Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

mindenekelőtt az itt jelen levő és távol levő szlavistáktól kell elnézést kérnem, hogy illetéktelenül belekotyogok a szakterületükbe, hisz magam jószerivel egyetlen értelmes orosz mondatot sem tudnék eldadogni, legfeljebb ezt: nyikto nye atszusztvujet… Ám az is kétségtelen, hogy kamaszkorom óta szenvedélyes rajongója vagyok a Thomas Mann által „szentnek” nevezett orosz irodalomnak, magyarul és később németül igyekeztem minden számomra fontos szöveget elolvasni e tárgyban, bár nyilván így is rendkívül hézagos az anyagismeretem. Most tehát nem egy orosz filológus, de egy nagyon lelkes olvasó néhány észrevételét fogják hallani csupán; remélem, elragadtatásom részben képes lesz feledtetni dilettantizmusomat. Szőke Katalin árnyalt és gondolatgazdag utószavából szinte mindent megtudhatunk Vaginov művészetének életrajzi és irodalomtörténeti összefüggéseiről, így nem szükséges most ezekre kitérnem. Ami ebben a pillanatban az adatok közül számomra fontos: Vaginov barátsága és szellemi rokonsága Mihail Bahtyinnal (alakját a Kecskeének Andrej Ivánovicsában tette halhatatlanná), aki éppen akkoriban kezdte kidolgozni később nagyhírűvé vált elméletét a karneváli világszemléletről. És valóban: nehéz elképzelni prózaírót, akit Vaginovnál mélyebben érintett volna a karneváli világérzékelés. Regényei hatalmas irodalmi maszkabálok; a legkülönfélébb műfajok, nyelvek, nyelvjárások – divatosan szólva – nyelvjátékok elbűvölően parodisztikus lendülettel és jókedvvel hancúroznak a szabadság mámorító levegőjét árasztó lapjain. Minden idézet vagy utalás, az egész világ irodalmi szövegek halmaza, nincs és nem is lehet különbség élet és irodalom, költészet és valóság között, e szférák kölcsönösen áthatják egymást: így aztán szükségszerű, hogy a Munkák és napok főhőse, a regényíró Szvisztonov egyszer csak arra eszmél, hogy „végérvényesen be van zárva a regényébe. Akárhova ment, mindenütt saját hőseit látta. Más volt a nevük, más a testük, más a hajuk, más a modoruk, de ő azonnal rájuk ismert. Szvisztonov tehát úgy, ahogy volt, átlépett a saját művébe.” Ez persze keserű és voltaképpen nyomasztó zárlat. Hiszen Szvisztonov alapjaiban mégis tévedett, nem vette figyelembe, hogy a regény forma, míg az élet maga a megformálatlan káosz. Pontosabban: jól tudta ezt („az irodalom valóságosabb, mint ez a percenként széthulló világ”), ám a formát egyúttal saját élete megváltójaként is kezelte. Úgy vélte, ha belép a saját regényébe, megformált lesz, vagyis megmenti önmagát. Vaginov szellemében fogalmazva: Szvisztonov ettől kezdve idézhetővé, vagyis létezővé válik.

Igen ám: de ki fogja idézni Szvisztonovot? Magyarán: ki beszél, ki a Vaginov-féle regény narrátora? Ez prózájának egyik legalapvetőbb kérdése. Ha megszűnik a regényíró elfogadott XIX. századi omnipotenciája, a narrátor is esendővé, regényvilága kiszolgáltatottjává válik, ő maga is formálódik az elbeszélés során. És akkor nem is lehetséges többé egyetlen narrátor, a mesélő több maszkot visel egyszerre, pontosabban szédítő tempóban váltogatja azokat. Mindezt így jellemzi Szőke Katalin: „A regény világának demiurgosza a szerző, aki egyben a »tragédia« írója és színrevivője is. Még az avantgarde prózában is szokatlan szabadsággal váltogatja pozícióját.” Mindez talán nem is tisztán epikus, de inkább lírai indíttatású világlátás. Hipotézisem az, hogy Vaginov regényeinek poétikai őse mindenekelőtt a verses regény, úgy ahogy az klasszikus formájában először Byron Don Juanjában, aztán persze az Anyeginben megvalósult. Teljesen nyilvánvaló, hogy Puskin fő művének legalább két elbeszélő alakja van, maga az író, Puskin, reflexióival, emlékeivel és összes kellékével annak, amikor éppen az Anyegin című művét írja; és még egy elbeszélő, aki bár ugyancsak egyes szám első személyben beszél, ám mégsem azonosítható Puskinnal, nevezhetjük őt „Puskinnak”. Ugyanez történik Vaginov regényeiben is, mindenekelőtt a Kecskeének című szövegben. Álljon itt érvként a regény zárlata: „A szedők már kiszedték a Kecskeének felét, amikor a szerző az igazi barátaival kilép a kocsmából. A szerző különvált a »szerzőtől«… stb. Ahogy Bahtyin írta Dosztojevszkij regényeiről: soha nem a szerzőé az utolsó szó. És Vaginov regényeiben semmiféle utolsó szó nincs már, a könyv véget ér, de nem fejeződik be, ismétlem, idézhető helyzetbe kerül, és igényt tart arra, de legalábbis megnyitja a lehetőséget, hogy a továbbiakban más irodalmi művek kiindulópontjaként vagy vitaanyagaként éljen tovább. Mindez hallatlan szervességet biztosít Vaginov és pályatársai műveinek. Gyanítom, hogy az orosz irodalmi kultúra a legszervesebb széles e világon, páratlan ugyanis e művészet dialóguskészsége. A párbeszédre való hajlandóságban K. Vaginov az egyik legnagyobb mesternek bizonyult. Hogy minden látszat ellenére a legkevésbé sem posztmodern, irodalmi író, hogy literátori megszállottsága a legcsekélyebb mértékben sem akadálya áradó életességének, hogy vérbő, bacchanáliás humora, groteszk-ironikus világlátása mögött a legmélyebb melankólia és rezignált szomorúság rejlik – nos, mindezeknek az ellentmondásoknak az egységbe foglalása talán legkomolyabb és legvonzóbb titka páratlan művészetének. Minden nagy orosz művészet titka ez egyben.

De legyen elég a sápatag teoretizálásból! Akkor hódolunk a legméltóbban Vaginov teljesítményének, ha most azonnal hazarohanunk, és haladéktalanul belefogunk Kosztya Rotyikov és Misa Kotyikov beszélgetésének tanulmányozásába. De előtte illesse még köszönet a kiadót és a remek, egyben hősies munkát végző fordítókat, Bratka Lászlót, M. Nagy Miklóst és Morcsányi Gézát, hogy megismertettek bennünket, oroszul nem olvasókat egy elementárisan nagy íróval.

Zárszóként egy régi, ám egyre aktuálisabbá váló idézet: „Elvtársak, tanuljunk az élenjáró szovjet íróktól!”

(Elhangzott a Pont Könyvesboltban, 1994. június 7-én.)

• Kultúra