Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

„Szegény” – ez Szép Ernő művészetének egyik alapszava. Szegény, mert pénztelen, üres zsebű nimolista, hullaképű hitelezők üldözöttje, örök vesztese lóversenyeknek és kártyacsatáknak, rendelése: kávé és egy kifli, csak nagy ritkán chartreuse vagy pláne armagnac, ha mégis, felíratja a főpincérrel a többihez. Szegény, de álmai szecessziósan gazdagok: veszett nőstények, fess dámák, grófnék és baronesse-ek egy posillipói reneszánsz palotácska budoárjában, ám ébren inkább fürge kis kokottok, „hülyönc” masamódok, graciőz grizettek ágyaiban volt otthonos. Lotyók és félkurvák közt tehát, akik mégis, mégis „aranyat pisiltek és habot kakáltak” Kosztolányi elfúló verssoraiban. Szegényként is megélte hát az élet teljességét, bár e szót, szemben rémületes pályatársával a Budapesti Napló szerkesztői asztalánál, csak ritkán írta nagybetűvel: az apró dolgok költészetének volt bámulatos mestere. Nem, nem volt tehát az „Isten szörnyetege”, legfeljebb konferansziéja az Úrnak; szegénysége alkati: arányérzék és szolidaritás. E kettő őrzi meg élete mélypontján is személyisége elbűvölő csodáját: mert förtelmes bár az „emberszag”, de letagadhatatlanul emberek szaga. És ekkor aztán végleg beigazolódik: szegény az ember nemcsak pénztárcája szerint, hisz foglyul ejthető, legyilkolható, megalázható bármikor – az esendőség korábbi, „békebeli” tapasztalata így válik történelmivé.

Az élet nagyszabású szegénységének ez a szemlélete mindenekelőtt kíváncsiság, megformált személyiségképe a baudelaire-i flaneur, vagyis a csatangoló. De a magyar kószáló nem az elidegenedés lovagja, magányos lófrálása nem arisztokratikus-démonikus kívülállás. Szép Ernő sokkal inkább szegénylegénye az esztétikumnak, zsellér a káprázatok nagyvárosi világában. Szolidaritása egyetemes, a gyengéd odafordulás a világhoz nem ismer méltatlan tárgyat érdeklődéséhez. Így lesznek a tárgyak főszereplői céltalan csatangolásainak: egy árva kifli, egy öregedő nyakkendő, egy lejárt, szíven lőtt váltó, esernyők és puhakalapok, egy skatulya gyufa. „Sunt lacrimae rerum” – könnyeznek hát a tárgyak is szegények, pityeregnek, akár az emberek, de mindez csak lágy kamarazene, nem a zokogás szimfóniája, nem sírógörcs, csak „kispanasz” – újabb diadala az arányérzéknek. Biblikus átkok helyett néhány szomorkás perc a kispanaszfal előtt. Nem az árkokat vájó zokogás, de a könnybe lábadt szem lírája.

Mert Szép Ernő kezében költészetté vált minden, a regény, a dráma és most a tárcanovella is, a feuilleton lett epikus dalformája. Nem a melankolikus-metafizikus Lied, de a léha-bohém chanson epikus átszellemítése, prózavers két „cigarettli” között. Így teremtődik meg keletkezésük élethelyzete is: egy kávéházi asztalnál ülve, egy szimpla, csak nagyobb kártyanyereségek napján egy Créme d’Yvette mellett szomorogva, szájsarkában füstölög a trafikoslánytól vásárolt szőke „Hölgyemény”. És így olvashatnánk mi is, ha kínálnák még magukat kávéházi asztalok. Jóllehet e „kis semmiségek”, akár egy verseskönyv dalai, sokkal inkább felolvasásra szántak, barátainknak egy átborozott délután őszében. Hiszen e tárcák az élőbeszéd ritmusát, légvételét követik mindenekelőtt, korántsem a tökéletes nyelvi megformáltság remekművei, mondatfűzésük gyakran éppoly esendő, mint a bennük felbukkanó szegények, szókészletük a pesti zsargoné, elfogulatlan jasszos-apacsos intonáció, nyelvi aszfaltbetyárkodás. És mégis lebegés, mégis tündérkedés, mennyei causerie, angyali telefonüdvözlet. Szegénységéért Szép Ernő az irodalomban kárpótolta magát, így lett kalifa a szavak ágyasházában.

Ez lenne hát ama „tárcaboldogság”, melyről a nagy osztrák gáncsoskodó kortárs, Karl Kraus oly megvetően beszélt?! Semmiképpen sem. Mert csak boldogságkeresés van, boldogságvágy, de azonnal tárul mellé a búcsú, a rezignált elválás mozdulata. Clown valóban, de szellemi arca akár a Watteau-bohócoké – halálos rokokó ez.

• Kultúra