Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Fél évig Bécsben voltál egy ösztöndíjjal, és Wittgensteint fordítottál, a Vermischte Bemerkungen című könyvét, amit halála után állítottak össze a feljegyzéseiből.

Ez az összeállítás Wittgenstein életbölcselete: esszéista, moralista, művészi és vallásos életét érintő gondolataiból a legszebb könyve lett, amely egészen új oldalát mutatja meg. Négy hónapig dolgoztam mondhatni éjjel-nappal, ültem a lakásban, Bécset meg sem néztem, fordítottam, fordítottam és hiába. Mert mialatt én ott dolgoztam, kiderült, hogy a könyv már le van fordítva és egy másik kiadó ki fogja adni.

És én még azt vártam, hogy egy szép bécsi élménybeszámolót fogok tőled hallani. Koncertre, színházba eszerint nem is jártál ott?

Hála a jó istennek, koncerten voltam, hallottam egy gyönyörű Schubert nagy C-dúr szimfóniát, egy általam alig ismert karmesterrel, Horst Steinnel.

Ismerem. Egy nagy, kövér ember.


Igen, kövér, négyszögletes fejű.

Egy ilyen söröskorsó-alakú.


Sörhas, pici, apró, kurta karocskák és mindenféle varázslatok áradnak belőle. A Bécsi Szimfonikusokkal hallottam, és szintén velük hallottam egy csodálatos Mahler Hatodik szimfóniát, egy David Shallon nevű izraeli fiatalember vezényelte. Úgyhogy voltak azért ilyen dolgok is Bécsben.

Opera?

Borzasztóan drága az opera, kétezer schilling egy normális hely. Lehet, hogy ez kérkedően hangzik, de én fiatal koromban sem szívesen álltam volna a kakasülőn, és most, mint középkorú úr, erre semmiképpen sem vagyok hajlandó már. Ha elmegyek, akkor jó helyre váltok jegyet. De én az operát különben sem szeretem l’art pour l’art, egy énekes kedvéért nem megyek operába. Én sajnos azok közé tartozom, aki az opera kedvéért megy. És semmi olyat nem adtak, ami érdekelt volna, kivéve a Hovanscsina. Imádom a Hovanscsinát, megszakadt volna a szívem, ha azt nem látom.

És a színház? Ott van a mi Thomas Bernhardunk.

Ott van a mi Thomas Bernhardunk.

És hát a Peymannunk is.

Ott van a Peymannunk is. Csak a televízión láttam, egyszerűen nem volt időm. A Volkstheaterbe vittek el egyszer egy Elfride Jelinek-darabhoz, és azzal is hogy jártam. Beültem, és leesett az állam, néztem-néztem, olyan csodálatos volt az a színház, nem győztem betelni a páholyokkal, a freskókkal, a csillárokkal, de sajnos eloltották a lámpákat és elkezdődött a darab. És eszembe jutott Baudelaire-nek az a csodálatos mondása, hogy a színházban mindig a csillár a legszebb. A Volkstheaterben mélyen átéltem ennek igazságát.

Pedig most te is darabot írsz.

Nyugodtan írok darabot, mert Pesten nem olyan szépek a csillárok a színházakban.

Nincsenek is már. Hacsak az Operában nem.

Igen, darabot írok, ami a Kaddis motívumaira épül, de szó sincs adaptációról, egyetlen figura szerepel a könyvből, az pedig a feleség. Az ő aspektusából fog játszódni, úgy ’89–90-ben, abban a pillanatban, amikor a rendszerváltás itt megtörtént vagy nem történt meg, de kimondták; ennek a hangulatát szeretném valahogy megírni a darabban. Ez egy merész vállalkozás, te drámaíró is vagy, tudod nagyon jól, mibe űri az ember az orrát.

Mi okozza neked a legnagyobb problémát?

Éppen most nagyon boldog vagyok, mert volt egy nagyon jó harmadik felvonásom, aztán lassan lett egy második felvonásom, és most kitaláltam egy első felvonást is. Szóval én fordítva írok. A probléma pedig a nyelv. Hogy milyen nyelvet használjon az ember.

Erre gondoltam. Azt hiszem, a mai darabírásnak ez az egyik legnagyobb kérdése.

