Skip to main content

Szerelmem, Jasmina

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Részlet Szilágyi Andor könyvéből


…hiába, egyáltalában nincs isten, ha ezt engedi, mondja bábika a televízió képernyőjére meredve, ahol a kékek lábai előtt, a földre terített fehér lepedőkön, szorosan egymás mellett mezítelen halottak sorakoznak, és miért vetkeztették le őket? kérdezi danilo, azt nem lehet tudni, mondja anya, és egy másik csatornára vált, a kékek sem tudják, hogy miért vetkőztette le őket valaki? kérdezi danilo, azok sem, mondja anya, és akik megölték őket? kérdezi danilo, azok biztosan tudják, mondja anya, és ki ölte meg őket? kérdezi danilo, azt se tudja senki, válaszolja anya, a csetnikek? kérdezi danilo, talán, mondja anya, a tévé azt mondta, hogy a csetnikek, mondja danilo, akkor azok, mondja anya, miért, az is lehet, hogy a horvátok? kérdezi danilo, az is lehet, válaszolja anya, és az is lehet, hogy a muzulmánok? kérdezi danilo, és anya sokáig gondolkodik, mielőtt válaszolna, aztán azt mondja, hogy igen, az is lehet, de a tévé azt mondta, mondja danilo, hogy a halottak is bosnyákok, anya pedig megint hallgat, a muzulmánok miért ölnék meg a muzulmánokat? kérdezi danilo, de anya nem válaszol, miért? kérdezi bábika danilótól, szerinted a szerbek miért ölik meg a muzulmánokat, vagy a muzulmánok miért ölik meg a csetnikeket? danilo megvonja a vállát, az más, mondja, miért lenne más? kérdezi bábika, mert azok mások, mondja danilo, mások? néz nagyot anya, másmilyenek, mondja danilo, másmilyen emberek? kérdezi anya, danilo megint megvonja a vállát, mi az, hogy másmilyen emberek? kérdezi anya, de danilo nem válaszol, hm, kisfiam, mit értesz azon, hogy másmilyen emberek? másmilyenek, válaszolja danilo, nincsenek másmilyen emberek, kicsim, mondja anya, emberek vannak, ha drágán bácsi szerb, akkor anica másmilyen? kérdezi bábika, nem, mondja danilo határozottan, és dragan bácsi, ő másmilyen? kérdezi anya, nem, mondja danilo, és én? kérdezi anya, én és zuleika néni? danilo megrázza a fejét, akkor már csak én lehetek másmilyen, néz danilóra bábika, mert én horvát vagyok, hm, danilo? én másmilyen vagyok szerinted? danilo megint megrázza a fejét, és a szeme megtelik könnyel, na, akkor gyere gyorsan, és adj nekem egy puszit, mosolyodik el bábika, és magához öleli danilót, jaj, babám, mondja bábika, csak emberek vannak, ostobább és még ostobább emberek, ezt jó, ha tudod, ez állítólag egy mókus, helyezi apa az asztalra az összegömbölyödve remegő, ütött-kopott szőrpamacsot, szorítsatok neki helyet valahol, hátha egy-két nap múlva összeszedi magát, és kopotka, akinek még neve sincs, mintha csak megértené, hogy az a dolga, hogy összeszedje magát, a harmadik nap éjszakáján már alig bírunk tőle aludni, apa! apa! danilo egy gránátot talált az erdőn! apa! figyelsz?! egy igazi gránátot, akkora mint egy alma, danilo letisztította, és eldugta az egyik fa gyökerei közé, és azt mondta, hogy azzal fog minket megvédeni, ha a tarmosi usztasák még egyszer feltolják a pofájukat a malomba, apa! jaj, apa, nem mondtam meg neked, mert danilo azt ígérte, hogy a szolgám lesz három napig, vizet hoz nekem, vizet, és addig vakargatja a fülem, amíg csak azt nem mondom, hogy elég lesz szolgám, elmehetsz, ha nem mondom meg neked, hogy gránátot