Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Háy Ági már megint csinált valami meghökkentőt. Lapkivágatok fekete keretben, képes újságok, prospektusok kisméretű fotói. Nem csinált velük szinte semmit, kiollózta őket, és mindegyikre odafestette azt a kicsi, fehér figurát. Ez az alak teremt kapcsolatot az összehordott fotók között, az ő jelenléte teszi sorozattá a képek halmazát. Haláltáncsorozattá.

Ismerjük jól az illetőt: ő a Csontember, a Kaszás. Háy az egyetemes művészet ősidők óta közkedvelt toposzát fogalmazza újjá, a középkori misztériumok, moralitások és testamentumok halálképét, amelyet azután Holbein mester sorozata tetőz be. De Háy csontemberkéje jóval korábbi időkből jön, és nem annyira a magas művészetből, mint inkább a népi kultúra alpáribb, eretnekgyanús rétegeiből, az utcai folklór világából. A halál, a meghalás mindig is félelmetes volt, és az ember koronként, civilizációnként különféle stratégiákkal kísérletezett: kultuszt csinált belőle, hitekkel vélte legyőzni, eltagadta a valóságát vagy a komolyságát (megpróbálta kinevetni), megköltötte vagy megkerülte. Mára sikerült tökéletesen személytelenné tennie, mindenféle tudományok hatáskörébe utalva a róla való gondolkodást, intézményesítve a vele való foglalkozást. Ettől semmi sem lett könnyebb. Maradt ijesztő a vég, zavarba ejtő a gyász. A halál tök ciki. Szalonképtelen, illetlen dolog lett belőle. (Háy persze mindig nagy kedvet érzett az illetlenkedésre.)

Akkor hát mi tévő legyél, ha dolgod akad a halállal? Találd ki magadnak. Háy is ezt tette. Kitalálta magának, mi az, hogy halál, mi az, hogy gyászban lenni. A középkornak azokban a korábbi századaiban a halál derékon kapta az embert, és vad táncba kezdett vele. Féktelen és erotikus táncba vitte. És a kultúra peremvidékén az elesettek meg a víg latrok nemcsak gyűlölték és félték, hanem egyfajta közvetlen derűs viszonyt folytattak, cimboráltak vele, hiszen egyetlen vigaszuk és reményük, a mégis létező isteni igazság egyetlen bizonyítéka volt Kaszás testvér demokratikus működése:

Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap,
Laikus, gazdag vagy szegény,
Fösvény, tékozló, kicsi, nagy,
Úr, paraszt, szép, rút, bűn s erény,
Bármily rangú földi szirén,
Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár,
Hiába: e Föld kerekén
Mindenkit elvisz a halál.

(Villon – Nagy testamentum XXXIX. szakasz, Szabó Lőrinc ford.)

Helyben vagyunk. Ő látható, Kaszás testvér, a képeken, szerszáma letámasztva várakozik valahol. Hiszen van még idő, hiszen mi most még az életben vagyunk. Élettel teli pillanatainkat örökítik meg a fotók, esküvő, nyaralás, munka, sport. Tánc. Éppen nem a meghalással vagyunk elfoglalva, átfutjuk az újságot, beszélgetünk, ejtőzünk, tüntetünk, minden és mindenki annyira igazi és eleven (elvégre sajtó- meg reklámfotókról van szó). Csak az a cudar Háy minden képre odatopja azt a fehér csontemberkét… És mi nem tehetünk mást, megborzongunk, és felmered a szőr a karunkon. Na nem a borzalomtól, nem a halálfélelemtől, hanem attól az elképesztő természetességtől, ahogy ezeken a képeken jelen van a halál. Rém kínos, hogy ez az ezeréves illető, ősöreg népkönyvek figurája milyen jól beleillik legmaibb környezetünkbe, cseppet sem hat anakronisztikusnak a modern életforma rekvizitumai között. Otthonosan jár-kel köreinkben, mintha mit sem számítana neki a hatalmas út, amit azóta bejártunk, a tiszteletet parancsoló fejlődés, az a kifinomult, kivételes lény, a mai ember, akivé lettünk. Neki mi már csak Akárki maradunk.

És nemcsak századok szele borzongat, az a sejtelem is, hogy a csontváz már azelőtt ott volt a képeken, hogy Háy odarajzolta volna. Annyira odavaló. És mivel fehér, negatívként gondolhatjuk, a mindig is ott lévő első előhívásának. Ahogy nézzük az egyik képet a másik után, a sejtelemből úgy lesz egyre határozottabb felismerés, képek sokasága sulykolja, kalapálja belénk a halál mindenütt jelenvalóságát, míg végül arra hajlunk, nincsen is kép, amelyen ott ne volna. Ezentúl nem tudjuk majd úgy lapozni kedvenc képes hetilapunkat vagy a családi fotóalbumot, hogy ne kutassa szemünk önkéntelen is, vajon hol rejtőzik.

Ám ha ezek után bárki úgy véli, Háy sokkolni akar bennünket, szigorú prófétaként fenyeget és int a jóra, óriásit téved. Az ő festette csontember kicsit sem ijesztő, a képeket nézve nem félelmet érzünk, még csak nem is szomorúságot. Kedvtelve bámuljuk őket, nevetgélünk, mutogatunk. Hogyan is lehetne rémisztő ez a kecses kis alak, ez a szeretnivaló, táncoslábú vigyori kópé? Tetszik nekünk, ahogy a másik oldalról ő karol bele a szép menyasszonyba, ahogy a csatornanyílást körülálló üzemzavar-elhárító brigád gumicsizmái között bevillan egy pár fehér lábszárcsont. Hát még ahogy udvarol, hódol. Bajnokcsapatról készült fotót idéz, amint félkönyékre támaszkodva elnyúlik a földön azon a képen, ahol az ülő sor: Churchill, Roosevelt, Sztálin. Végül megbékülünk a jelenlétével, hisz látnivaló, hogy milyen jól együtt tudunk élni vele: a képeken süt a nap, szépek a lányok, édes a csók. És Ő sem egyforma, egy kicsit minden képen más, kinek-kinek a magáé. Melyik a mienk, talán épp ránk várnak az elegáns étterem terített asztalánál? Nem vagyunk-e beírva mindannyian Kaszás testvér táncrendjébe? Vigyázni azért jó lesz, mielőtt egészen elandalodnánk. Nem először történik, hogy Háy Ági nagy ártatlan képpel válogatott disznóságokba visz bele minket (aszfaltfolklórgyűjtés, kutyálkodó hímnem-nőnem, kígyók-békák). Most megint rosszat forral, megint kitalált, előtalált valamit, ami már megvolt, mert mi mások ezek a kivágatok, mint talált tárgyak, egy kicsit összefirkálva valami együgyű, gyerekes rajzocskával. Én azért melegen ajánlom, nézzük meg jól, hova is invitál bennünket Kaszás testvér a gyönyörű estéli Temze-parton. Hát persze, hogy ott leszünk a randevún. De nem kell sietni, idejében odaérünk.

• Rábeszélő