Igen, te is egy stilizált nyelvet használsz, hol Krúdyra, hol Thomas Bernhardra stilizálva, mert érzed, hogy a nyelv nem lehet naturalista. Hogyha egy jellem olyan, amilyen, akkor az ember elalszik már írás közben is. És akkor hol van még a színész és a néző. Először magam is egy Thomas Bernhard-i formára gondoltam, ezek a szabad versek eleve arra kényszerítik az embert, hogy egy kicsit magasabbra lépjen, és ne próbálkozzon naturalista szóhasználattal, meg jellem-nyavalyákkal. Amiket én regényben sem szeretek. Nem szeretek jellemezni.

Így az ember nem is ír igazi dialógust, abban a filmes, naturalista értelemben.

Így van. Végül is úgy érzem, sikerült valamit találni, éspedig éppen azért, mert az egész darab tulajdonképpen egy nyelvi kompozíció. Nem kell megijedni, nem lehet ezt rajta észrevenni, nyelvi kompozíción azt értem, hogy a darab végén meg fog születni egy szó, és tulajdonképpen ennek a szónak a létrejöttéről szól a darab. Bár látszólag cselekmény van meg emberek, mégis ezáltal kap az egész egy olyan nyelvi anyagot, amiből el lehet indulni. Tudom, hogy milyen nyelvi közegeken kell átmennem, hogy eljussak addig a bizonyos szféráig. Remélhetőleg ebből a közönség mit sem fog észlelni, ezt csak én tudom, a szerző, mint ahogy a Sorstalanság is egy nyelvi kompozíció volt, és a közönség azt sem észlelte.

Az ember azért érzékeli öntudatlanul. Titokban, úgymond, van egy orgonapont, zenei kifejezéssel élve.

Pontosan. És ez adja a dialógusok nyelvi anyagát, sokkal inkább, mintsem hogy speciális jellemeket találtam volna ki. Figurák persze szerepelnek a darabban, de sem a jellemformálásra, sem a szerepformálásra nem helyeztem nagy súlyt. Remélem, azért ezek jó szerepek lesznek és jó lesz a dialógusokat mondani. De engem elsősorban a nyelv érdekel. Mint ahogy Shakespeare-t se érdekelte, hogy Jágó hogy veszi a szájába a villát meg hogy viseli a ruháját.

Nem is beszélve Racine-ról meg Corneille-ről.

Akik pódiumra állítottak egy alakot, hogy elmondassák vele a saját gondolataikat.

Nem is játsszák őket manapság.

Na, most akkor sörözzünk.

Prózát nem írsz mostanában?

A próza pillanatnyilag alszik. Borzalmas állapotok vannak Pesten, ami a prózát illeti. Én korábban nagyon jól el tudtam viselni, hogy esetleg teljesen hiába írok prózát, nem jelenik meg. Ez egy teljesen világos helyzet volt, de most úgy érzem, több az, ami velem történik. Megöregedtem, ilyenkor az embernek már nincsenek olyan nagy távlatai, mint harminc éves korában. Tehát már nem szívesen írnék a fióknak. Erre nincs is szükség, mert kiadnak, viszont nincs egy olyanfajta könyvkiadás, amiben én, mint író, valóban jelen lehetek. Nálam előfordul, hogy egy regényemben utalás történik egy korábbi regényemre. És ezt a korábbi regényt a kedves olvasó nem tudja beszerezni. Ez egy olyan egészségtelen állapot, amit az idegrendszerem képtelen elviselni. A Jegyzőkönyvben azt mondja az a figura, akit megírtam, hogy több diktatúrát nem tudok elviselni. Velem is ez történik: most már nem bírom elviselni azt, hogy ilyen egészségtelen szellemi közegben élünk. Úgyhogy legszívesebben nem írnék. És azt is tettem: felfüggesztettem a prózaírást. Vagy találok egy kiadót, aki engem elvállal így, ahogy vagyok – nem olyan nagy szégyen –, kiadja a dolgaimat és tesz valamit azért, hogy fönnmaradjak, megéljek, vagy belső emigrációba vonulok. Úgy tapasztalom, Németországban jobban érdeklődnek pillanatnyilag a szövegeim iránt, mint itthon.

Erről eszembe jut egy anekdota. Thomas Bernhard írja le, hogy amikor megjelent az első sikeres könyve, a Fagy, akkor berohant a Fischer Verlag igazgatójához, Sigfried Unseldhez, és negyvenezer márkát követelt azonnal, azzal a felkiáltással, hogy húsz percen belül szüksége van a pénzre, mert nagyon siet. Nem volt még olyan nagyon befutott író, és csodálatosképpen Unseld kiutalta neki a pénzt húsz percen belül.

Úgy érzem, hogy ez a csoda énvelem nem fog megtörténni. És azt is érzem, hogy itt most olyan csapások érik a magyar szellemi életet, amit nem is fog kiheverni. Ezt most komolyan mondom.

Mire gondolsz konkrétabban?

Arra, hogy az irodalmi élet továbbra is megőrizte a Sík Csaba által szellemesen írószövetségi irodalomnak nevezett régi, bánatos értékeket. 1989–90-ben úgy tűnt, hogy összezúzzák a régi érctáblákat, de nem; hamis értékek szerepelnek változatlanul, és az anyagi támogatás ismét annak az úgynevezett hivatalos irodalomnak szól, amit azért nevezek hivatalosnak, mert gyakran nem irodalom. Ezzel nem akarok senkit megbántani.

Neveket nem is akarsz említeni?

Isten őrizz, hogy neveket említsek. De úgy veszem észre, hogy igazából nincs jelen mindaz, ami egy ilyen változásnál a pezsgő irodalmi életet jellemezné. Pedig van itt minden, az avantgárdtól a szenilis hülyeségig, és mindennek helye is kéne hogy legyen. De a lapok és a kiadók ugyanazt a népfrontos irodalmi salátát tálalják föl, mint korábban. A magyar szellemi élet, a fene se tudja, miért, nem tud kikecmeregni ez alól a nyomás alól. Pedig igenis pezsegne, hogyha lenne pohár, amibe beletölthetik.

Pedig rengeteg fiatal prózaíró van, rengeteg új könyv jelenik meg.

Igen, megjelenik és eltűnik. Csúnya szó, amit most mondok: nincs szenzáció. Ha Nyugaton megjelenik valami új, izgalmas próza vagy színdarab, harsog tőle egy darabig a sajtó. Ez manipuláció természetesen, de a közönség megveszi a könyvet, és valódi áttörés történhet. Itt meg hiába keresnék kritikai értékeléseket, igazi irodalmi összecsapásokat. Az összecsapások csak faji, szemita- vagy fajtiszta alapon történnek; egészen más értékrendet, másfajta szempontokat nyomnak a valódiak helyébe. Eleven, jó kiadók, új szellemben megindult folyóiratok is ilyen irodalmi salátát tálalnak fel, nincsenek olyanok, amelyek zajosan, harsányan, színesen, gyilkos elszántsággal egyféle irodalmi stílus mellett tennék le a garast. És ettől, úgy érzem, hogy Magyarországon a színes szellemek is unifurmist öltenek magukra, fékezik a hangjukat egyrészt azért, hogy a napi politika ne használja ki őket, meri az irtózatos, másrészt meg azért, mert megtanulták az elmúlt negyven évben, hogy mérsékeltnek kell lenni. Holott az irodalom az egyetlen terület, ahol nem kell mérséklet ahol a mérséklet egyenlő az unalommal, a halállal, a dögvésszel.

Mintha mindenki egy kicsit maga alatt teljesítene, nem?

Senki nem mer eléggé radikális lenni, mintha mindenki félne attól, hogy elveti a sulykot. Hogy ki mit fog szólni, hogy ezt azért mégsem lehet. Mindent lehet. Az irodalomban minden szélsőséges véleménynek helye van, ami nem uszít politikai abnormitásokra vagy perverzitásokra. Az irodalom a szélsőségek helye, mindig az volt.

Téged ez a veszély nem fenyeget, te mindig a saját utadat járod.

Engem ez a veszély nem fenyeget, és nincsenek publikációs gondjaim se, én nyugodtan böföghetnék itt, és mondhatnám, hogy tényleg, amit írok, kiadják, meg szeretik, legalábbis úgy tesznek, mintha szeretnék. De nem erről van szó, hanem hogy az egész dolog nem egészséges. Hogy könyvek tűnnek el. Ugyanúgy eltűnnek a semmiben, ahogy a Kádár-korszakban, mikor éjfélkor a Kecskemét felé vezető országút sarkán jelentettek meg egy könyvet három példányban. Hogy megjelenjen ugyan, de kapni ne lehessen. Élek a gyanúperrel, hogy sok remek könyv van, amiről egyáltalán nem tudok. Nem beszélve arról, hogy világirodalmi orientáció, az aztán minálunk végképp nincs. Úgy élünk itt a provincián, hogy teljesen ránk van bízva, rátalálunk-e a legújabb filozófiai irányzatokra, véletlenül, ha külföldön járunk. És ha van annyi pénzünk, hogy megvegyük a legújabb könyveket.

De nincs annyi pénzünk.

Ha viszont a magyar szellemi életből akarna valaki orientálódni, itt semmit nem talál.

Olyan folyóiratokra volna szükség, amelyek rendszeresen recenzálnak külföldi írókat. De én azért nem látom olyan reménytelennek a helyzetet.

Nem reménytelen, csak szomorú. Mert az embereknek fenn kell tartani magukat, és az önfenntartás méltatlan eszközöket követel. Már-már arra kényszeríti az írókat, hogy lemondjanak saját írói önmegvalósításukról, hogy későbbre halasszák, mert a családnak meg kell élni, a gyereknek enni kell adni.

Te hogy éltél most Bécsben, az ösztöndíjadból?

Bécsben ragyogóan éltem, soha életemben ilyen jól nem éltem, soha ilyen boldog nem leszek, ezt nagyon jól tudom. Soha ilyen jól többé nem fogok élni. Az a szerény ösztöndíj elég volt ahhoz, hogy én egy normális nyugati állampolgár életét éljem. Ez azért tűnt olyan csodálatosnak, mert erre a polgári életre eddig soha életemben módom nem volt. Most ismertem meg, mit jelent ez. A legnagyobb bécsi élményem a következő volt: hazajöttem Pestre, elintéztem a dolgaimat, utána fölszálltam a vonatra, megérkeztem a bécsi pályaudvarra, beszálltam egy taxiba, kiszálltam a lakásomnál, elővettem a bécsi lakáskulcsomat és fölmentem a lakásomba.

Ez már döfi!

Ez egy emberhez méltó élet. Nyugaton természetes, hogy valaki Bécsből elmegy a genfi lakásába, és onnan továbbmegy a párizsi lakására. Nekem ez soha nem adatott meg, ezért én ezt nagyon élveztem. Hogy a reggelit grapefruit-lével kezdtem, és hogy a szerény ösztöndíjamból mindenféle vendéglőbe beülhettem, sehonnan nem voltam kirekesztve úgy, mint Pesten. Ahol egy leves kerülhet 1300 forintba, az én nyugdíjam meg 12 ezer forint. Hát ez nem eshetett meg velem, és ez nagyon fontos. Beülhettem volna mondjuk a Hotel Imperiálba is, ha voltam olyan őrült, és ehettem 150 schillingért egy reggelit, az sem vágott volna a földhöz. Én Pesten soha nem engedhetném meg magamnak, hogy beüljek a… mi a legjobb pesti hotel most?

Tőlem kérdezed? Esetleg egy zöldségestől kérdezd meg…

És ha barátaim jöttek és megkérdeztek, hová menjünk vacsorázni, öt-hat helyet javasoltam nekik, oda vittem őket, ahová tetszett. Ha Pesten vendégek jönnek hozzám, bizony fogalmam sincs, hová érdemes menni, mert én itt nem engedhetem meg magamnak, hogy beüljek egy vacsorázóhelyre. Tehát ilyen örömeim voltak Bécsben. Azonkívül Bécshez hasonló város nincs Európában; már nem Kelet és még nem Nyugat, még minden emberi mértékű és valami nagy nyugalom és biztonság árad az egészből. És nagyfokú illemtudás. Ami valamivel többet jelent a szó egyszerű jelentésénél; ott a kereskedősegéd is tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy egy bizonyos életszínvonalat ne veszélyeztessen. Mindenki tisztában van azzal, mit kell tennie ahhoz, hogy ne kergesse őrületbe, pánikba a vevőit, a szomszédait. Ez rendkívül fontos dolog, és ha Pestről odaérkezik az ember, azonnal feltűnik. Hogyha finanszírozni tudom azt az életszínvonalat, amelyben élni akarok, akkor a legkedvesebb, legszívélyesebb közegben lesz részem. Énvelem addig, amíg illetéktelenül tartózkodási engedélyt nem kérek, senki nem fogja éreztetni, hogy cigány vagyok vagy zsidó vagyok, senki nem fogja éreztetni, hogy akcentussal beszélek németül, mindenki készségesen a rendelkezésemre fog állni és óvakodni fog attól, hogy olyan megjegyzést tegyen, ami netán rossz fényt vet Ausztriára. Teljesen más lenne a helyzet, ha idegenként kéne ott élnem és ebbe az életbe mélyen belebonyolódnék; de a felületen minden a legnagyobb rendben van és biztonságban erezhetem magam. Fantasztikus élmény volt a rend és a tisztaság, élmény volt a séta. Hogy nyugodtan sétálhatok, nem fognak leütni feltétlenül.