talált, apa! meg akarom mondani, de azt is akarom, hogy danilo három napig a szolgám legyen, mert eddig mindig csak én voltam az ő szolgája, most először lesz ő az én szolgám, és nem én az övé, apa! ne menj el! apa, hallod, amit mondok?! én azt hittem, hogy az a gránát már nem jó, apa! ne nézz így rám! miért hallgatsz?! ne nézz így rám, apa! nem vagyok hibás! el kellett volna mondanom, tudom, de akkor danilo azt mondta volna, hogy árulkodós vagyok, és nem lesz a szolgám, hanem én leszek az övé, mert különben nem szól hozzám, érted, apa?! miért nem válaszolsz?! píí, píí, píí, píí, píí, píí, milyen csend van, csak a műszerek pittyegnek, jelezve a pilóta, szívének dobbanásait, píí, píí, píí, píí, píí, píí, szabályos időközökben, píí, píí, píí, píí, píí, píí, különben, azt se lehetne tudni, mondta a felcser, hogy él-e még a fáslik alatt, vagy meghalt már a kelő nap első sugaraival, és nem csak elhallgatott, ahogy mindig is elhallgat, amikor a hajnali derengést felváltják a reggel erős fényei, píí, píí, píí, píí, píí, píí, milyen csend van, milyen nyugalom, otthon soha nem tudtam olyan korán ébredni, hogy a konyha felől ne hallottam volna zajokat, bábika a tyúkokkal feküdt, és velük is kelt, nem alszom, csak a szememet pihentetem, szabadkozik bábika, ha a délutáni világhíradó közben, a tévé előtt ülve felriad, aztán alszik tovább, píí, píí, píí, píí, píí, píí, mintha minden mozdulatlanná dermedt volna a saint orbán hospitál szobáiban, folyosóján, parkjában, a városban, a várost övező tengeren, hósipkás helyeken, az egész földön, a kerek világmindenségben, közel és távol, csak egy szabadon lebegő űrpilóta szívrádiójának folyamatos pígetése jelzi az életet, píí, píí, píí, píí, píí, píí, a többi néma csend, egyedül vagytok! mire vársz? menj az ágyához, és tedd meg! tedd meg apáért, anyáért, danilóért, tedd meg bábikáért! kopotkáért! gyerünk! mire vársz?! mire vársz?! csináld! gyerünk! mondom, hogy segítek! ott leszek veled, suttogja oghoodonozor, na, surranj az ágyához, majd én mondom, mikor elég, nem tud védekezni se, hallod, hogy nyöszörög? nem tud védekezni se! fogod a párnát, és szorítod! menj innen, oghoodonozor! menj, és kátrányos fáklyáid fényében vidd a néped is! viháncoló patkánysereged! vidd fürtökben lógó vérrágómadaraid hadát, vidd lomha sárkánygyíkjaid meg dögszagú mérgeskígyóid egymáson tekergésző, nyirkos tömegét! menj sárga szemeiddel, kanális száddal, menj innen, oghoodonozor! nem megyek, és népem is itt marad, salim! addig maradunk, amíg meg nem teszed! ezt meg kell csinálnod, azokért, akiket szerettél, vagy már kihunyt szíved mélyén a szeretet irántuk táplált tüze? nem! nem! én most is szeretem őket! ugyanúgy, mint akkor! akkor meg mire vársz?! értük kell megtenned! ők kérik tőled! nekik sem teszed meg? hallod anyát? a nevedet szólítja azóta is, hogy eljöttél a malomból, hallod? salim! salim! saliiim! hallod? hazudsz, oghoodonozor! ez nem anya hangja! ez a te hangod, oghoodonozor! takarodjatok! nem megyünk, amíg meg nem teszed, amire kérlek, amíg oda nem mész az ágyához, és nem végzel vele, amíg arra a hat lyukra rá nem szorítod a párnát, hogy ne nyöszörögjön meg füttyögjön tovább, addig maradunk! tedd meg most! és azonnal eltűnünk! nincs itt senki, az egész saint orbán hospitál alszik, a folyosók csendesek, nem