Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Húsz évvel ezelőtt olvastam ezt a darabot, s szerelmes voltam belé. Emlékszem, milyen megsemmisítő hatással volt rám, 1972-ben. De ez akkor volt – a dráma arról a „másik világról” szólt, itt-ott utalva a miénkre is. A „szörnyű” kapitalista valóság azóta a mi valóságunk lett. És John Osborne műve, a Dühöngő ifjúság most a szó szoros értelmében mirólunk szól. Rólam, a családomról, a barátaimról. Az én nemzedékemről, amely nem kell senkinek, megveti önmagát, mindent és mindenkit utál, belegabalyodott és belefáradt az igazságkeresésbe. Abba, hogy oly sokféle igazság van. Ültem a Gogol Színház nézőterén, s azon kaptam magam, hogy a saját szavaimra ismerek a szövegben. A színészek ugyanazt mondják, amit én is mondani szoktam odahaza, amit a barátaim sirámaiban hallok stb. Efféle Jimmy Portereket, boldogtalan, durcás tekintetű, öreg kisfiúkat, akik neheztelnek a kormányra és személy szerint az elnökre, Oroszországra és a peresztrojkára, akik lusták és bőbeszédűek, akik már minden tájékozódási pontot elveszítettek a szemük elől – ilyeneket ismerek tízet, százat, rengeteget. Szinte minden második ismerősöm Jimmy Porter. És mindaz, amit a huszonhét esztendős John Osborne 1956-ban, Angliában megírt, az most pontosan illik a szocsa birodalmára, amely 1992-re mindenét elveszítette: erejét, hatalmát, befolyását és hitelét.

Harag, düh, fájdalom, szégyen. És apátia. És szócséplés. Milyen a mai orosz értelmiségi? „Hosszan és sokat beszél. De nem tudni, miről” – mondja Zsvanyeckij, a humorista. Hát ez az, nem tudni, miről.

És mit kiabál Jimmy Porter? Kit hív és hová? Kivel harcol? A feleségével? Cliff-fel, a barátjával, aki hihetetlen önuralommal viseli el Jimmy véget nem érő szemrehányásait, sértettségét és sértéseit? (Cliff szerepét Alekszej Gyemidov játssza – igazi felfedezés.) Vajon miért van az, hogy amikor Jimmy egyedül marad, nem tombol, nem tör-zúz, nem dühöng, hanem a színpad sarkába kuporodik és bőgni kezd – ez a sírás nem sírás, hanem félig nyüszítés, félig sziszegés, talán egy méregfogát vesztett, visszataszító mérges kígyó hangja, talán a kihűlő teáskannából még áradó gőzé. Mihail Romm, a nagyszerű szovjet filmrendező mondta valakiről: „Ez az ember egy vulkán, csak vattát hány.” Igen, magam is láttam hihetetlenül tehetséges embereket, akik napról napra tomboltak saját tehetségük kalitkájában, képtelenek voltak eltépni a láthatatlan láncot, nem látták, hogy nem ők a világ közepe, hogy a föld gömbölyű, s a kerek világon soha semmi nem terem dühből, gyűlöletből, epéből s embertársak rafinált gyilkolásából.

