Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Ez az első interjúd, úgymond?

Ez. Nem igazán szeretem ezt a műfajt.

Pedig ha az ember interjút ad, forog a neve, benne van az irodalmi életben…

Az irodalmi élet és én nem igazán vagyunk egymásra kíváncsiak. A hetvenes években, amikor én kölyökkutya voltam, az irodalmi élet számomra nem volt valami vonzó, és azóta sem az. Ha valaki idejében olvasta a Mester és Margaritából a Tömegsír jeleneteit, akkor nem nagyon vágyódik az irodalmi életbe. Persze sejthettem, hogy létezik egy másik irodalmi közeg is, ami megközelíti azt a romantikus elvárást, amit egy fiatal ember fölfest magának az írók világáról, de oda meg én nem ismertem a bejáratokat, kopogtatni meg nem szerettem már akkor sem. 

Akkor nincsenek is író barátaid? Vagy egyáltalán barátaid sincsenek? Mert valahogy úgy tűnik.

Akik közel állnak hozzám, ők nem írók. És hogy a barátaim-e igazán, azt nem tudom. Isten őrizzen, hogy próbára kelljen tennem ezeket a kapcsolataimat.

Sokat dolgozol, úgy látom, sokat írsz.

Nem sokat, inkább nehezen. 

Ez a könyved, amiről most leültünk beszélgetni, még kéziratban van. A címe Szerelmem, Jasmina, az alcíme pedig az, hogy naiv regény. Mit jelentsen ez?

Ez a műfajmeghatározás már másodszor szerepel életemben, az első könyvem, A világtalan szemtanú is naiv regény volt, azért, mert egy olyan történet elmondására tett kísérletet, amit akkor, 1987-ben nem lehetett elmondani.

Nagy Imréről szólt.

Inkább Mansfeld Péterről, az ő közvetlenül a kivégzése előtt átélhetett tizenkét másodpercéről. Életem első könyve volt, tehát naiv volt a szerző is.

Ez most már nem mondható el, most már a naivitás mást kell, hogy jelentsen.

Itt arról a félelemről árulkodik, hogy lehetséges-e a mostani szerb eseményekről ép ésszel, stílusba fogva beszélni. Egyszerűen, hogy lehetséges-e? Ebben az esetben annyi a naivitás, hogy mégis megpróbálom.

Auschwitz után nem lehet verset írni, mondta Adorno. És mégis, most valami furcsát mondok, ahogy elolvastam a könyved első száz oldalát, az jutott eszembe, hogy ez – szép. Szép ez a könyv. Rettenetes dolgok vannak benne, mégis költői a szöveg, egyszerűen szép.

Talán az teszi, hogy egy kisfiú hangja szólal meg. Szerintem van egy időszaka az életünknek, amikor még mindannyian szépek vagyunk. Aztán fokozatosan elrondulunk. Ki nyolcéves korában, ki tizenöt évesen, de legtöbben húszéves korunk környékén veszítjük el ezt az angyali szépségünket. Ez a kisfiú, Salim, hatéves, ő még itt a szép korában van.

Nem könnyű olvasmány ez a könyv, de követhető története van.

Én a mesét soha nem tudom elhagyni, mindig van egy mesemag, amit megpróbálok elmondani, csak annyi minden merül föl hámozás közben, hogy csodálom, ha le tudom zárni a történetet. Salim Kiš története is ilyen…

Salim fiktív név?

Igen. A mai napig nem tudom eldönteni, van-e jogom az ottani borzalmakról írni, van-e jogom őhelyettük, akik ezt megélik, az ő nevükben szólni? Másfél-két éve birkózok ezzel a kérdéssel, legyűrni ezt a dilemmát nem tudtam, de végül is ezzel, a fikció és a valóság összemosásával oldottam fel magamnak. A szerbek azok szerbek, a horvátok, a muzulmánok is valóságosak, a szereplők és helyszínek pedig fiktívek. Ráadásul egy Danilo Kiš nevezetű szereplő is megjelenik a regényben, a narrátor kisfiú bátyja, aki aztán meghal, a család többi tagjával együtt. Én nem ismertem Danilo Kišt, de arra gondoltam, mi lenne, ha még élne, sőt, ha most lenne kisfiú. Elgondoltam, hogy egy ilyen húsdarálóban ki mindenkit veszítünk el, ki mindenki hal meg idő előtt, akinek soha nem ismerhetjük meg az arcát, a szándékát, a tehetségét. Mert egyszerűen idő előtt elpusztítjuk. Gondolom, ezzel Danilo Kiš emlékét nem sértem meg, hogy kitalálok neki egy családot. Egy nagyapát, Jehu Kišt, akit mint Tito egyik tábornokát szerepeltetek.

Salim egy kórházi ágyon fekszik, és mintha azt a kérdést kellene eldöntenie, hogy az életet választja-e vagy a gyilkolást: egy gonosz szellem, Oghoodonozor folyton arra biztatja, hogy ölje meg a mellette lévő ágyon fekvő összeégett katonát.

Hogy álljon bosszút valakin, akiről nem lehet tudni, hogy ENSZ-katona, esetleg muzulmán, vagy egy szerb, aki a szüleit ölte meg. Salim akármilyen kicsi, hatéves kisfiú, most megteheti, ölhet vagy nem ölhet, és ő el fogja dönteni, hogy mit tegyen. És szerintem jól dönt.

Tehát egy gyerek lelkéért folyik a vetélkedés tulajdonképpen, ahol a Gonosz erősen képviselteti magát, de az Isten mintha kevesebb aktivitást mutatna.

Mert alszik. Jehu Kiš meséje szerint Isten a teremtés óta pihen, de azért csak jelen van Jasmina személyében, az ő szépségében. Egy valahonnan, messziről érkezett, gyönyörűségesen szép, idegen lány személyében. Az ember nap mint nap látja a tévé tudósításait, a hiteles, eredeti filmkockákat, amelyek a maguk szörnyűségében mutatják a piacra hullott bombákat, a kenyérbolt előtt becsapódó aknákat. Mindez már nem ér el kellő hatást. De valószínűleg a legszörnyűségesebb dokumentumfilm se hathat úgy, mintha a művészetnek sikerül egy pillanatot megragadnia. Én sok részt láttam onnan jött filmesek vetítéseiből, és a lerombolt házak, az emberi kínlódások, egy ember vergődése a géppuskatűzben, akit a kamera előtt mészároltak le az orvlövészek, az ezekről szóló tudósítások nem tettek rám olyan hatást, mint egy lesoványodott kutyának a csalinkázása Szarajevó utcáin. Az ő szomorú pillantásában, amit elkapott a lencse, abban benne volt minden. Benne az előbb fölsorolt képek, benne az én regényem, a létezés szomorúsága, minden.

• Kultúra