek filmjei. Nem, nem Nyikita Mihalkov filmje és nem Alekszandr Adabasjané. Ez utóbbiak Franciaországban, illetve Olaszországban készültek, „azoknak” a pénzén, nem a „miénken”. Ezek a fesztiválfavoritok (nem a „mi” fesztiváljainkon, hanem „azokéin”) csodás ritmusú, színvilágú, a nyugati néző számára csiszolt és agyusztált filmek, de Szocsiban nem ők csinálták a nyarat.

Most, a fesztivál után, nyugodt lélekkel beszélhetünk a hazai filmrendezés születőfélben lévő „új hullámáról”. Már ha „hazainak” tekinthetjük a grúz Tejmur Babluanyit és Álmatlanok napja című filmjét, a fesztivál nagydíjasát, az orosz Szergej Popovot és Mosoly című alkotását, a kazah rendezőnőt, Roza Orinbaszarovát (Áldozat a császárnak),* a zsidó Valerij Todorovszkijt (Szerelem), az ogyesszai Kira Muratovát (a jelen állapotok szerint ő ukránnak számít) és példátlan szépségű filmjét, az Érzékeny milliomost, vagy a kozák Ligyija Bobrovát, aki a ponyvairodalom stílusában fogant példázattal, a Jaj, ti ludak… című filmmel keltett feltűnést. Ezek a művek a versenyprogram résztvevői és egy kivétellel díjazottjai is voltak. A zsűri különdíját kapta még „művészi bátorságáért” az izraeli Mihail Kalik, az egykori oroszországi disszidens.

Egyszóval, miután a hatalmas impérium összeomlott, s most önnönmagával háborúskodik, az agóniát figyelemre méltó műalkotások fémjelzik. Legalábbis a filmművészetben.

S hogy mi izgatja a negyvenéveseket?

Hadd említsek meg két filmet, amelyek megrázó hatásúak voltak számomra. Tejmur Babluanyi filmjében (Álmatlanok napja) egy apa bölcsessége és mindent megbocsátása ütközik össze a saját fia kegyetlenségével, őrült ámokfutásával. Az apa egy rákellenes szérum előállításán dolgozik. A fiú félbűnöző srác, hozzá hasonlóan bűnözésre hajlamos ifjak körében nőtt fel, akikkel együtt ő is tiszta és tisztátalan eszközökkel küzd azért, hogy „valaki” legyen. A börtönben a kíméletlenséget ismerte meg, szabadlábon pedig a maffia módszereit, s fokozatosan arra a meggyőződésre jut, hogy a sérelmeket meg kell bosszulni, az árulókat meg kell ölni. Az apa viszont egyre csak azt ismételgeti: nem szabad!, ököllel és géppisztollyal semmit nem lehet elérni. Az apa végül meghal, mielőtt a szérumot sikerülne előállítania. És ekkor fordul a kocka a fiú számára. Ott maradnak neki az apja kutatási dokumentumai és eredményei, de mégsem tud tenni semmit. Mintha az egész világ összeesküdött volna ellene. A film záróepizódjában már képtelen megölni azt a börtönfelügyelőt, aki annak idején félholtra verte az apját, őt magát pedig mélységesen megalázta. Most a gyűlölt gazember fejére irányítja a pisztolyt, de nem képes meghúzni a ravaszt. Zokogva elhajítja a fegyvert, és futásnak ered… A felbőszített és kétségbeesésbe hajszolt, mai Gavroche-sal történt valami. Megsajnálta az ellenségét, miután megtudta, hogy annak a kislánya halt meg rákban. Egyszerű történet, amatőr szereplőkkel, minden sallang nélkül. Biztonsággal megállapítható a rokonság a hatvanas évek olasz neorealizmusával. Film a szegényekről, akikben igazi, nagy szenvedélyek dúlnak. És kétségtelenül újfajta, „igazi” mozi.

