Marno János

Nyomtatóbarát változat

A Fogsorjavítást már tizennyolc évvel (egy visszaérettségivel) ezelőtt Fogcsorjavításnak olvastam a Mártírok útján, helyesebben a Mártírok útjára kiszögellő Kapás utca sarkán (a Kapás utcában azért könnyen elbizonytalanodnék), naponta villamosoztam le a Széna tértől a Margit hídig, naponta szökdöshetett emígy jobbról a szemembe a Fogcsorjavításos tábla, mindannyiszor megörültem neki, akkoriban szinte kizárólag az ilyesféle vad poézis tartotta bennem a lelket, egy párban a vaksors meg a vadvéletlen, az e világba ripsz-ropsz be-bevicsorgató túlvilágias viccesség. Időm volt dögivel – viszonyom tehát a „különélő irodalommal” még makulátlan, aminek a legkevésbé sem mond ellent, hogy a saját „keletkező szóbeszédeim” elsősorban nem a fejemben, nem a számban, hanem a gyomorszájam, a szívtájékom, illetve a beleim felől szerették hallatni magukat. A fejem csupán hallgatózott, hasogatott, mint például a hangzásra is, mondásra is legidevágóbb kéziszerszám, a fejsze, bal kezem a veszett fejem alatt, jobbom a megveszett patkóbél búbján, úszás utáni menetes pozitúra: „A szavak feneküket fordítják a fogalmak felé.” Hittem volna, hogy ez majd, majd tíz év múlva, egy Weöres-versben lesz? Barátnőm (a művészettörténész) nyomta nemrég a kezembe a Kútbanézőt, lyukas naptűzben a Lukács teraszán, bölcsességfogamban is a napokban fúrta végközei magát a lyuk az idegcsatornához, és erre hogy szól a Kútbanézőnek A feledés-vége?: „Mindig egy lépésre a világosság, (szün), de a sötétség jön velem.” Megette a bölcsességet a fene, jólesik kimondani, már hogyha van kinek, fenegyerekkoromban fűnek-fának szidalmazhattam a világot, ütődéseim mindig hamar és jóformán nyomtalanul felszívódtak. Jóformán nyomtalanul ette meg a gyerekkoromat a fene. A Zöldkereszt (vagy akkor már Egészségház?) udvarán, az „L”alakún, fejjel nekiszaladtam a kútból kiemelt rozsdaette vízvezetékcsőnek, megrogytam, jobb szememet elöntötte a vér, a Kittenberg úr colos és dadogós szerelősegédje avval mosott fel a fűről, hogy „Kö-kö-ke-ellett ne-n-ne-ked u-u-ugy pö-pö-p-attog-nod, m-mi-mi-mint e-e-e-egy ni-ni-nik-nikk-kel-kelbo-elbol-olha”. De mondom, szemöldököm jóformán és mihamar benőtte a sebet, nem úgy, mint az udvart a fű, azt mintha kobaltágyúval lődözték volna be, elszürkült, összement, a kútból megszökött a víz, elmésen mondva, eltért a tárgyától (vagy mint versben szokás egy emléket, emlékfát, műtárgyat!, esetleg magát az emlékezetet szárazon otthagyni). Ujabban barátnőm (a művészettörténész) is kezd a fő tárgyától elhidegülni, azt mondja, untatják, önmagából is kiábrándítják őt a túlságosan látható, kézzelfogható gondolatiságok, „ahány műtárgy, annyi metafizikai erőszaktétel”, viszont arra a félárbocos-nietzscheánus javaslatomra, hogy akkor legalább ideiglenes jelleggel, legalább idézőjelben „tegye pszichológiai vizsgálódások tárgyává ezt az egész műtárgy- és művészettörténet-komplexust”, erre az ötletemre csak még mélyebb, még szívdermesztőbb lelkiismereti borzadályt érez, árvának érzi magát, engem pedig árulónak, amiért méltatlanul neki is „holmi sivár pszichodrámai szerepet szánok”. E tárgyú beszélgetésünk tegnapi sütetű, talán most még felidéznem sem szabadott volna, helyesen látja barátnőm, hogy nálam az események in actu kútba esnek mindig, és a jó ég tudja, mikor jönnek, ha jönnek, a saját friss ízükben elő; gondolom, ezért is, s nem csupán a vad holani rokonhangok miatt, adta kezembe vagy másfél hónapja a Lukács teraszán a Kútbanézőt. Másfél hónapja – az nekem most nemcsak hogy nem rég volt, de még kilátásom sincs belőle, érdemben (a „süketfilm-drámában”) ugyanott tartok (vagy még ott sem), ahol a bölcsességfogam rendezésében másnap a barátnőmmel eltévedtünk. Aznap (a Kútbanézős napon) a Lukácsból jövet éppen a méregdrága zöldséges előtti rekeszes járdaszakasznál talált reánk kürtölni a Törpe, túloldalt a Török utcába hajtott be mini Polskijával a Mártírok felé, hadonászott s kiáltozott is valamiket, de bár ne tette volna, művészettörténész barátnőm szemében ezzel a Törpe a legsatnyább, legolcsóbb akciófilmek szintjét is alulmúlta. Én közönséges közlekedési akcidenciára gondoltam, nem eltervelt akcióra, politikai vitákba is ezért nem szokásom belefolyni, a nézetütközések akcidentális jellege miatt, s mellesleg nem úgy van-e, hogy a hatalom azé, aki nem műveli? No persze, ez csak amolyan futó, sem nem mély, sem nem magas gondolat, akárki simán átugorhatja (magam például hány és hány, ennél sokkalta mélyebb szakadékú vagy magasabb ormú gondolaton ugrottam már keresztül, sőt, ahogy magamat, az ismétléskényszeremet – ismétléskényszerből – ismerem, jó néhány gondolatot keresztbe-kasba is megugorhattam…); elevenembe vágott viszont a kürtszó (mi értelme lehet ma egy kürtszónak?), mintegy a gyökérhártya-gyulladásommal együtt szaggatta a fülem, egyszóval már nemcsak a bölcsességfogamat gondoltam menthetetlennek, hanem „jóformán” az egész „fél fülemig szaladó szájam” vesztét éreztem. „Most két alak függ az ajtón – ugrott be a Kútbanézőből –, egyik a kulcs, másik a láthatatlan.” A Vadszívű (David Lynch) majd csak másnap ugrott be, a barátnőm orálbiológus barátnőjéhez menet, igen látványosan mindjárt az elején eltévedtünk, holott a terepet mindketten szívből ismertük – vagy talán éppen azért?… Egy szívvel – négyszemközt?!… Nem aggódtam, élveztem, ahogy a kora nyári lassú sötétedéssel elszaporodnak velünk a „törpe véletlenek”, kis palack ásványvizet s egy csomag papír zsebkendőt vásároltam egy panelsarki éjjel-nappaliban, majd telefonfülke után néztem, hogy barátnőmmel lemondassam a barátilag privát orálbiológiai vizitet. Nem mondtam még, most mondanám, hogy dátumokra („időösszeesésekre”), utcanevekre, útszéli eseményekre, magukért beszélő közhelyekre tíz évvel ezelőtt ide közel a Törpe révén válhattam érzékennyé, ő vonszolt ki magával az Ostrom utcai lukamból a Mézeskalács térre, szülőháza kerületi ingatlankezelő központjába, ahol költészetem jogi és részben anyagi hátterét is rendezhettük (le lettem fedezve), azután sétálni vitt a környéken, Őrjárat utca, Tátika utca, Törökszegfű tér, Csillagfürt utca, ismét Őrjárat utca, balra a Neptun utca és a Gesler utca között a Szovjet Tiszti Kórház (SZTK!), este az SZTK mellett egy törött gerincű kölyökmacska csatlakozott hozzánk, átsétáltunk vele a József Attila utcába, szegény kölyköt az ölembe kellett fognom, annyira dermedezett a házőrző dögök acsargásától. Ne keverjem itt össze a tizennyolc évvel ezelőtti Fogcsorjavításos túlvilágias ízt a nyolc évvel rá következő Mézeskalácsos-acsargásos másvilági kutya-macska ízekkel, a másvilág kinek-kinek a tetszése (ízlése, neveltetése, érdekeltsége, erkölcsisége stb.) szerint képzelhető, forgatható, fixálható és fixírozható, valamint elejthető, ismérvei alapvetően nem különböznek az e világot megállapító vagy kétségbe vonó ismérvektől; mondhatni, ahány másvilág, annyiféle fordítás erről a világról; éppenséggel sem több, sem kevesebb, sem jobb, sem rosszabb ez a világ, mint egy halom hol szükségből, hol véletlenül összehordott másvilággyűjtemény. Ezért, a másvilági „túlközelesések” miatt, s nem az orális műtéttől való félszemben mondtam a barátnőmnek a vizitet mégsem elejtő telefon-útbaigazítás után, hogy a fajtámbéli (fajtámbélin a magamfajtát értve) nem annyira ettől a világtól, világhiánytól vagy világtúltengéstől lapít, viszont mindennél nyomasztóbban és nyugtalanítóbban hat rá a túlvilág makacsul krónikus hiánya. Erről pedig már maga a rendező Lynch ugrott be, a Törpe kedvenc tévésorozatából, mondhattam volna még a barátnőmnek, hogy „ez a Lynch milyen jól, milyen jó ízléssel adagolva tudta adni a sorozatban a nagyothallót…” – de igazán nagyot csak én néztem, mikor a késő esti csengetésünkre ott termett előttünk a kerítésrácsnál a két kutya, egy német juhász és egy angol szetter, szőrszálra egyező hasonmásai a Törpe házőrzőinek. Emígy tehát a Lynch-ügyet darabjaiban hagytam, gondoltam, „a puzzle-Van Gogh máskorra is ráér”, s most ide is csupán felfüggesztőleg másolom át a Kútbanézőből: „egyforma minden tojás

még sosem volt két egyforma tojás.”

(Elhangzott a Szabad Európa Rádióban)

• Kultúra