Péterfy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Három nappal azután, hogy nagyapánk meghalt, valami hirtelen megváltozott a házban. Nem mintha a halála nem lett volna elég változás, a lehető legnagyobb változás, amelyet életünkben el tudtunk képzelni, hosszú haldoklása, a betegágya körül sündörgő vagy éppen a legalkalmatlanabb időpontokban telefonáló orvosok, a tragikus képpel tiszteletüket tévő, addig soha nem látott rokonok, akiket dühöngve hessegetett ki a házból, mégis fokról fokra előkészítették a pillanatot. Talán ha hajlandó kórházba menni, amire biztattuk, amiért anyám és nővéreim könyörögtek, ha nem utasítja vissza azzal, hogy baszik újra kés alá feküdni – amit életemben először tényleg el is hittem neki –, halála talán kevésbé észrevehetően, a megszokott keretek között, a szembesülés és a rácsodálkozás kényszere nélkül jön el.

Nem így történt.

Az utolsó két napban alig mozdultam ki a szobából, ahová – hiába a vastag falak, tapéta, faliszőnyeg és a küszöbnyílásba tömködött rongyok – még a walkman fülhallgatója mögé is behallatszott nagyapám átkozódása, élet- és önigazolásának tragikomikus monológja, amelyet számomra a halál mind nyilvánvalóbb közelsége sem tudott átélhetően patetikussá tenni. Egyre vadabb, kamaszkorom óta nem hallgatott zenékkel próbáltam árnyékolni a zajt, hasztalanul. Tehetetlen dühömben végül fülemre tapasztott kézzel azon gondolkodtam, hogy felhívom Dubrovnikban Frót, hogy küldje vissza a Dead Kennedys-kazettámat, amelyet tavaly meggondolatlanul fellángolni hagyott szerelmemben kamasz lányánál hagytam, hogy indulataim és ösztöneim legalább ezen az áttétes módon megérinthessék, amikor éjszakai erotikus képzelgései közben a takaró alatt a fülére szorított magnón meghallgatja. Lehetetlen, hogy anélkül távozzak, hogy legalább sebeket ne hagytam volna – gondoltam, és mély szégyen öntött el, amikor rájöttem, hogy ezek már nagyapám szavai voltak, amelyek fülemre tapasztott kezeimen keresztül is képesek voltak átszivárogni a szomszéd szobából.

Mialatt én a szerves kémiába temetkeztem, anyám és nővéreim lankadatlanul tartották a frontot nagyapám ágya mellett, hol mint közönség, hol mint kényszerű vitapartnerek, hol mint mindannyiunk számára ismeretlen személyek, többnyire olcsó, egy-két éjszakás nők, akikké nagyapám a világtól egyre távolodó tudatában váltak. Bölcsen belátták, ha nem mennek bele a játékba, a végsőkig elcsigázott, haragja által mégis életben tartott öregembert a legmegalázóbb dühkitörésekre indíthatják, amely néha be is következett, és utána a hozzám átszűrődő zaj szerkezete úgy módosult, mintha egyetlen egészséges ember lenne odaát: nagyapám, és a nővéreim meg az anyám haldokolnának.

Három napom volt még a szerveskémia-vizsgáig, és abban reménykedtem, hogy a dolgok legalább ebben az egyben az én javamra fordulnak: ha már nagyapámnak meg kell halnia, ne éppen a vizsga előtti napon haljon meg. Tudtam, hogy a körülmények és a tárgy iránti mérsékelt odaadásom eredőjeként a java tanulnivaló éppen az utolsó éjszakára esik majd, és azt is tudtam, hogy ha mégis akkor következne be a baj, a halottnézőbe érkező rokonok és a köztük csetlő-botló hivatalos emberek tömegében nem járkálhatok jegyzeteimből mormolva; mert az is világos volt, hogy egyedül a magolás segíthet rajtam, arra pedig csak az utolsó pillanatokban vagyok képes. Mert ha az életemben felfordulás kell – gondoltam –, az ne a véletlen szeszélyéből, hanem szabad elhatározásomból következzen be.

Estefelé, amikor nagyapám átmenetileg elcsendesült, sokáig nem tudtam elaludni. A novemberi szél pörgette odakint a diófa leveleit – sose tudtam rájönni, mi okozza a légörvényt pont az én ablakom alatt –, és a dubrovniki nyárra gondoltam.

Nem hittem volna, hogy amikor az életem éppen nyugvópontra jutott, amikor végre annyi zűrzavar és tévút után pontosan tudom, hogy mit kell tennem, egy kamaszlány – mégpedig nem is a legcsinosabb, épphogy csak démoni és éppen kamaszsága miatt bizonyos értelemben taszító lány – fogja végveszélybe sodorni nehezen kiharcolt lelki békémet. Egy kamaszlány, aki két évvel azelőtti látogatásomkor kislány volt egy olyan babaszoba közepén, amilyet csak a lányukat egyedül nevelő és objektivitásukat végképp elvesztett apák tudnak a gyerekük köré varázsolni.

Lánya hirtelen kivirágzása miatt elborították és összezavarták Frót apai ösztönei, és két napon át hallgattam a teraszon az Ilona körül legyeskedő férfiak elüldözésének történeteit, miközben magamban őszintén csodálkoztam a(z állítólagos) férfiakon, Fro izzó féltékenységén, és ügyet sem vetettem Ilonára.

Akkor már tudtam, hogy újra elkezdem az egyetemet, és bár a mozdulataimban benne voltak még a háromévnyi pincérkedés reflexei, biztos voltam benne, hogy a tapasztalat egy más koordinátarendszerben is hasznosítható. Csak Ilona szólított még mindig pincérnek, amikor ösztönösen eltörölgettem három csikk után a hamutartót, és magától értetődően átvettem Frótól a konyhai teendőket. Talán ez volt az első, ami megváltoztatta viszonyulásomat Ilona iránt; ez az egyre idegesítőbb pincérezés.

Először csak idegesítő volt, később dühítő, végül úgy éreztem, megőrjít.

Ült a teraszon a fonott napozószéken, háttal a napnak, arccal a konyha felé, és nézte, ahogy az ebéd körül foglalatoskodom. „Pincér, kólát!”, „Pincér, fagylaltot!”, „Pincér… semmi, csak kipróbáltam, hallgatsz-e a nevedre!”

Próbáltam rossz arcot vágni, de csak nevetett. Próbáltam elmagyarázni, hogy ez a szó életem egy lezárult, csöppet sem örömteli szakaszát juttatja eszembe, megbánt tehát: de csak értetlenül bámult. Végül, amikor Fro nem volt otthon, az jutott eszembe, hogy egy újabb rendelésnél leöntöm fagylalttal, kólával, vagy amit éppen kér; az azonban nem jutott eszembe, hogy ha valamivel, hát akkor ezzel von be végképp a saját játékába: csak pincér minőségemben ügyetlenkedhetem.

Kólát kért. Tálcára készítettem a poharat, sok jéggel, és hátra tett balkézzel, a tálcával egyensúlyozva közelítettem felé. Mosolyából úgy sejtettem, ő is tudja, hogy valami készül. Kólától lucskos combján végighúzta az ujjait, aztán megnyalta.

– Csókolj meg – mondta.

Gondolkoztam, hogy megpofozzam-e, aztán mégsem.

Visszamentem a szállodámba, és másnap reggel hazautaztam. Azon az éjjelen azonban semmi másra nem tudtam gondolni, mint a felkínált és el nem fogadott csókra. Már hajnalodott, amikor felcsengettem Fróhoz, és megkértem, hogy adja át a lányának ajándékomat. Sietős távozásom nagyapám betegségével indokoltam; amikor hazaértem, másnap valóban meg is betegedett.

A felkínált csók nem ment ki a fejemből sem egy nap, sem két hónap múlva, és az járt a fejemben a szerves kémia magolása közben is, amikor a vizsga előtti este nagyapám meghalt.

Valamit már délelőtt lehetett érezni, de annyira féltünk, egyszersmind vártuk halála bekövetkeztét, hogy valóságészlelésének teljes felolvadását, majd rohamos visszajegesedését nem tudtuk vagy nem akartuk az Elkerülhetetlen előjeleként értelmezni. Fülére szorított tenyérrel halt meg, hirtelen elcsendesedve; előtte azt ordította, hogy hallja a gondolatainkat, és nem bírja elviselni; ha most visszamondaná, amit hall, mi négyen (nővéreim, anyám és én) örökre meggyűlölnénk egymást. Nem tudtam, mennyire higgyek szavainak, éppen a legutolsóknak. Lehet, hogy tényleg így érezte, lehet, hogy csak még egyszer utoljára zavarba akart hozni minket, ahogy életében mindig is tette, odavetve egy-egy provokatív és felkavaró félmondatot, amelyekre később soha nem engedett visszatérni.

Az történt, amitől féltem: ott tolongtak a rokonok, csetlettek-botlottak a hivatalos emberek, én a szerves kémiát mormolva fogadtam a kondoleálásukat; másnap kialvatlanul és összezavarodva megbuktam a vizsgán, és hazaérve a hirtelen felszabadult és fenyegetően megüresedett házba, átadtam magam az Ilona iránti szerelemnek.

Nővéreim és anyám, akik korántsem tulajdonítottak akkora jelentőséget az egyetem újrakezdésének, mint én, nem értették hirtelen letargiámat, nagyapám halála felett érzett kétségbeesésemnek tulajdonították, és megpróbáltak lelket verni belém azzal, hogy hiszen eltűnt, meghalt a zsarnok, bármennyire is szerettük, mégiscsak zsarnok volt, nincs többé lelki terror és elharapott félmondatok, térjek magamhoz tehát; én pedig hagytam, hogy belelovalják magukat a vigasztalásba, amitől ők végül tényleg meg is vigasztalódtak.