Ligyija Bobrova Jaj, ti ludak… című alkotása szintén első film, a 38 éves rendezőnő híradása az orosz élet mélyéről. Csakhogy nem a patriarchális-gimnasztyorkás paraszti világról, hanem olyan emberekről, akik kétségbeesett erőfeszítéssel próbálják tengetni az életüket.

Gyilkosságért elítélt, börtönből szabaduló férfi a „hős” (újra csak nem hivatásosok a szereplők), akinek egyszerűen nincs hová mennie. Találkozik a magához hasonló börtönviselt, koldusszegény nehéz fiúkkal, megpróbál visszatérni a bátyjához és annak feleségéhez, akibe valamikor szerelmes volt, de azoknál sincs hely a számára; munkát nem talál, elutazik a másik testvéréhez, de ott is csak kilátástalan, embertelen nyomorúsággal találkozik. Be kell vallanom, hogy nem láttam még filmet, amely ilyen fájdalommal és közvetlenséggel, ilyen igazul szólt volna az úgynevezett egyszerű emberek életéről. A börtönből szabadult gyilkos egy részeg prostituálttal ismerkedik össze az utcán, és hozzá „költözik”. Mosdatja a nőt, ruhát szerez neki, eteti, gyereket akar tőle… Ó, milyen megrázó egy nő újjászületése, akiben hisz valaki!

E két film számomra a tisztaság, a hit felfedezése és megnyilatkozása. Meg a türelemé. Tedd a világot tisztává és fényessé – magad körül, a közeledben. Ments meg akár egyetlen haldokló lelket, s azzal magadat mented meg. Vagyis mindenkit.

E két film erkölcsi leckévé vált a hazai filmesek számára – nem véletlenül kaptak első díjakat a Kinotaur ’92-n.

Gondolom, ez a fesztivál idővel amolyan második Cannes akar lenni az egykori szovjet régió számára, persze a szocsa szintjén. Ha másért nem, azért, mert szervezésére éppen Mark Rugyinstejn, a nagy hatalmú moziüzletember vállalkozott, aki többször is kijelentette: „Nem kell innen elmenni sehová; arra kell vigyázni, hogy ne vesszen el, aki és ami még megmaradt, s akkor majd ők (akik elmentek) is elindulnak visszafelé!”

Ezek persze csak szavak, és Rugyinstejn nyilván nem véletlenül költött 22 millió rubelt erre a mozishow-ra. Természetesen haszna is van a Kinotaurnak. A fesztivál 1985 óta először vonzotta egy helyre a szocsa népszerű sztárjait, s higgyék el, e filmcsillagok igencsak fényesen ragyogtak. Minden díjazott filmet bemutatnak a berlini filmfesztiválon. És talán végre történt valami az itteni filmpiacot elárasztó, másodrangú amerikai mozibóvli túlsúlyának ellenében is. (Bár a szakértők évről évre figyelmeztetnek, hogy ebben fölösleges reménykedni.) Jövőre talán már nemzetközi lesz a fesztivál. Mindenesetre a japánok, a németek, sőt – minő szörnyűség – amerikaiak már most is vásároltak a filmekből.

Véget ért a mozimese tíz napja, s a hatszáz főnyi résztvevő a Moszkvába, Szentpétervárra, Alma-Atába, Kijevbe, Ogyesszába, Tbiliszibe és Szverdlovszkba tartó repülőgépeken szorongva vette kezébe az újságot, ahol az első oldalon újra csak: sztrájkok, áremelések (tej, kenyér, benzin, ruhanemű), háborúk a Kaukázusban és Moldáviában. Mindegy, az ünnep akkor is ünnep volt, néha túl sok alkohollal, hisztériával, de mégiscsak volt. És már el is múlt.

* E film forgatókönyvét Vitalij Moszkalenko írta. (A szerk.)

(Fordította: Morcsányi Géza)

• Kultúra