Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Az első könyved megjelenésekor harmincnyolc éves voltál, de publikálni is csak egy pár évvel korábban kezdtél. Mégis mit csináltál addig? Az érettségitől az első publikálásig?

Egyedül voltam, írtam. Most elmondjam, hogy addig mi volt? Jelentkeztem az egyetemre, filozófia szakra. Nem vettek fel, a felvételiztető tanár kinevetett. Hogy képzelem én, ezzel a háttérrel?

Milyen háttérrel?

A családot kitelepítették, deklasszálódtunk. Apám jogászember volt, aztán tartalékos katonatiszt; ’51-ben a koncepciós perekben mint jobboldalit ítélték el, a népi diktatúra elleni fegyveres összeesküvés vádjával. Vidéken nőttem fel, furcsa kettős szellemiségben, apa nélkül, és a nevünk mellett ott volt az osztályidegen megjelölés.

Meddig laktatok vidéken?

Én egészen 1970-ig. A kitelepítés után, amikor feloldották a helyhez kötés parancsát, Piliscsabára költöztünk, mert a fővárosba nem térhettünk vissza. Az apám még ’56 után is felügyelet alatt volt, nem tudom pontosan, meddig.

Ezért az egyetemi felvételiről kirúgtak.

Szinte megkönnyebbültem, mikor ezt közölték velem a felvételin; van rá indokom, hogy nem végzek főiskolát. Akkor hát ez nem megy. És belevágtam az írásba. Úgyhogy én ’67-től folyamatosan írtam.

Írtál, de nem jelentél meg.

Két-három nevetséges körülmények között zajló publikációs kísérlet után ezt tovább nem szorgalmaztam. Verseket írtam, vagy inkább szövegeket, mert amit én addig versként ismertem, az számomra fülledt volt. És ebbe József Attila is beletartozott, pedig ő volt nekem a nagy tét. Mégis éreztem a magáramaradottságát. Kamasz voltam, aki a művészetet, a költészetet úgy képzeli el – és nem is oktalanul –, hogy az az egész társadalom szellemiségét megváltoztatja.

Ez tipikus avantgárd dolog.

Igen, rokonszenveztem a neoavantgárddal, Erdély Miklóssal, Szentjóbyval, az akkori Balaskó Jenővel, de ez ’72-ben radikálisan megtört: egyszerre megértettem, hogy ha a gondolkodás igazán meg akar szólalni, az nem lehet csoportos tevékenység. ’72 őszétől teljes belső emigrációba kerültem, amiben közrejátszott egy szomatikus betegség, a gyomorfekély is. Attól fogva én megcsonkított embernek éltem meg magamat, és valamiféle remeteéletben írtam, írtam. És minden írásnál éreztem, hogy ez nem tör át, hogy valamit érzek, értek, de amikor megpróbálom a papíron artikulálni, akkor egyszer csak szétmegy, nem találja meg a struktúráját. És nem találja meg a hangját sem. Bár akkor ez a kérdés még nem tudatosult bennem.

Pedig már megjelent Tandori és Petri.

Akkor még Petrit se tudtam elfogadni. Az első kötetére még fintorogtam. Tandori volt az egyetlen, akin nem fintorogtam. Első kötete, a Töredék Hamletnek, lenyűgözött. De rögtön paródiákat is írtam rá, persze épp azért, mert annyira lenyűgözött. Attól fogva ő volt az, akit mindig örömmel olvastam, folyóiratot csak akkor vettem meg, ha Tandorit láttam benne. Támasz volt nekem, a többi nem érdekelt. Ő áttört az irodalmiságon. Életaktust csinált, nem „szakmát”, irodalmat.

Az irodalom ezek szerint neked mindig gyanús. Ezért nem is veszel részt egyáltalán az irodalmi életben.

Nem. Nem bírom elviselni, hogy emberek csak azért érintkeznek egymással, hogy híreket, lehetőségeket, információkat cseréljenek az irodalmi hírbörzén. Hogy mozogjon az irodalmi élet. Az túlzás, hogy elszigetelném magamat a kollégáimtól, az egyes emberektől. Csak a társaságoktól. Ezek irritálnak, mert ennek a szaga az írásokban is megüt. Hogy a gondolkodás nem személy szerint radikális, hanem valamilyen csoport szellemiségét szabja önmagára és viszont. Ezt az egymáshoz passzintást úgyszólván mindenkinél tapasztalom, és nem szeretem.

Ne beszéljünk akkor irodalomról, se irodalmi életről. Inkább csak az írásról. Már az utolsó kötetedben is több olyan vers van – az Albán szálló vagy a Tündén realizmus például –, ahol nagyon erősen éreztem, hogy olyan anyag van bennük, amit biztosan meg lehetne írni prózában.

Már előbb, amikor a Cselekmény-ciklust írtam, már akkor támadt egy nagyon erős érzésem végig, a kötet írása közben: hogy a kezem azt csinálja, amit kell, pontosan úgy ír, azt hívja elő, amit kell. Megragadott, hogy van ilyen, hogy van realizmus. Van valóság.

A vaskos valóság?

Nem, nem így. Nem a vaskos valóság, hanem hogy van a tényvilágon túl, azon túl, amit az ember a mindennapi szemével, a mindennapi tudatával adott kauzalitásaiban megragad, hogy ennél van egy sokkal izgalmasabb, mélyebb realitás, aminek a kauzalitása titokban marad, mert nem érünk el hozzá. A figyelmünk nem terjed odáig. És az írásnál mindig is ez izgatott. Ha énnekem valaki azt mondja, hogy írjam meg, mi történt ma tíz óra és egy óra között, amikor a városban jártam, ezt feltehetőleg le tudom írni, dokumentumszinten, naplószinten, valószínűleg hozzáírom a reflexióimat is, és akkor lesz belőle egy impresszionisztikus tény- és hangulatbeszámoló. De ez az, ami engem nem érdekel. És azt gondolom, hogy ez általában nem érdekli az embereket. Ez csak kultúrtréning lehet. Engem az izgat, amikor a figyelmem és az emlékezetem abba a sávba téved, ahol a tények saját beszédét, magukat mondását tudom megragadni, tudom hallani, hallgatni, ami ráadásul egyszerre hozza a létezés humorát, tragikumát. És amikor azt érzem, hogy én igazából véve most ennek az aktusnak egy nagyon jól felkészült eszköze vagyok. A mindennapi események napra nap szétszedik ezt a „figyelő szerkezetemet” mindennapi dolgom így a rekondicionálás. Na és, persze, a jókedv. Egyáltalán, az összpontosításhoz kell a jókedv – amit rendszerint a munka közben érzek vagy nem érzek –, tehát nem annyira úgy van, hogy előre tudom, hogy na most jó kedvem van, és akkor tudok írni, hanem a kedv igazán az írás közben derül ki.

Szándékosan a kedv előidézhető?

Megidézhető. Előhívható. Régebben a testemet tanítottam a gondolkodásra. Nem is tanítottam, ez hülyeség, a testem ezt spontán végezte, az agyammal, a tudatommal együtt. Rendkívül intenzív életszakasz volt ez számomra, tudatos rákészülés az írásra.

Noha nem láttál magad előtt nagy irodalmi pályát. Erre nem is gondoltál?

Meg se fordult a fejemben, hogy én jó nevű költő lehetek. Eszembe se jutott.

Tehát gyakorlatilag nem volt semmi célod?

Semmi.

Egyáltalán semmi?!

Semmi. Ezt valaki úgy fogalmazta meg, hogy én vagyok a tökéletes jövőkép nélküli ember. Rosszindulat szülte megfogalmazás volt, de bizonyos értelemben igaz.

Mégis treníroztad magad.

Én úgy mondanám, hogy bölcselkedtem. S éppen a gyomorfekély miatt rákényszerültem arra, ami máig tartó, állandó tevékenységem és forrásélményem lett, az úszásra.

Egyre több versedben, prózádban megjelenik.

Rákényszerültem az úszásra, nagyon nehezen szoktam meg, majd kénytelenségből odáig fejlesztettem, hogy napi egy órát ússzak rendszeresen, s ennek hatásaképp létrejött egy rendkívül tiszta tudatállapot, egy rendkívül tiszta közérzettel együtt. Amiben a tudat és a test, a világgal való együttrezgés vagy megkülönböződés mind-mind egymástól szétválaszthatatlan. A mindennapi gondolkodásunkban ugyan megtesszük ezt a szétválasztást, de csak azért, mert a figyelmünk nem eléggé tüzetes, és mert egyszerűen csak használjuk a tudatunkat, használjuk a testünket. Én valóban megtapasztaltam azt, hogy a testem bizonyos mélyebb értelemben sokkal jobban tudja, hogy mit gondolok, mint a tudatom. De ha ezekből a kontemplációkból fölkelve megpróbáltam a gondolataimat lejegyezni, közölni, amit megéltem, odaülve az írógéphez, elkezdtem cselekedni, tevékenykedni, ütni az írógépet, úgy éreztem, hogy szétütöm ezt a folyamatot, szétverem, széttrancsírozom, mint egy hentes, vagy mint a húsfeldolgozóban, ahol az élő anyagot széttrancsírozzák. És énnekem még arra sincs esélyem, hogy ebből eladható árut csináljak, mert elmegy a kedvem az egésztől, visszarettenek. Ez mindig vissza is fordult: azonnal elrontotta a fizikai közérzetemet is, a gyomrom begörcsölt, rosszullétek jöttek rám. Csak jóval későbbi fordulat volt az, amikor maga az írás tudta ezt a folyamatot nemcsak reprezentálni, hanem elő is hívni ezt a történő állapotot.

