–cs

Nyomtatóbarát változat

A megváltás olajágával közeledő Fiú, akit övéi félreismernek és ezért megölnek – kedves témája az európai kultúrtradíciónak. Szerzők özöne dolgozta fel a történetet színéről és fonákjáról – az utóbbi változatra a legismertebb példa Karinthy Krisztus vagy Barrabása, az előbbire pedig mégiscsak az eredeti, amit mostanában mindenféle változatban árulnak a könyvpiacon. A gazdag választékból – van Evangélium felnőtteknek, gyerekeknek, fogyókúrázóknak; na és persze a számos bibliofil kiadás – talán csak a talatofil („tengerbarát”) verzió hiányzik. Illetve hiányzott. Camus ugyanis megírta – csak hát az ember, ha másért nem, hát a filozófus iránti tapintatból hajlamos megfeledkezni Camus-ről, a drámaíróról.

A kellő történelmi távlathoz szükséges idő leteltével bizonyára az a jelenség is beépül majd az európai, sőt, az egyetemes kultúrtradícióba, hogy embereknek bűnbe kell esniük, mert nagyon elvágynak onnan, ahol vannak, ahol kibírhatatlan. Camus evangéliumi ihletésű darabjában ugyanis a megváltóként érkező Fiú gyilkosait éppen az elvágyás vakítja el. A gyilkosság motorja a Tenger után vágyakozó, életének kudarcáért földrajzi helyzetét okoló lány.

Elég egy pillantást vetni a műsorfüzetre, és elolvasni az előadás rendezőjének, Tompa Gábornak rövid életrajzát, hogy megtudjuk, miért került ez a méltán vagy méltatlanul, de vitathatatlanul elfelejtett darab elő a süllyesztőből. Tompa erdélyi, méghozzá egyike azon keveseknek, akik szülőföldjükön maradtak. Most is csak a vendégrendezés kedvéért jött „ideátra”, szemben díszlettervezőjével, a véglegesen elszármazottnak tekinthető Both Andrással. Az önéletrajzi motiváció tehát adott – még ha kissé leegyszerűsítené is a darabot, hiszen az erkölcsi fölény hegycsúcsáról szemlélve mocsaras lápnak tűnik a világ.

Tompa azonban kikerüli ezt a nagyon is kínálkozó csapdát. Moralizálás helyett mindannyiukat – az otthon maradás kínjában elzüllött gyilkosokat és a tragikus vétséget elkövető tékozló fiút, az áldozatot egyaránt elsiratja.

A fiú, bár a jelmeztervező – maga is tékozló fiú tehát – az ártatlanság bárányfehérébe öltöztette őt, mégsem viselkedik sajnálatra méltó áldozatként. Mucsi Zoltán alakításából inkább valami végzetszerűség körvonalai rajzolódnak elő. Olyan, mint azon tékozló fiúk egyike, akik mostanában, az új hazai állampolgársági törvény, no meg a remekbe sikerült rendszerváltás óta kopogtatnak Hegyeshalomnál – és egyáltalán nincsenek meglepve, ha hízott tulok helyett valami fatális félreértés lesz az osztályrészük. Akik hiába mentek el „innen”, hiába éltek sikeres életet; cipelhették tovább magukkal eleve elrendeltetettségüket. Akárcsak a Mucsi Zoltán játszotta Fiú, aki feltehetően a boldog, messzi tengerpartokon is – ahogyan maga Camus jellemezte a szereplők lelkiállapotát; ugyanolyan nehezen jutott levegőhöz, mint az otthonmaradottak.

Az anyát alakító Meszléry Judit kicsit talán halványabban, a lányt játszó Spolarics Andrea viszont revelatív erővel teremti meg a légszomjat. Olyan rájuk nézni, mint a húsbolti akváriumban tátogó pontyokra – akiknek látványától az embernek valahogy kedve támad a vegetarianizmusra. A kissé „filozofikus” bikkfanyelven megírt és még ehhez képest sem mindig kongeniálisan fordított (Horváth Andor-) szöveggel birkózva is sikerül megelőlegezniük, sőt, elkerülhetetlenné tenniük a tragédiát – hiszen ebből az atmoszférából csak lefelé, a pokol felé lehet kitörni.