jön be senki reggelig! tedd meg most! menjetek el, oghoodonozor! menjetek innen! nekem dolgom van itt, sálira, ahogy neked is dolgod van, mire vársz? ennél jobb alkalom nem lesz több, tessék! fogom a kezed, segítek! ott állok melletted, csak indulj már el végre! nem! gyerünk! nem! meglátod, milyen erős vagy! el se hinnéd! de ha megteszed, az ő erejét is megkapod, indulás, salim! csússz le az ágyról, és lépned se kell, kígyóim hátukra vesznek, és mint egy élő szőnyeg, az ágya elé tekerednek veled, menni fog! csak az első lépés a nehéz! gondolj apára, anyára! csináld! nem! menj innen! menj innen, oghoodonozor! takarodj! gyere, fogom a kezed, salim! nem! a kezem! engedd el a kezem, oghoodonozor! píí, píí, píí, píí, pííí, eridjetek innen! takarodjatok, oghoodonozor! píí, píí, píí, píí, píí, píí, píí, danilo megleste anyát és zuleika nénit, amikor anyáék szobájában egy szál bugyira vetkőzve ruhákat próbáltak a nagy álló tükör előtt, és danilo valami olyat érzett, mint még soha, danilo fityulkája megkeményedett, és hiába próbálta összecsípni a hegyét, csak kicseppent belőle valami, amire danilo azt mondta, olvasta egy könyvben, hogy ez a zondó, és ebből lesznek a gyerekek, úgy, hogy ha a férfinak tetszik a nő, megbeszéli vele, hogy csinálnak egy gyereket, és befekszik a nő lábai közé, és belecsepegteti a zondóját a nő nyílásába, és abból lesz a gyerek, ettől kezdve, lefekvés után, danilo sokszor összeszorítja a fityulkája hegyét, és behunyt szemmel az érzésre gondol, amit akkor érzett leselkedés közben, ilyenkor anyára és zuleika nénire gondol, a képre, amit akkor látott anyáék szobájában, anyát és zuleika nénit, és néha sikerült is azt éreznie, ugyanazt, amit akkor érzett először, amikor anyát és zuleika nénit egy szál bugyira vetkőzve látta ruhát próbálni, a nagy álló tükör előtt, apa és danilo már nem érnek be a házba, újra felkattog a géppisztoly, és egy hang azt rikoltja a fák közül, hogy állj! aztán apa lábai előtt, mint néhány másodperce kopotka lábai előtt, sziszegve felporzik a hó, mire apa azonnal megtorpan, előrehajol, és danilót valósággal behajítja az ajtón, a biztonságos falak mögé, kezeket a fejre! rikoltja a hang a fenyők közül, és apa velünk szemben, tőlünk, a ház küszöbétől egy lépésnyire kiegyenesedik, és lassan, mintha ólomcsőből hajlana a könyöke, fejére kulcsolja a karjait, apa mögött fegyveresek lépnek ki a fenyők takarásából, és míg négyen egymástól szabályos távolságban megállnak, addig az ötödik, apa háta mögött előrejön, farkánál fogva magasba emeli kopotka szétroncsolt testét, és a többiek felé mutatja, apa arca sápadt, a szája egészen fehér, az usztasák hanyag terpeszben, csípőre támasztott géppisztolyokkal vigyorogva rágógumiznak az udvart szegélyező tamariszkuszsövény előtt, fejükön fekete sísapka, szemükön fekete napszemüveg, és fekete dzsekijeiken, közvetlen a könyék felett, széles fekete szalag, mit szólsz te ehhez a lövéshez, ábrám kis? dobja le apa lábai elé kopotka véres testét a tarmosi usztasák vajdája, anica ruhája olyan csupa fodor, csupa rózsaszín, mint a vásári képek szitakötőszárnyakon lebegő angyalkáinak ruhái, ábrám! integet anya a lépcsőről utánunk, ne menjetek messzire, és anica új ruhájára két szemed! jó, csak sétálunk egyet a pataknál! salim akar mutatni valamit! kiáltja