Dead Kennedys-számokat dúdolva hevertem a díványon november utolsó napjaiban. A Hooliday in Kambodia, dúdoltam, és hogy jill the poor tonight. Sokat sírtam, mint gyerekkoromban, és örültem, hogy nővéreim és anyám engem vigasztalva lassan maguk is sírni kezdenek; mintha nagyapám fenyegető félmondata vált volna valóra: egyikünk sem tudta, mi jár a másik fejében.

Én azt hiszem, arra gondoltam, hogy képtelenség Dubrovnikba utaznom. Mit mondjak Frónak? Hogy szerelmes vagyok a lányába? Hogy vele akarok élni? Hogy adja oda egy éjszakára, a tapasztalt barát majd bevezeti az élet sűrűjébe? Járjak hozzá titokban, Fro háta mögött? Minden megoldás képtelenségnek tűnt, és abba meg még csak bele sem mertem gondolni, mi van, ha Ilona egyáltalában nem tulajdonít jelentőséget a nyári napoknak, rég elfelejtett, és másokat von be szűzies vagy kevésbé szűzies játékaiba.

A nagyapánk halála utáni harmadik napon arra ébredtem, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott körülöttem. Tárgyak nem mozdultak el, a szerelőműhely is ott állt az udvaron, anyám és nővéreim óraműpontossággal végezték napi teendőiket, a szomszédos óvodába reggel beáramlottak, délután kiáramlottak a gyerekek, de mindez mintha már egy idegen város, egy másik helyszín és egy másik idő volna. Arra ébredtem, hogy pincér vagyok. Nem tudom máshogy megmagyarázni.

Kimentem a konyhába, és reggelit készítettem anyámnak. Tálcán szolgáltam fel, kötényben, amely két éve behajtogatva várta feltámadását a konyharuhák között. Megkérdeztem anyámat, parancsol-e még valamit, parancsolt, mentateát. Elkészítettem, felszolgáltam. Sokkal jobban éreztem magam. Egész nap a konyha körül foglalatoskodtam, és elhessegettem onnan anyámat. Bonyolult, drága ebédet készítettem, odafigyeltem a terítésre, kifényesítettem az evőeszközöket, és új szalvétákat vásároltam. Vártam a nővéreimet, akik késtek, várakozás közben a tálalóra támaszkodtam, ahogy régen az étteremben.

Anyám bolondozásnak, a bánat ellenszerének vélte viselkedésemet, de nővéreim szemén láttam, hogy az ügy számukra nem egészen problémamentes. Nem is mentek bele annyira a játékba, mint anyám, aki még borravalót is adott, és ebéd közben össze-összesúgtak, amikor pedig érdeklődve odafordultam, zavartan elhallgattak.

Amikor este kinyitottam a műhelyt, arra gondoltam, talán a nővéreim éppen erről sutyorogtak: hogy a folyamat immár megállíthatatlan.

A műhelyben nagyapám betegsége óta nem járt senki, és az utolsó két évben nagyapám is csak elvétve. Az akkurátus rend azonban, ahogy a szerszámok és az alkatrészek gyerekkorom óta álltak, és amely rend felborításáért vagy nem egészen pontos követéséért annyi verést szenvedtem el, változatlan volt, csak a hosszú érintetlenség hagyott valami alig észrevehető nyomot a tárgyakon.

Kiszellőztettem, és munkához láttam. Azt a Toyota-motort vettem elő, amelyen nagyapám megtanította a szerelés minden apró fortélyát, amelyet afféle vizsgadarabomnak tekintett, és nem is használta fel, csak a barátainak dicsekedve időnként beindította, mondván, hogy az unokája keze munkája, aztán hosszú percekig némán hallgatta a gép dorombolását. Éjfélre szétszedtem a motort, hajnalra összeraktam, reggel beindítottam. Anyám és nővéreim aggódva néztek be néha hozzám, de szólni nem szóltak egy szót sem.

Az egész délelőttöt és a délután egy részét átaludtam, és négy körül arra ébredtem, hogy nem érdekel a műhely, rajzolni akarok.

Az ablakhoz ültem, hogy a naplementét rajzoljam.

A fiókomban készen állt minden, húsz éve ugyanúgy: az előre kivágott, gyufásdoboz nagyságú papírlapok, a filctollkészlet és a színtelen NDK-körömlakk, amivel végül fixáltam az elkészült képet, hogy ki ne fakuljon. Évekig ez volt az egyetlen szenvedélyem, a naplemente-miniatúrák. A rajzok alig változtak: két hegy között lemegy a nap, az égen egy felhő, az előtérben szántóföld barázdái, mélyről indulnak, mintha a szemlélő a földön feküdne. Mélybarna föld fekete barázdákkal, hátul zöldeskék hegyek, az izzó narancssárga nap, türkiz ég és egy fehér felhő: egyedül ennyi érdekelt a világból.

A nap odakint ideális pozícióban állt. Elhúztam a függönyt, és nekikezdtem a rajznak. Az első vonalaknál éreztem, hogy megszabadultam, hogy hihetetlen messzeségbe távolodik minden, Ilona, vizsga, nagyapám, dubrovniki nyár: a naplementét fogom rajzolni, és azon kívül le van szarva minden.

(Részlet a szerző készülő könyvéből.)

• Kultúra