Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Fokozatosan feledkeztünk meg Karinthyról. Róla, aki a Nyugat nagy gárdájának sportoló népszerűségű képviselője volt, kinek egy ország figyelte lélegzetvisszafojtva agyműtétjét, hogy aztán halála után szinte hónapok alatt törölje ki emlékezetéből személyét és életművét. Volt később némi Karinthy-reneszánsz az ötvenes-hatvanas években – a humorista redivivusa volt ez mindenekelőtt. Hogy aztán végül az újabb, a hetvenes években indult és a prózában fordulatot hozó írónemzedék még az aprószentek közé se sorolja, jóllehet éppen a Nyugat élgárdája örökségének továbbvitelére alapozta elsősorban irodalmi gondolkodását. Babits, Kosztolányi, Márai, kisebb mértékben Csáth vagy Szép Ernő lett az ideál, míg Karinthy sorsa végképp beteljesedett: megmaradt – legjobb esetben – kuriózumnak. Ez voltaképpen természetesnek látszik. Mert bár a posztmodernnek nevezett irodalom korában nagyon is befogadható és folytatható lett volna művészetének lényege: féktelen parodisztikus hajlama; mindent idézőjelben felfogó és abban megjelenítő alapérzülete, Vagyis az a világlátás, mely mindenekelőtt az irodalomra adott válaszok összességének tekintette az irodalmat, egymással feleselő, egymást gyengítő vagy erősítő szövegek gyűjtőfogalmaként; Kosztolányi Ady által szemére vetett „irodalmi irodalma” vékonyka ér volt Karinthy kontextuális literatúrájához képest. Hiányzott azonban belőle valami, hogy az újabb kor idolja lehessen, hiányzott ugyanis a moralitás, a pályatársai minden megnyilatkozásából sugárzó erkölcsi emelkedettség, az a halk pátosz, mely auraként ölelte körül és tette romolhatatlanná életművüket. (Ez még olyan kisebb kvalitásokat is képes volt a divatos csúcsra lökni, mint Ottlik Géza vagy a közepes novellista Örley István.) Karinthy viszont erkölcsi nihilista volt, ráadásul frivol személyisége semmiképpen sem adta meg számára a lehetőséget, hogy bármiféle piedesztálra állíthassák. „Fekete, fehér, igen, nem – ezt pedig nem szabad kimondani a nagy társasjátékban” –írja a kötet egyik cikkében, annak tudatában, hogy hiába hörgik több millióan Barrabás megfeszítését, mégis mindig Krisztus neve fog kihangzani végül a világtörténelmi kórusból. Vagyis: bármiféle választás irracionális és abszurd, nem létezik morál. Ez csak látszólag cseng egybe nagyszerű barátja, Kosztolányi kijelentésével: „homo aestheticus sum”, hiszen ebben az ítéletben rendkívüli erejű morális elhivatottság rejtezik. És ekkor beteljesedik Wittgenstein a hetvenes években oly sokat hivatkozott tétele: „esztétika és etika egy.” Nem, Karinthy nem hitt a művészet szentségében, még különösebb fontosságában sem, a l’art pour l’art és az engagement egyaránt távol állt tőle. Ebben az értelemben igaz újabb elemzőjének, Beck Andrásnak tétele, miszerint művészete szinte teljesen irodalmonkívüli jelenség. Ekkor szükségszerűnek látszik, hogy a művészet mellett a tudomány lép fel egyenértékű játékosként. Sőt, a kötet néhány írásában Karinthy egyenesen szerepcseréről beszél: a tudomány álmodik, új világképeket teremt, míg a művészet a társadalom törvényeinek hidegfejű regisztrálója. Ez persze túlzás, de nagyon jellemző szerzőnk gondolkodására. És ez is elkülöníti őt Nyugat-beli pályatársaitól, a többiek számára nem létezett semmiféle átjárás a két diszciplína között. Mindehhez járult még Karinthy rendkívül erős filozófiai érdeklődése; ugyancsak unikális vonás pályatársai között. Karinthyval minden másképp volt.

Mint ahogy másképp volt a szűkebb értelemben vett irodalom területén is. Szimbolikus jelentőségű, hogy pályáját tizenöt évesen éppen egy paródiával kezdte Verne modorában (Nászutazás a föld középpontja felé), hogy aztán az Így írtok ti-ben parnasszusi magaslatokra emelje a műfajt, pótolva ezzel – Kosztolányi szerint – egy egész korszak irodalmi kritikáját. De ugyanilyen jelképes érvényű, hogy ő maga parodizálatlan maradt, róla soha sehol nem készült érvényes gúnyrajz, legfeljebb azok, melyeket önmagáról írt. Ez a tény a legmélyebben összefügg művészi világlátásának természetével: sorozatos álarcváltásai közepette mindig kicsúszott a parodizálás lehetőségei alól, megmaradt kívülálló megfoghatatlannak, a folytonos szerepváltások rabulejthetetlen virtuózának. Életműve is stílusnihilista, egységet hiába keresnénk benne, szinte minden pillanatban más és más, valóban „ezerarcú lélek”, önmagával is örökké kísérletező. Talán itt a titka, hogy miért volt oly meghatározó jelentőségű számára Az ember tragédiája; Ádám csillapíthatatlan tudásvágyában és kíváncsiságában, a jelmez és a maszk örökös cserélgetésében önmaga mitikus előképét ismerhette fel. Az Egészre vágyott olthatatlan szomjjal, de végül be kellett érnie az enciklopédizmus Don Quijotéjának kissé anakronisztikus szerepével, így aztán nincs is ún. fejlődés életművében, nincsenek „ifjúkori” és „öregkori” művek, Karinthy színre lépésétől kezdve Karinthy volt és maradt. Ezért értelmetlenek a mindenfelől hallható sirámok arról, hogy végül is nem tudta kiteljesíteni rendkívüli tehetségét, mi több, zsenialitását. A Találkozás egy fiatalemberrel csak látszólag áll be ebbe a sorba: miután egy könnyed tárcanovellában megírja illúziói fájdalmas vesztét, „csak tompán fájt már a seb”. És ez az, ami félreismerhetetlenül Karinthy: inkább vállal egy újabb maszkot, semhogy hagyja arcára dermedni az előzőt.

---

Fontos könyv hát az Urbán V. László szerkesztésében kiadott kötet, mely eddig csak újságok hasábjain megjelent Karinthy-írásokat tömörített egybe. Egy kicsivel kevesebb sajtóhiba, egy kicsivel több eligazító jegyzet persze fokozhatná örömünket. (Ami viszont az egész magyar paperback kiadásra jellemző botrány: a könyv már a negyedik belelapozásra atomjaira hullik.)

• Kultúra