Marno János

Nyomtatóbarát változat

Idén a fájdalom meg én nemigen akarhatunk megválni egymástól. A gócpontjaink váltakoznak, bújócskáznak, szaporodnak, széthúzódnak, összehúzódnak, úgy értem, annyira széthúzódnak, hogy az már összehúzódásnak hat, a helyszíneink nem változnak, csupán ismétlődnek, egymásba játszanak, elhanyagolódnak és elnéptelenednek, és így nem tudni, hogy tovább. Fissurám egy darabig (sokszor egy darabig, jó darabig!) azt sejttette, hogy a fájdalom nőnemű kihordás, bár az ideje nem úgy szabott: „Nem az idő szorít, hanem a gyűrű…” Vagy csehebb, nekigyürkőzős változatban: „Nem az idő szorít, a gyűrű húz…” De lám, évfordulókat ülök, ennek a hangnak is épp megvan tíz éve: „Nem mi, a halál forog örökké…” Tíz évvel ezelőtt, nyolcvanháromban jött be, többedmagával (Éjszaka Hamlettel), ez a Holan-vers, nekem az Ostrom utcában, ahol „többet álltam fejen, mint lábon” (Noémi szótára), bizonyos (szívszorító) tévedésben voltam mind kifelől, mind befelől, téves egyensúlyban tehát, s nem egyensúly-tévesztésben – labirintusomban mindenütt egyformán, egyformán-rendetlenül vert az idő. A fejenállást kiegészítésül gyakoroltam, elvetemült világnézeteim kiegészítéséül, mert a politizáláshoz már akkor sem fűlt a fogam. Nincs egy hete, hogy az öltözőben avval kötött belém egy reform-marxista filozófus tanár, hogy könnyű nekem a versekkel semmiről nem tudni, sehol nem állni, de próbáljam csak meg ugyanezt prózában. Erre ma megvettem a Pesti Riport nevű szórakoztató napilapot, a New York-i Metropolitan Múzeumban kitört „Van Gogh-hisztéria” miatt, és lélekben összeölelgettem a nőt, aki elájult és a férfit, aki elzokogta magát a Búzamezők ciprusfákkal című kép láttán. És hogy hasonló jelenet, mondta állítólag a Metropolitan igazgatója, utoljára 1961-ben egy Rembrandt-festmény kiállításán játszódott le. Harminckét éven át semmi. Hol veszek én harminckét év múlva szórakoztató napilapot?… Ki mindenkinek, mi mindennek lett már vége harminckét év alatt?… Feküdtem, autóztam (autotréningeztem) az Ostrom utcában tíz évvel ezelőtt a padlón, kerültem magamban az összevissza kapaszkodó gondolatokat, és tényleg közel jártam már a végtelenhez, amikor egyszerre zuhanni, széjjel- vagy összezuhanni kezdett a függöny; a függöny (kelme? fém? egyéb?) valóságos színpadot takart, ráismerős helyszínt, s nem ahogy a beszédfordulatból gondolni lehetne: az elmémet. Nem elméletben zuhant velem a függöny, hanem fiziológiailag, élettanilag-előrelátóan, a legtartósabb hidegvérrel, amitől persze, ha most nem élek, ki is ugorhattam volna az ablakon. A színpadon a gyógyszerész Csontváry körtánca elevenedett meg, a szokásos Cédrus körül, a festő Csontvárytól mindig erősen idegenkedtem, pontosan az 1963-as székesfehérvári kiállítása óta, ahol muzeológus unokabátyám jóvoltából magam is asszisztálhattam a Baalbek fölfüggesztéséhez. Nem unokabátyámról, hanem az unokabátyám szóösszetételről ugrott most be az unalom és az unoka szavak rokonszerűsége, s hát még ha az unokában az egyes szám első személyű, sőt jelen idejű ige becenevesülését is meghallom; mint unokaöcs eszerint is természetesen idegenkedtem Csontváry múzeumi életre keltésétől, untam a „megvilágosult patikus” körüli diszkrét cécózást, de hogy majd emiatt egyszer még közel kiugorhatok az ablakon!… Vagy pont ellenkezőleg?… ha akkor, az Ostrom utcai padlón nem siet a segítségemre Csontváry, akkor ugrott volna csak nekem egyszerre minden?… Talán mondhattam volna mégis a reform-marxista filozófus tanárnak az öltözőben, hogy politizálódásom a versek mögött azért ám zajlik, hiába nincs az ínyemre semmilyen politika: hovatovább bármikor s bárhova (bármire) néző ablakba – mintha csak tükörbe néznék. Ó, hiszen most látom, hogy az első fogam is akkortájt, a függönyzuhanás körül, egy Végh Endre nevű tanársegéd keze nyomán veszett oda. Frontfog, jobb kismetsző, baljósnak, baljósról baljósra fordulónak az orvos ismétlőnevét találtam: Végh Endre – Végh Végére – Végh Végre!

Beszédem egy darabig (egy rossz darab, egy rosszul végződő darab híjáig!) fütyülős lett, szeles, s nem is igen akaródzhatott röviden a pótlás végére járnom; gondolhattam talán, inkább az idő vasfoga, mint a lélekmérgező hamarkodásé, „Legyen meg a vas akarata!” – fütyülhettem a Cseh gnómájára a magamét, éppenséggel nem a szabad akaratomból. Ültem, elmozdíthatatlanul, az összekötő szövegen, tíz évvel ezelőtt kint az író cselédszobában, de persze sosem maradt időm az összekötő szövegre, ezért is írom, mondom most másképp: össze kötőszöveg, hanem alig voltam meg az első leütéssel, amikor hallottam a fal mögött felindulni a liftet, s már kocogtatott is a függőfolyosóra nyíló ablakon a Törpe. „A költőnek köszönhetően nincs itt semmi, ami a természetet szaporítaná.” Ez is akkor, a cseh Holantól, s aztán máshol, egy most talált másik versvégen: „Elered az eső…” Az első cseppre megriadtam, balkézt a gyűrűs ujjamat érte a begyén a találat, a Diadal mozitól kábé harminc lépésre, elsőre azonnal tíz év emlékezetkiesést számoltam, annak idején a puszta halálfélelem hajtott errefelé, a moziba is mint egy darab viasz, úgy csöppentem be, egy hollywoodi katasztrófafilm kellős közepébe, a film több szálon futott, a „tömbszálon” a waterlooi csata hírhedt lovasütközetét rekonstruálta a filmben szereplő 30-as évekbeli hollywoodi stáb, megácsolták a szakadékba vezető domboldalt, rohamra indították a gárdista kaszkadőröket, majd úgy tíz-húsz méterrel a díszletszakadék előtt a műgyeppel, -flórával, -földdel borított állványzat beszakadt, a tömegszórakoztató történelmi mozijelenetből valóságos tömegszerencsétlenség bontakozott a több szálon futó (valószínűleg nem is csak hollywoodi) filmben. Jöjjön ide most ismét a Cseh? „Nem közömbös, hogy hol vagyunk.” Tíz év vesztegzár alatt egy törpe tudatában: ez szökött fel az első cséppel a tudatomba, a Diadal felé menet, s az, hogy a szegény feje alig pár hónapja töltötte be harminckettedik életévét; a cseppet azonban túl forrónak érezhettem, és olyasmi súlyúnak, állagúnak, mint a higany vagy mint az olvasztott foncsorrög lehet, máskülönben miért gondoltam volna rögtön méregre, „megfoghatatlan szándékosságra e jelben”, s miért nem mindjárt a rohamlépéstől belobbant ideggyulladásomnak tulajdonítottam „az ujjbegyemet ért inzultációt”. A mozi után, a Mészáros utcán fölfelé már kiadós, kövér cseppekben hullt az eső, múlni, fogyatkozni kezdett a „tíz év emlékezetkiesés”-érzésem is, és nemsokára a művészettörténész barátnőm elveszettnek hitt, méreghasú, szkarabeuszos ezüstgyűrűjét is koppanni hallottam a Márvány utcai padlón. De hát hit és tudás is túl közel esnek bennem egymáshoz, ezért meglehetős egyforma kétellyel vagyok mindkettő iránt, jellemem ganétúró, galacsinhajtó bogár-jellegére még 1963 őszén, az Esztergomi Ferences-rendi gimnázium igazgatója hívta fel a dologban érintettek és érinthetők figyelmét (a „dolog” egy önképzőköri versből „kapott szárnyra”), művészettörténész barátnőmmel pedig a nemrég Ferenciek terére visszakeresztelt Felszabadulás téri Ferencesek előtt hozott össze a – természetszerűleg irreferens – véletlen. S amúgy a mindennapi egyenetlenségek mind a térdben?… De egyensúlyozzunk!…

(Elhangzott a Szabad Európa Rádióban)

• Kultúra