apa, és danilo? danilo, nem megy veletek? kiáltja vissza anya, azt mondja, hogy itthon akar maradni! kiált megint apa, tanulnia kell! azt mondja! jó, menjetek! de anica ruhájára nagyon vigyázzatok! egy vagyonba került! integet zuleika néni, és anyával együtt eltűnik az ajtó mögött, mi pedig megindulunk a patak mentén felfelé az erdőn, elöl én, mögöttem anica, és anica mögött apa, ez az? kérdezi apa, amikor az egyik virágzó vadrózsás ernyősen szétterülő ágai előtt megállók, igen, mondom, de csak bentről látszik, mondom, apa pedig anicára néz, megvársz itt minket, anica? ebben a ruhában nem lenne túl szerencsés dolog bejönnöd velünk, mondja apa, anica pedig bólint, salim megmutatja azt a valamit, amit akar, és egy pillanat, már itt is vagyunk, biztatja apa anicát, azzal előregörnyedve belép a tüskés ágak közé, a drótra, amit meg akarok mutatni apának, még délelőtt bukkantam, és egész délután alig vártam, hogy hazaérkezzen apa, és eljöjjön velem ide, rabsicok, mondja apa, felemelve a legnagyobb bokor tövéhez erősített huzalt, rabsicok, nem gondoltam volna, hogy ilyen közel merészkednek a mlinarához, mondja apa, miközben erős ujjaival szétnyitja az alaposan összetekert drótvégeket, ilyen hurkokkal fogják meg a szarvasokat, őzeket, amikor az itatóhoz jönnek, aztán vagy elpusztulnak, vagy a rabsicok végeznek velük, találtam már állatot, amelyiknek a lábáról csontig leszaggatta a húst a drót, de még élt, mondja apa, egy másiknak meg valósággal elvágta a nyakát, én rendőr leszek, és minden rabsicnak kitaposom a belét, szólal meg mögöttünk anica, akinek fodros, rózsaszín ruhája, így a vadrózsabokrok kellős közepén, már nem is annyira az angyalokéra hasonlít, hanem inkább egy elhanyagolt madárijesztőjére, akit nagyon alaposan helybenhagyott a háromnapos ítéletidő, miért nem hallgatsz fatmára, abram, kérdezi bábika, ne legyél már te is olyan makacs, mint apád volt, annak is hiába beszélt az ember, amit egyszer a fejébe vett, attól az isten se téríthette el, mondja bábika, és egy mogyorót helyez kopotka elé, apa nem válaszol, kopotkát figyeli, ahogy a mókus a héj gyenge pontját keresve pörgeti kezében a mogyorót, itt nagy bajok lesznek, ábrám, és addig kellene elmenni innen, amíg lehet, majd én meg kopotka itthon maradunk, és őrizzük a házat, mondja bábika, nekünk talán nincs mitől tartanunk, ki bántana egy vénasszonyt, meg egy ilyen pocegeret, pillant bábika is kopotkára, aki a megkezdett mogyoróval valami nyugalmasabb helyet keres, ahol a maga csendességében tisztíthatja ki belsejét, ahol nem zavarja senki, mert nem lesz annyira szem előtt, mint itt a konyhaasztal sarkán, kopotka, kezében a zsákmánnyal két lábra emelkedik, aztán egyetlen vörös villanással eltűnik anya virágcserepei között, hm, nem gondolod, ábrám? néz bábika megint apára, itt az ideje, hogy biztonságba helyezd a családodat, amíg lehet, nehogy aztán késő legyen, mondja bábika, de hát én soha, egyetlen gyereket nem különböztetek meg, hogy szerb vagy horvát, mindegyiket egyformán arra tanítom, hogy kopogtasson, mielőtt belép az ajtón, és a buszon az öregeknek adja át a helyet, mondja apa, egyáltalán nem biztos, hogy ezeket a javadra fogják írni, ezt te is nagyon jól tudod, mondja bábika, semmit se tudok…


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon