Marno János

Nyomtatóbarát változat

Kertész Imrének

Lassan, gyötrelmesen lassan és nehezen hangolódó típus vagyok, ezért a kádfürdőzéssel már régen, még az úgynevezett serdülőévekben felhagytam, érthetően tehát bizarrul érintett, amikor nem oly régiben a márvány ivócsarnok udvari bejáratánál egy rossz ábrázatú idősebb férfi kádfürdő címén imádkozott ki egy százast a zsebemből. A férfi romániai menekült magyarnak (vagy romániai magyar menekültnek) adta ki magát, megszédítően, istentelenül bűzlött a mocsoktól, gondoltam, itt hamarabb fog, post partum-mortem, lemenni a gyerek, mint a fürdővíz, de ez a gondolat akkor már több hónapja amúgy is benne gomolygott a levegőben, egy ízben, emlékszem, mondtam is egy költő-történész ismerősömnek, hogy egyszerre mindenütt hogy feltörtek, fejünkre nőttek a kanálisok. Ismerősöm jó darabig némán bólogatott erre, majd például és ellenpéldául a tragikus végzetű Paul Celan líráját kezdte felmagasztalni, méltatta szűkszavú, absztrakt elementaritását, Celan mint e század szűk-romantikájának a szóvivője!, ezt ingerült, fojtott keserűségemben mondtam oda neki, ismerősöm leintett magának egy taxit, én pedig elindultam gyalog át a Lánchídon. A szürkésbarna víztömeg látványa, a víz nyers szaga valamelyest lenyugtatott, valami súlyosan egyöntetű rossz a végenincs kétségbeesett áradozások közepette, egyáltalán, gondoltam, manapság minden menekült pénzért rimánkodik, ha másért nem, csak hogy az is megrövidüljön, aki szóba áll vele. Természetesen tudtam, hogy a kádfürdőből egy szó nem igaz, még talán ha gőzt mond, azt inkább elhiszem, ritkán fordultam meg úgy eddig a gőzben, hogy ne kellett volna mindjárt az efféle nyomorúságos emberfajtától is fuldokolnom. Depresszióim, életundorom, lélekcsömöröm, önutálatom, írásidegen gondolataim forrásintézménye a gőz, fölfekszem, illetve helyszűkén felülök ott egy padra, és valósággal megtapasztalom, nem csupán megízlelem, hogyan ütközik ki a magamén kívül a mások leve rajtam. Beszélgetni közben senkivel nem beszélgetek, a gőzben minden hang suttogásnak, motyogásnak hat, az irodalmi belvilág szennyes ügyeit tárgyalom magamban, átkozom magam, amiért éretlen hiúságból, hisztérikus szentimentalizmusból engedtem az irodalom csábításának, amiért annak idején nem gondoltam meg előre, hogy micsoda helyrehozhatatlan károkat okozhat majd éppen a gondolkodásomban az írás. Írni csak úgy, bele a vakvilágba, azon a nevetséges alapon, hogy állítólag Isten is emígy indította képviselő útjára az embert?! Erre a felkiáltó, helyesebben mondva égbekiáltó kérdésre rendszerint már nem a gőzben, hanem odakint a férfitus alatt jutok, a tusolóban szinte soha senkivel nem találkozom a gőzből, mintha két egymástól merőben különböző, egymást kizáró világ volna gőz és tus, vegyesgőz és férfitus, mert a női tusolóról maguk a nők beszélik, hogy az maga a megtestesült pokol. Akárcsak a gőz, a női tusoló is az öv alatti gondolatok nyílt csatatere, míg a férfitusoló, mint ezt az egybeírás is mutatja, inkább eltávolít a nemi eredetű rosszindulatoktól, leszámítva a játékos-rituális politikai csetepatékat, inkább tisztán fizikai és tisztán metafizikai műhely a férfitusoló, és korántsem csak az én szememben vagy az én számomra az. Az ottani stílus nem az én stílusom, enyhén nihilisztikus (durva fogalmazásban: semmirekellő) s ekként autisztikus magatartásom magától értetődően feloldódik a műhelyben, olykor már előttem is úgy fest, mintha őszinte érdeklődéssel hallgatnám egyik-másik tusoló, azazhogy időrendben vagy üresedésre, szabad tusra várakózó vagy engem mint később érkezőt megvárakoztató ismerősömet. Holott a többségük szemre vészjóslóan közelít a romániai magyar menekült (vagy romániai menekült magyar?) ábrázatához, lelkileg-szellemileg csúnyán elöregedett, egyszer halálravált, egyszer halálraítélt, egyszer meg csak úgy az egészbe beletörődött tud lenni a képük. Egy örökfiatal, gyermekiesen üde, infantilisán ártatlan tekintet, mint amilyen a privátim megszállottan kertészkedő, ötvenéves fejjel századosi rangfokozatot elért katonatiszté, egy ilyen tekintet teljességgel kivételnek számít a tusolóban, jellemzően a bemelegítő (behangoló) politikai szóváltásokba s szintígy az inkább le-, mint felhangoló metafizikai diskurzusokba is egyedül ő nem kapcsolódik be soha. Ez az alkalmi bölcselő társaság javarészt mindennapi szürke idegroncsokból, hidroterápián tengődő félneurotikusokból és félpszichotikusokból verődik össze, költő-történész ismerősöm sportnyelvén szólva: labdába az ilyen vizesnyolcasok legföljebb a saját, vízgáztól dagadt fejükbe rúghatnak, odaát meg majd már abba se, ellentétben szerinte a tragikus sorsú Paul Celannal, aki ötvenéves korára teljes bizonyossággal az Égi Liga örökös összekötőjének tudhatta magát. Amikor egy más alkalommal beszámoltam neki a menekültepizódról, költő-történész ismerősöm abból is rögtön üdvügyet kreált, a kádfürdő ürügye mögött egy jóval mélyebb igazságtartalmat vélt fölfedezni, azt mondta, a nyomorult fantáziájában akkor igazában a kád pénz ősi-közkeletű motívuma uralkodott, emblémája minden pernek, amely a kisebbségi tudat és a kisebbrendűségi érzéstömeg között zajlik. Nem emlékeztem rá, hogy költő-történész ismerősöm hetedrangú lírájában egy helyütt is találkoztam volna már a kád pénz motívummal, sokkal inkább mintha egyenest a szívemből olvasta volna ki gyerekkoromnak ezt a bóvli rögeszméjét (aranyrög–vérrög: mikor mi foglalja magába az eszmét), a sokkhatásra újból ott láttam magam ízekre vagdalva egy bárka méretű fürdőkádban, felnéztem a széktámlámat püfölgető költő-történész ismerősömre, és közöltem vele, hogy nem tudok s nem is kívánok egy vassal sem beszállni a taxiköltségébe. Aznap a tusolót üresen találtam, válogathattam a rózsás és a leszerelt rózsájú, a fülledtebb és a huzatosabb fülkék között, ez a szabadságérzés serdülőkorom mindennapos vonatútjaiból vetített elém ezt-azt, viszontláttam például azt a sváb, ha jól emlékszem, szerszámlakatos munkásembert, aki mindig ugyanazzal a gyomorbeteg izgalommal beszélt nekem a munkásság és az értelmiség szükségszerű szövetségéről, eljövendő közös Paradicsomunkról, nem tagadva, hogy bizonyos kételyek is gyötrik, a felesége akkor nemrég hagyta őt ott a két aprósággal, egy igen jóképű, jó fellépésű cigányprímással állt össze, egyéb kételyét nem tudtam a tus alatt felidézni, kinyitottam a hideg csapot, hogy kedvet csiholjak magamból a tornázáshoz, elsőre huszonegy, másodjára tizenhét fekvőtámasszal sikerült elszámolnom, utána álló pozícióból kezdtem hídba ereszkedni, a kezem még nem érte a keramitot, amikor a szemem megakadt a gyermekarcú százados tekintetén, bár itt volna most igazán helyénvaló ábrázatot írnom, deformáltságában is kerekded, pépes ábrázatot láttam fölém hajolni, hasonló intimitásra nem emlékeztem, s azóta sem találok jelenetmintát a múltamból, kiegyenesedtem, és visszaléptem a fülkébe, a százados azonban nem mozdult, amolyan émelygős fintorral, csecsemőmosollyal a szája szélén elbámult mellettem, én pedig a hideg vízről forróra váltottam át. Reménytelenül lassan jött meg a szava, a hobbi-kertjéből jön, mondta, oda menekült ki a családi tragédiájuk elől, a felesége épp a konyhában tevékenykedett, mondta, nyitott ablak mellett, hogy az ételgőz kimenjen, mikor egy puffanászaj ütötte meg a fülét, ők ugyanis, mondta, a panel földszintjén laknak, autó helyett egy csík virágágyásra néz a konyha és a kisebbik szobájuk ablaka, és a felesége azonnal megérezte, hogy abból a csíkból jött a zaj, de azt már, higgyem el, mondta, egyikőjük sem bírta felfogni, hogy a tulajdon fiúgyermekük vetette le magát a tízemeletes panel tetejéről. Szűk négy hónappal ezelőtt kellett hazatérnie a volt NDK-ból, mert az újraegyesüléssel megszűnt az idegen zenészek iránti igény, itthon meg én is tapasztalhatom, hogy mi van, mondta, a fiuknál pedig tehetségesebb fúvós, a németeket és a magyarokat együttvéve is, nagyon kevés akadt, ezt német és magyar szakemberek egybehangzóan így mondták, lehet, mondta, hogy éppen ezt nem bírta ki a fiuk, hogy a tehetsége itt is, amott is vitán felül áll, miközben a zenekarokban egyszer csak nincs helye sehol. Búcsúzóul csak annyit írt egy papírlapra, hogy „Anyu, Apu, bocsássatok meg nekem!”, bevett egypár szem nyugtatót, és egy üveg sörrel ment föl a tetőre, néhány gyerek a szomszéd és a szemközti lakásokból látta, mondta a százados, hogy a fiuk előbb az üres üveget dobta le, s aztán mint aki ágynak esik, úgy dőlt háttal bele a mélységbe. Ő maga, mondta a százados, mindig is tudta, hogy a fiuk nem elég szívós jellem, de azt sosem gondolta volna, hogy a lágysága mellett még ennyire törékeny is, ha ezt tudja, mondta, már ma valamelyik katonazenekarban játszana a fiuk, de hát őneki ezért még a felesége sem szólt, nemhogy a fia, a felesége összeroskadtan ült egy konyhaszékben, mialatt ő kint a virágágyás kövén térdepelt, sem ütődést, sem karcolást nem látott a fiuk arcán, mondta, viszont a mentőorvos ránézésre megmondta, hogy a belső szervei szabályszerűen mind leszakadtak. Nem tudja, van-e vagy még sincs túlvilág, mondta a százados, így azt sem tudja, mondta, hogy az érzéseiről egyáltalán mit gondoljon.

• Kultúra