A kutyaszalonna mint delikátesz

–cs

Nyomtatóbarát változat

És éjjel 11 1/2-kor lehunyá szemeit – vagy valami ilyesmi áll magáról Szigligetiről a szolnoki műsorfüzetben. Nos (ami engem illet) én 9 1/4-ig bírtam. Pedig díszelőadás volt, kedvenc miniszterem, Bod Péter Ákos felléptével – őt még a taxisblokádbéli szép napokban szerettem meg, amikor olyan meghatóan emberközelbe sikerült hoznia a kormányt –, volt díszoklevél-átadás a javarészt jugoszláv építőknek, akik (ráadásul) jutalmul megnézhették (ezt) az előadást, amelyből feltehetően egy kukkot se értettek. No, nem mintha sokat vesztettek volna.

Hiába, nincsenek igazán nemzeti klasszikusaink. Aki (meg mégiscsak) akadna, az nem(igen) alkalmas színházavató előadásra. Az Ember tragédiája ugyan nagyszerű, és a végén elhangzik az „Ember, küzdj és bízva bízzál” – de mire idáig eljutunk, az embernek mindentől elmegy a kedve, nemhogy színházat akarna avatni. A Bánk bán sem igazán jó az ilyen ünnepélyes alkalmakra. Igaz, viszonylag könnyen hagyja magát népnemzetire venni, de mégis, leszúrnak benne egy királynőt, és a kormány jelenlétében ilyesmit…

Marad tehát a Liliomfi. A darabot (elsősorban) az teszi klasszikussá, hogy (jó) régen írták és azóta (jó) sokszor eljátszották. A klasszikusság egyéb kritériumai, nevezetesen az, hogy alapvető sorskérdésekkel foglalkozzék – mint a Tragédia – vagy a magyarság politikai mizériáit taglalná – mint a Bánk – üdítően hiányoznak belőle. Édes Hazánknak ez a Nemzeti Klasszikusa (bizony) nem egyéb az általában „franciásnak” nevezett, helyzetkomikumokon alapuló vígjátéknál. (Amelynek) lényege és tétje a gazdasági ráció parancsai ellen küzdő szerelem, amelynek eléréséért olykor álruhát vagy csak parókát kell ölteni, és az álruhás, illetve parókás csínytevőt már legközelebbi ellenségei sem ismerik fel. Ahol rendszeresen visszatérő elem, hogy ketten beszélgetnek, és azt hiszik, ugyanarról – holott mi, a közönség jól tudjuk, hogy egyáltalán nem. És ahol – és talán ezért nem lesz soha igazi klasszikus az effajta vígjátékokból – a főszereplőn kívül mindenki hülye.

Nem úgy, mint az ilyesféle figurák ősei, a molière-i fanatikusok: a képzelt beteg, a fösvény, az úrhatnám polgár; csak úgy egyszerűen stupid, debil, menthetetlen tökfej. Egyetlen mentsvára a főszereplővel szemben ennek a sok hülyének az, hogy ők képviselik a polgári, társadalmi, gazdasági erényeket. Lesújtó és lesújtóságában izgalmas világkép – csakhogy, mivel az általános hülyeséget nem lehet hülyék felvonultatásával ábrázolni, a Liliomfi megmarad annak, ami: kedélyes, butuska népi vígjátéknak.

Taub János, a szolnoki előadás rendezője nyilván úgy érezhette, szorult helyzetbe került, amikor egy ilyen kevéssé ünnepélyes anyaggal kellett színházavatót csinálnia, és talán ezért döntött úgy, hogy átírja a Liliomfit. Ebbéli tevékenységének végeredménye azonban erősen emlékeztet a kutyából készült szalonnára. Olyan… semmilyen.

Attól, hogy az előadást Liliomfiéknak hívják, (attól) a cselekmény még megmarad a vagabundus komédiás csínytevéseinek. Attól, hogy a szerepet nem egy kackiás ifjú titán, hanem Garas Dezső játssza, (attól) még nem jön automatikusan létre az, ami ezt a szereposztási fogást érdekessé tehetné. Nevezetesen, hogy Liliomfi már öregedően élete utolsó lehetőségéért küzd, amikor a kis árvalányt akarja megszöktetni. Hogy Liliomfi vándorszínésznyomora több, fájdalmasabb lehetne bohémanekdoták gyűjteményénél. Pedig a színpadon egyszer meg is jelenik új hazai címerállatunk, a kukában guberáló csöves; volna tehát „mire venni” ezt a másmilyen-Liliomfit.

A kukánál azonban nem ő, hanem Törőcsik Mari áll, és Szellemfit alakítja. Zavarba ejtő szerénységgel. Mintha megrettenne attól, hogy mégiscsak ő A Törőcsik Mari, csak nem fogja itt elvinni a hátán az előadást? Inkább felmondja szépen a szövegét, aztán visszabújik a háttérben lófráló Kar embersűrűjébe. Igaz, Szellemfi, ez a francia klasszikusoktól begyűrűzött bizalmas-figura rossz szerep, de nem annyira, amennyire a szolnoki színpadon megoldatlan marad.

És persze, ha a rendezés a két fő szerepet ezzel a szereposztási fogással megoldottnak vélte, nincs (azon) mit csodálkozni, ha jórészt az egész színlap hasonló sorsra jut. Az egyetlen Győry Emil kivételével, aki legalább valamit felvillant az értelmiségi vénkisasszony Kamilla lehetséges androgynitásából, a színpadon néhány, egyébként kitűnő színészt – a minősítés korábbi produkciókban látott teljesítményüknek szól – látunk vallomást tenni a transzvesztitizmushoz fűződő viszonyukról – mely üdítően közömbös. Legalábbis számukra üdítően. Bizonyára megnyugvással konstatálják, hogy nem lesz belőlük aberrált szexnyomorék, urambocsá’ kéjgyilkos. Hogy a közönségnek mi köze mindehhez, az más kérdés.

A közönség, ha nagyon akarja, elszórakozhat a Kar betétszámain, amelyek jóvoltából a Mai Magyar Valóság Jellegzetes Visszásságait láthatjuk színpadra álmodva. KGST-piacot, neonfényes butikvilágot, söröző német és videózó amerikai turistákat, vagyis csupa banalitást – de azt legalább tisztességesen megoldva. Igaz, a betétszámokkal sikerül maradéktalanul szétfaragni a darab csúcspontjának ritmusát; a fergeteges félreértések tűzijátékából nem lesz semmi, mert a teljes színpadi káoszban már egyáltalán nem lehet tudni, ki kit ért félre és miért – de ez már a harmadik felvonásban történik, amikor már úgyis minden mindegy. Hogy a helyzet mégsem válik kínossá, az Garasnak köszönhető, aki remek commedia dell’ arte-etűdöt mutat be, botcsinálta pincérként brillírozva. Igaz, semmi köze a darabhoz… de ekkorra már úgyis minden mindegy.

És – mivel az előadást két szünettel játsszák – el lehet gyönyörködni a színházépületben. Tényleg gyönyörű. Kiváló munkát végeztek az építők. Igazán megérdemeltek volna egy előadást.

• Kultúra