Itt nem is lehet kimenni az utcára, olyan rossz a levegő.

Bécsben pompás a levegő, és mikor este 11-kor megérkeztem, leraktam a csomagomat és tüstént elmentem sétálni. Nem is a belvárosba, hanem a Landesgericht-strasséra, és ott sétáltam fél egyig, a kutya nem szólított meg, ha éhes lettem volna, bárhová beülhettem volna egy pár virslit enni, a legfényesebb kávéházba is, nem akartak volna megvágni. Életemben először hat hónapig nyugodtan és normálisan élhettem.

Van ennek valami inkognitó-jellege is, ahogy elmondod. Mintha ez a szerep neked feküdne.

Nagyon fekszik nekem ez a szerep. És sokszor eszembe jut, hogy tulajdonképpen az életemet teljesen a hajlamaimmal ellenkező módon éltem le. Ez döbbenetes. Természetesen ezt tudtam mindig, de most mértem csak föl igazából azokat a csonkításokat, amiket rajtam itt hatvan éven át elvégeztek. Te fiatalabb vagy nálam, téged még nem tettek így tönkre. Hát gondold meg, én tulajdonképpen arra születtem, hogy a világot járjam, hogy inkognitóban éljek. Nem arra, hogy gazdag vagy híres legyek, de hogy úgy éljek, mint egy normális ember. És hatvan éven át nem sikerült. Lehet, hogy ezért lettem író, ezt mindenképpen az elmúlt éveim javára kell írnom, de akkor is szörnyű ezt fölmérni. De mégis föl kell mérni azokat a súlyos tévedéseket, amelyek az emberre a születése miatt hárulnak.

Most mintha ez oldódna már. Járhatsz külföldre, sikereid vannak.

Hogy sikereim vannak-e? Érdekes volt, amikor Bécsben fölolvastam a Jegyzőkönyvet, aztán Bonnban Kornis Mihály olvasta föl. Meghatott, hogy a gyenge fordítás ellenére is milyen nagy fogékonyságot találtam. Rögtön érdeklődtek, hogy úgy mondjam, felcsillant valami körülöttem, és ezáltal én is felcsillantam. Ami itt Pesten ritkán fordul elő velem. Nem panaszkodni akarok, de mindenesetre az a nagyon magányos létforma, amit még erénynek is tartottam, az mostantól nekem már nem segít. Eddig nagyon sokat segített, de mostantól frusztrál, ezért föltétlen szükségét érzem, hogy egy kissé kitágítsam, hogy utazzak egy kicsit, találkozzak másféle emberekkel, hogy ne higgyem azt, hogy én egy – hogy is fejezzem ki ezt nagyon pontosan –, hogy én egy eléggé szűk ketrecbe kényszerített író vagyok. Mert azért egy bizonyos szempontból elkótyavetyéltem az én írói munkásságomat, nagyon leszűkítették ezt nekem itt. Elhitették velem, hogy nem ér többet, mint azt a bekezdésnyi recenziót, amivel olykor megtiszteltek. Na most én ezt sose hittem el, de azért mégis: valahonnan egészen máshonnan kellett merítenem az írói öntudatomat, nem abból a természetes közegből, amiből minden író merít, miután már megküzdötte a magáét, miután már megformált valamit. Tehát évtizedeken át nagyon egészségtelen életformát éltem, és ha tovább akarok élni, és főképp, ha tovább akarok írni, akkor ezzel az életformával föltétlenül szakítanom kell. Csak nem tudom még, hogy hogyan.

Ez azt jelenti, hogy akkor másképpen is fogsz írni talán?