Abban a pillanatban azonban, ahogy a gyilkosság megtörténik, mintha kicsúszna az alkotók kezéből a darab. És nem a színészek hibájából. A baj az, hogy a gyilkosság pillanata után megszűnik az előadásnak életet és értelmet adó sűrű atmoszféra, és innentől kezdve mindjobban kiütköznek Camus dramaturgiai hibái. A túlzott parabolaszerűség, amelynek keretében a szereplők legtitkosabb gondolataikat sem hallgatják el; minek következtében a túl intellektuálisra vett közönség lemarad minden lehetséges, tudom, primitív, krimiszagú – de mégiscsak izgalomról…

Ráadásul Tompa Gábor rendezése mintha tudatában volna mindezeknek a hibáknak – és fütyülne rájuk. Mintha nem is színházi előadást rendezett volna, hanem valamiféle szertartást celebrálna. Aminek szintén megvan a maga létjogosultsága – elég, ha Grotowskira, Kantorra vagy Paál István néhány rendezésére gondolunk –, csakhogy Tompa, talán mert megijedt attól, hogy egy iszonyú cinikus évtized végén vagyunk egy iszonyú cinikus országban, minduntalan a reálszituációk csapdájába esik, miközben „szertart”. Ha ő – és díszlettervezője – üvegkalickának álmodják meg a Fiú szobáját, a gyilkosság színhelyét, amelybe csak a közönség láthat be; és ezt azzal is megerősítik, hogy a többi szereplő kopog, mielőtt oda belép – akkor mindig kopognunk kell. De nem így van – és ettől a néző egy idő után nem tudja, mihez tartsa magát. Ha ő – és díszlettervezője – jó negyvenméteres körfolyosón futtatják körbe a szereplőket, mielőtt a színpadra érnének – akkor töltsék ki ezt a távot valamivel, ne hagyják meg üresjáratnak.

És, már akár így, akár úgy, de mindenképpen találják ki a mellékszereplőket – mellékszereplők ugyanis nincsenek, csak rövid szerepek vannak.

A Fiú túlélő, de valahogy mégiscsak a gyilkosság áldozatául eső feleségét játszó Kozák Ágnes szép. Biztosan tehetséges is, hiszen színpadon enélkül lehetetlen huzamosabb ideig szépnek lenni. De… legalább lenne csúnya! Akkor – ha banálisán, sőt, idétlenül is, de – magyarázatot kapnánk arra, hogy férje és ő miért engedik el, sőt miért terelik a kínok vágóhídjára egymást. Így azonban csak egy, igaz, nagyon szép, de mégiscsak megoldatlanul maradó rejtélyt látunk.

Hasonló az osztályrésze az Öreg Szolgálót játszó Győry Emilnek. Bár neki, már csak neménél és koránál fogva is, nem kell az esztétikum önellentmondásaiban vergődnie – viszont annál kilátástalanabb a küzdelme szerepének kettős értelmezése ellen. Ha Istent játszik – márpedig azt játssza, s olyan egyértelműen, amely a legnagyobb dicséret kellene, hogy legyen mind a színész, mind a rendező számára – akkor ne válaszoljon öreg, süket szolgaként a darab végén a Fiú feleségének Istenhez intézett fohászára. Ezzel ugyanis egy meglehetősen gyengécske poén szintjére vitte le az előadás – lehetséges – végkicsengését: Isten tehetetlen jelenlétét. Ezt elkerülendő vagy Istent kellett volna játszania végig, vagy öreg szolgát.

Vagy-vagy – mondja az egzisztencialisták szellemi elődjének számító Kierkegaardtól kezdve a sarki rendőrig minden, magára valamit adó erkölcsi fórum. Jó lenne, ha a színházrendezők is – különösen, ha olyan tehetségesek, mint a már említett légszomjas atmoszférát mégiscsak megteremtő Tompa Gábor – csatlakoznának a kórushoz.

• Kultúra