Jimmy Porter, Alekszej Guszkov ragyogó alakításában igazi stratéga, egy Napóleon. Csatatérré teszi az otthonát, majd mesterien, méterről méterre hódítja el a feleségétől a teret, a lány szerelmének terét. Körültekintően és okos számítással irtja Alison érzelmeit. És a lány mindent megbocsát neki. Mert az igazán szerető feleségek mindent megbocsátanak. A sértéseket, a gyengeséget, a pénztelenséget, még a hűtlenséget is. Csak egyet nem: ha a tehetség lassan-lassan középszerűségbe csúszik, és a másiknak címzett gyilkos gúny néhány gyengécske poénná silányul. A nők szeretik, ha áldozatot hozhatnak az imádott férfiért. Ám amikor az istenített férj érdekében vállalt áldozat értelme és szépsége oda – akkor marad a nyomorult tengődés egy balek, egy szerencsétlen flótás oldalán, s a sokéves megaláztatás végzetes fáradtságot és gyűlöletet terem. Csöndes, bólogató, ráhagyó, beletörődő gyűlöletet. Ami egyre élezi s egyszer csak belevágja a kést a szeretett férfiba, gyengéden, mosolyogva: „Halj meg, én mindent megtettem, de te nem váltál valóra, nem létezel…” Galina Sepetnova a szerző jóvoltából meglehetősen hátrányos helyzetbe kényszerül az elnyomott, megtiport feleség szerepében. A szöveg szerint hallgatnia, figyelnie kell, mosni és vasalni, főzni és takarítani. Vagyis nincs. Úgy tűnik, meg van semmisítve. És csak a szemei, a tekintete van, ahogy néha fölnéz… Válaszul egy-egy kegyetlen gúnyolódásra. Ezek a tágra nyílt, szomorú szemek mintha végső kétségbeesésükben láthatatlan jeleket küldenének a férfi felé, aki még mindig az egyetlen szerelmet jelenti Alison számára: „Megint átléptél egy határt, melyen túl már nincs megbocsátás; vagy ha meg is bocsátok, felejteni már soha, soha többé nem leszek képes.” És Jimmy ekkor, ettől a választekintettől jön tűzbe igazán. Sikerült! Talált a szúrás! Alison feléledt! Gyűlöli őt, Jimmy Portert! Most végre van igazi ellensége a csatában, nem életre, hanem halálra! Na végre! Gyerünk! De Alison már újra lesütötte a szemét, csak a néma, alig látható könnyek árulkodnak, a visszafojtott zokogás. Nem, ő képtelen rá. Ő nem tudja, hogyan kell fájdalmat okozni Jimmynek. Akit szeret, és akin látja, mennyire rossz neki, mennyire magányos. Mennyire fél saját magától. De egyszer mégiscsak elmegy. Könnyedén, gondtalanul csak annyit suttog maga elé, szinte mozdulatlan ajakkal: „Elég volt.” És összecsomagol. Elröppent az egyetlen hűséges, törékeny testű pillangó: és Jimmy megpróbál új életet kezdeni. Egy másik lánnyal, Alison barátnőjével, Helenával. Csak ekkor fogja föl, mit veszített. Örökre elkótyavetyélt egy szerető szívet, helyette odaadó testi szerelmet kap, puszta férfiassága iránti hódolatot. Úristen, milyen unalmas ez! Amikor az embernek mindent elnéznek a gyakorlott, bőséges, durva, gyengéd, hisztérikus szex reményében. Igen, hisztérikus, mert Helena mellett Jimmy személyisége feloldódik a testiség szenvedélyében, a romlottságban, a rafinált leépülésben. Igen, Jimmy látszatra újjászületett, ismét ontja az aforizmákat, a szellemes hasonlatokat, ékesszólóan gyilkos gúnnyal nyilatkozik a társadalomról, az emberekről, a szerelemről, a civilizációról, csakhogy… Isten meghalt abban a lakásban. Az angyalok elhagyták Jimmyt. Totális üresség maradt. És a magány. A regény pedig, melynek megírását Jimmy még Alison oldalán tervezgette, végképp feledésbe merül. A cukorkaüzletbeli munka is végleg értelmetlenné válik. Mert nincs miért csinálni. Jimmy már soha semmit nem fog írni. Miután mindent, mindent fölzabált maga körül, hiába kutat vadul, már csak önmagát találja. Befalja, megrágja – és kiköpi. A csörgőkígyó nyersen ehetetlen. Agónia. E pillanattól kezdve Jimmy fizikailag is haldoklik. Szegény, szegény Jimmy! Mindenki elárulta. Cliff, a barát, aki éveken át tűrt, most elmegy, az árulás vádját is elviselve. Elmegy, hogy megpróbáljon családot alapítani, vagy ahogy Jimmy mondja, elmerüljön a középszerű kispolgáriság fertőjében. Jó, lehet, de ez legalább az élet látszata lesz! Itt viszont, Jimmy lakásában, miután Alison elhagyta, csak a lelki, szellemi halál örök homálya és hidege árad szét. Itt nincs élet. Csak egy dühös, boldogtalan, magányos, senkinek nem kellő szív vergődik és reszket a vég előérzetében.

Szomorú előadás. Rólam szól, aki leugrottam a „pangás” vonatáról, de a „peresztrojka” vonatát lekéstem. Egész nemzedékem lihegve igyekszik elérni ezt a vonatot. Az igazi tragédia színháza ez, ahol az embernek elszorul a torka, s legszívesebben kimenne a nézőtérről, hogy szomszédai ne lássák könnyeit. Könnyeinket az életünkért, ami majdnem befuccsolt, ilyen ostobán. Majdnem, hisz remény mindig van, anélkül nem megy semmiképp. Harcolni kell! Igen! És láttam, hogy mentek el néhányan a szünetben, mert képtelenek voltak elviselni az igazságot, gyűlölték, hangosan mocskolták a rendezést, és gyorsan, szemüket lesütve elmentek. De még így is, annak az egy felvonásnak a hatása is elég lesz: harcolni fognak.

A Gogol Színház előadása igazi siker. Márpedig manapság Moszkvában ez ritka dolog. A színház valódi lehetőséget kapott és élt is vele: az igazat mondja. Nem virágnyelven, nem a hatalommal való politikai kacérkodás plakátjaival, nem bohózati bemondásokkal, hanem a hamleti kérdéssel: „Lenni vagy nem lenni?”, és belefulladni a részegségbe és a szócséplésbe, a pluralizmusba és a politikai mesterkedésekbe vagy összeszorított foggal regényt írni, amit senki nem ad ki, megvédeni a disszertációt egy fölbomlófélben lévő intézetben. Csavaranyát esztergálni egy csőd előtt álló üzemben…

Szergej Jasin, a rendező, előadásával azt kiabálja a színpadról: Lenni! Élni, küzdeni, lelket menteni, megőrizni magunkban Isten sejtelmét, bármily halovány és bizonytalan legyen is, mert Isten mindjárt elhagy bennünket, ha egymás totális gyűlöletének bűnébe esünk. Jó ez az előadás. John Osborne művének orosz változata, bár itt-ott feltűnik benne a „dosztojevszkizés”, a túlpörgetés. De ez az én színházam, ez az én életem. Másik már nem lesz. És nem számít, hogy százan-százhúszan ülnek a nézőtéren. Ahová ezren férnének! Gyakorlatilag üres ház előtt játszanak. Moszkvában mostanság szinte senki nem megy színházba. Színházi kultúránk azonban akkor fog életben maradni, ha lesznek elszánt, áldozatkész művelői, olyanok, mint ennek az előadásnak az alkotói. És a moszkvai Hamlet – az angol Jimmy Porter magányának tomboló fájdalma nem fullad merő ordítozásba, mert mindannyiunknak „vissza kell néznünk haragunkban”. Meg kell látnunk Oroszország ezüstkorát, és a Nyugat kultúráját is meg kell látnunk, megértenünk, hogy nem vagyunk a világ közepe, de a hátsó fertálya sem, hanem mi – mi vagyunk. Meg kell állnunk, nekigyürkőznünk és dolgoznunk. És akkor, csak akkor, talán, talán…

(Fordította: Morcsányi Géza)

• Kultúra