Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Zavarba ejtő könyv a Csokits Jánosé! Mert eredményei bár számosak, adatai megbízhatóak, beszámolói hitelesek, elemzései többnyire pontosak, pszichológiai megfigyelései gyakran árnyaltak, mindezen örömeinket igencsak megkeserítik a krónikás sokszor kicsinyes „filológiai” tüsténkedései, személyeskedő megjegyzései, Pilinszky magánéletébe már-már illetéktelenül beleszóló véleménynyilvánításai – mindaz tehát, mely sokkal inkább vall egy féltékenykedő szerelmes kisajátítási törekvéséről, mint egy költői fegyverbarát tapintatos útegyengetéséről. A fő zavar éppen e kétféle magatartás állandó egymásba csúszásából, sokszor szétválaszthatatlanul együttes fellépéséből származik, így lesz a könyv maga is felemás értékű: eddig ismeretlen adatok és tények tárháza, Pilinszky angol nyelvű kötete történetének ismertetése; másrészt egy kibontakozó, de tisztázatlan okokból csak a félbarátságig jutott kapcsolat meglehetősen szomorkás kisregénye.

Az első öröm természetesen az olvasóé, a művelt irodalombaráté mindenekelőtt. Azé, aki tizenkét évvel halála után immár klasszikusnak és halhatatlannak érzékeli Pilinszky életművét. Aki tehát mindenekelőtt szeretettel fordul a költő alakja felé, fontosnak és figyelemre méltónak tart hát minden mégoly jelentéktelen tényecskét, apró mozzanatot is, mely Pilinszky művészetéről, személyéről árulhat el valamit. E tekintetben nem is éri csalódás, ha elolvassa Csokits János könyvét. Hiszen a 32, eddig jórészt publikálatlan Pilinszky-levél közreadása önmagáért beszél.

Igaz, e levelekben hiába keresnénk bármiféle szenzációt, ihletett vallomást, szenvedélyes kitárulkozást vagy akár bepillantást az ún. költői műhelybe. Pilinszky sokkal szemérmesebb, zárkózottabb és gátlásosabb lény volt annál, semhogy ilyesmivel traktálja levelezőpartnerét. (Más kérdés, hogy e levelezés meglehetősen egyoldalú volt; félve a Kádár-világ megtorlásra oly könnyen kapható szellemiségétől, Pilinszky konspiratív kérésére Csokits, előbb a Szabad Európa Rádió, később a BBC munkatársa, csak akkor írhatott, ha előzőleg Pilinszky jelentkezett – ez persze lassúvá, nehézkessé és kiszámíthatatlanná tette az érintkezést.) A „félek”; „beteg vagyok”; „depressziós vagyok” kitételek persze így is az egyik főszólamot alkotják a levelekben. Ám a lényeg a gyakorlati teendők megbeszélése; találkozók megszervezése Párizsban, Londonban, Münchenben; megvitatása a nyersfordításoknak, újabb versek kérése – mindez a leendő és Pilinszky által „perdöntőnek” nevezett angol nyelvű kötet tető alá hozása érdekében. (1976-ban megjelent a manchesteri Carnacet Press gondozásában.) E könyv megjelenésének kiharcolása, a nyersfordítások elkészítése, az állandó közös elemzések a fordító Ted Hughes-zal – mind-mind Csokits elvitathatatlan, irodalomtörténeti értékű érdemei. De tagadhatatlan az is, hogy a Pilinszkyért folyó harcok és fáradozások közepette méltatlan és kicsinyes csetepatékba bonyolódik a többi nyersfordítóval – és ezek előszámlálása még akkor is zavaró, ha közben tudjuk, hogy jó ügyet képviselt. De sem filológiai, sem más érdekeket nem szolgál mindezen nyűgölődések okadatolása. Csokits egyébként is úgy ábrázolja önmagát, mintha Pilinszky nyugat-európai felfedezése egyedül az ő érdeme lenne. Már könyve legelején megemlíti, hogy a nevezetes Harmadnapon kötetet Gara Lászlótól kapta. „A könyv teljesen új volt, látszott rajta, hogy ki se nyitotta. Gara megállt saját nemzedékénél… Pilinszky jelentőségével sem volt tisztában.”

Ám három lappal később nagy meglepetéssel olvashatjuk: „Az Apokrif is Emmanuel fordításában jelent meg a magyar költészet Gara-féle francia antológiájában (1962).” Akkor hát Gara – ráadásul igen korán – mégis felismerte Pilinszky jelentőségét?! Más emigránsok – pl. Cs. Szabó László „rossz helyesírása” miatt – sem nyerték el Csokits rokonszenvét. De mindezek csak apróbb és elhanyagolható, bár kétségkívül bántó és kicsinyes gáncsoskodások. Jóval zavaróbbak a Pilinszky utolsó nagy szerelmét, Jutta Scherrert („nem Schárer, ahogy egyesek írják!” – Cs. J. megjegyzése) illető szurkapiszkák. „Első benyomásom igen jó volt, de ahogy idővel megismertem: jellemének, természetének árnyoldalai is előtűntek” – írja Juttáról az első találkozás után. Mindenekelőtt azt veti a hölgy szemére, hogy Pilinszkynek sem mint költőnek, sem mint misztikus gondolkodónak nem lehetett valódi társa. Tisztelettel megkérdem: hátha Pilinszkynek nem egy misztikus gondolkodóra volt szüksége magánya enyhítésére?! Hátha egészen más tulajdonságok vonzották ebben a szép, fiatal nőben?! Megfeddi Juttát továbbá azért is, mert a német vallástörténésznő korszerűtlennek tartotta Pilinszkyt kötött formában írt verseiért. Korlátolt vélemény kétségtelenül, de hátha – részben – e megjegyzésnek köszönhetjük Pilinszky második korszakát, a „Szálkák” és a „Végkifejlet” megújult, szabad verseket író időszakát?! Akkor inkább hálával tartozunk a rigorózus Juttának…

Csokits azt sem tudja megbocsátani, hogy Pilinszky szerelme vonakodott végleg Magyarországon letelepedni a költő érdekében. Ugyan mihez kezdett volna egy francia–német anyanyelvű vallástörténész a hetvenes évek Magyarországában?! Nagyjából ugyanazt, vagy még kevesebbet, mint Pilinszky Párizsban vagy Münchenben. És különös, hogy Csokits, aki oly megértő volt Pilinszky, oly intoleráns most Jutta esetében. Hiszen ő maga volt – és gondolom, ez Pilinszkyvel való kapcsolatának másik múlhatatlan érdeme –, aki többórás vitában beszélte le a költőt a Nyugat-Európába emigrálás valóban félőrült gondolatáról. „Pilinszky a Szabad Európa Rádió munkatársaként!” – minden bizonnyal abszurditás, és nagy hálával tartozunk Csokitsnak, hogy megakadályozta az elképzelés megvalósítását.

Egyébként is mindent megtett imádott költő barátja érdekében. Pilinszky leveleinek visszatérő szólama a krónikus pénzhiány; kölcsönkérő mondatai, ha nem is mozarti nagyságrendűek, de minden bizonnyal értékes helyet foglalnak el a magyar irodalom e nemben Ady, Karinthy, Krúdy és Szép Ernő nevével fémjelezhető fősodrában. A pálmát mindenképpen az viszi el, amikor megkérdi Csokitsot, ugyan nincs-e szüksége forintra?! Nyilván meg sem fordult a fejében, hogy a SZER munkatársa talán csak az utolsó ítélet kihirdetésekor utazhat legközelebb Magyarországra.

És ha már szóvá tettem Csokits intoleranciáját, a tapintatlanság határán járó illetéktelen beleszólásait, melyek mögött mindig a nagy pályatárs iránt érzett végtelen és meglehetősen viszonzatlan szeretete áll, hadd ne hallgassak Pilinszky János ugyancsak a tapintatlanság szélén egyensúlyozó önzéséről, saját érdekeinek már-már kíméletlen érvényesítéséről, mely mögött – ha nem csalódom – valamiféle égi közöny, az áttörhetetlen magányba zárt személy, egy szeretetet követelő, de azt viszonozni képtelen lélek depressziós szeretetlensége áll. Így aztán, angol kötete megjelenése után, nem habozik életéből kihagyni Csokits Jánost, levelet szinte alig ír neki, nem is találkoznak. Véget ért hát egy szomorú történet, mely el sem kezdődött voltaképpen. De a könyv kész.

A valódi Pilinszky Jánost nem leveleiből, nem is kávéházi monológjaiból ismerjük meg, akkor halljuk igazán, amikor hallgat. Ezek a könyv legszebb, leghitelesebb pillanatai: Pilinszky Ted Hughes társaságában Sylvia Plath sírjánál; a Bronté-házban. Hallgatnak. Az egyik kétméteres, favágó külsejű óriás, a másik madárcsontú, ballonkabátjánál alig nehezebb. Angolul hallgat az egyik, a másik nyilván magyarul. De tökéletesen megértik egymást, hiszen nem szólnak egy szót sem.

• Kultúra