A Barcarolában, a pályázat díjnyertes tárcájában azt írod, hogy az írás rettenetes torzulásokat okozott a gondolkodásodban.

Igen, ezt írom, ez egy ténymegállapítás, mely szerint az írás ezt teszi. De a gondolkodást magában én érvénytelennek tartom, tévesnek. Egy gondolat a műben megtalálja a szituációját, s ez egyben mód arra is, hogy a gondolkodás korrigálja magát. Bármit lehet gondolni, és vannak nagyon izgalmas gondolatok, de valójában minden gondolat szituatív. És a mű maga a szituáció. A Barcarolában is ez a kitétel ott, benne van, ott történik, nem csak úgy, általánosan egy gondolat.

Vagyis nem kiragadható, nem idézhető úgy, ahogy az előbb én idéztem. Mert az meghamisítja. Gyakran előfordul, hogy nem értenek meg pontosan? Vagy hogy félreértenek?

Mi az, hogy értés? Ez nagyon sokféle lehet. Rendszerint azzal találkozom, hogy akire hat, amit írok, arra erősen hat, azt erősen vonzza vagy taszítja: a megértés mindenképpen érzelmi aktus is, sőt elsőbben érzelmi, és csak azon felül logikai. A magam számára az írás a megértés. Én az életkörülményeim folytán nem kerültem bele egy úgynevezett normális értelmiségi életformába, és így nem sajátítottam el egy normális értelmiségi gondolkodásmódot, szemléletmódot. Én az írás során akarom magamat eljuttatni valaminek a megértéséig, értelmezéséig, és azt remélem, hogy ha én értem, akkor ezt más is meg fogja érteni. Tehát – és ez nagyon fontos különbségtétel – én nem olyan konszenzust keresek, ami egy közös nyelvet beszélő adott társadalmi réteg megértésén alapul, hanem egy valóban mély, archaikusabb megértést. Az én értelmezésemben a kommunikáció értelme a közösség újralétesülése, amely közösség, ha újralétesült, általa újralétesülhet az individuum is. Közösség nélkül ezt nem tudom elképzelni. Engem ez izgat: hogy létezik-e ilyen valódi közösség, individuumok közössége, s hogy nekem sikerül-e olyan verset vagy szöveget írnom, amely létesíteni tud ilyen közösséget. S ehhez még hadd tegyem hozzá, hogy számomra tényleg egyértelmű, hogy az olvasó nálam többet tud. Ez valóban egyértelmű, még akkor is, ha tudom, hogy statisztikailag nem így van. De az írás aktusában a statisztikai szempont törlődik, nekem a másikat kell megértenem, őt kell tudnom megszólítani.

Lehet, hogy ez a magyarázata annak, hogy te valóban nagyon kirísz a mai magyar irodalomból. Mintha „más” irodalmat akarnál…

Nagyon intézményen kívülit. Mert a modern társadalom az embereknek olyan közösségét jelenti, amely intézményként működik, és akkor is így működik, amikor a magánszférát konstituálja; az emberek csak az intézményhez képest tudnak megszólalni. A létezés pedig nem intézmény. És az autentikus megszólalás az, amely reprivatizálhatja a létező individuumot, és általa a közösséget is.

Mivel az irodalom is egy intézmény, ezért próbálod te megkerülni?

Legalábbis áttörni. Méghozzá azért, mert a társadalom, amely krónikus depriváltságra s ezzel együtt közhelyekben való gondolkodásra kényszerít, ugyanakkor afféle couleur-locale-ként kötelezővé teszi az érdekes személyiséget: az irodalomnak ilyen módon az a szerepe, hogy szervizként az állandóan lerobbanó szellemi állagot próbálja mégis annyira helyrehozni, hogy a hatalmi rendszer tovább üzemelhessen. Teljesen mindegy ebből a szempontból, hogy ez a rendszer bolsevista vagy liberális kapitalista, ez nem érdekes: az irodalomnak erre a mágikus messianisztikus szerepére mindegyiknek szüksége van. Világos, hogy ebben a szervizjátékban én is felhasználható vagyok, óhatatlanul, ez nincs az én ellenőrzésem alatt. És mégis úgy kell írnom, hogy ezt a messianisztikus szerepet elutasítsam.

• Kultúra