Lehetséges. Ez érdekes, amit mondasz. Mindenesetre velem mindig így történnek ezek a dolgok. Véget ért egyfajta életforma a számomra, ezt a Gályanaplóval lezártam, és ez ugyanakkor történt, amikor az ország életformája is megváltozott. Az, hogy most darabot írok, mutatja, hogy nyilván valami más fog következni ezután. Csakhogy attól, hogy itt a szellemi élet ilyen szervezetlen állapotban van, nem láthatjuk, mi mikor kezdődött el, mikor érte el a csúcspontját és hogyan ért véget. Most egész életműveket kellene újraértékelni, korszakokat bemérni, mert ennek a hiánya oda vezet, hogy a magyar olvasónak fogalma sincs a saját történetéről. Nekem úgy tűnik, az a cél, hogy ne is legyen fogalma. Öntudatlan cél, dó nagyon jól működik. Az emberek nem akarnak tudni, vagy teljesen mást akarnak tudni a történetükről, és rögtön valami furcsa, kellemetlen szagú izgalom lesz úrrá bizonyos elemeken, amint netán valami igazság kiderülne. Azonnal mindent befedni, a trágyadomb alá rakni. Ez olyan felmérhetetlen károkat okoz, hogy azt el se lehet mondani. Némileg én is ennek vagyok az áldozata, hogyha magamról ebben a kontextusban áldozatként beszélhetek. De hát nagy életművek nincsenek értékelve. Most jelentek meg Örkény István Egyperces levelei; ezek a levelek valami hatalmas élményt jelentettek nekem: olyan bepillantást az élet nyomorúságába és siralmas következményeibe, ami tízezer történelemkönyvnél is többet mond. Hol van például Szentkuthy életregénye, amit magnószalagra mondott és a nyolcvanas évek legvégén jelenhetett meg? Sehol sincs, az a pár ember, aki annak idején megvette, annak most ott van a polcán. A múltkor bementem egy német könyvesboltba, és mondom dadogva – mert a magyar könyvesboltokhoz vagyok szokva –, szeretnék egy könyvet Jean Amerytől, van tőle valami? Melyik könyvét parancsolja, mondja az eladó, és fölsorolta nyomban mind a hatot, ami megjelent. Szóval a fontos könyveket ott piacon tartják. És ezek megvehetők két márkáért Vagy négy márkáért. Egy normális szellemi életet élő országban minden, ami fontos, az kapható, fölmérhető. Nincs olyan kicsit is jelentős kortárs író, akinek a könyvei ne lennének hozzáférhetőek állandóan. Olyan sincs, hogy aminek a szellemi életben jelentősége volt, azt egyszerűen elejtsék, kiejtsék, csak mert pillanatnyilag a bank nem adott kölcsönt. Ha egy kultúra nem méri fel annak a fontosságát, hogy jelen legyen minden, aminek benne jelentősége van, az mint kultúra megszűnik. Átéltünk negyven év cenzúrát, és most még ebben a szervezetlen világban is előkerülnek ismeretlen nagyságok, ismeretlen izgalmak, hát miért nem teszik hozzáférhetővé? Pénz kell hozzá, rendben van, de én azt hiszem, inkább a hozzáértés, a szeretet, az igény hiányzik, a pénz, az meglenne valahogy. Ez kétségkívül egy kulturális amnéziához fog vezetni, ami végső soron egy anyagilag is lemérhető szellemi katasztrófa lesz. És, bár tiszteletlenség és szerénytelenség, hogy a saját műveimhez térek vissza, de ilyen szempontból én veszélyben érzem a saját munkáimat. Hogy ezek egy olyan nyelvbe vannak ágyazva, amely nem óhajtja megőrizni a saját tudatát. Egy csodálatos, jó szellemek, jó költők, jó írók, jó gondolkodók által kiművelt nyelv, és egyszerűen félő, hogy ez a nyelv elveszti önmagát. Ha az angol irodalom éppen nem olyan nagyszabású, amilyennek lennie kell, akkor van más, az angol tudomány vagy az angol film; egy nagy kultúrában mindig van valami más, amivel a szellemi élet megőrzi a saját nívóját. De egy kis nép számára a nyelv és az irodalma az, ami a tudatát képviseli és őrzi. Nagyfokú lelkiismeretlenség, mondhatni öngyilkosság ezt a tudatot megsemmisülni hagyni. Nem?

De.

• Kultúra