Péterfy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Elvált, gyerektelen debreceni pszichológusnő harmincötödik születésnapjára vagyunk hivatalosak. A mondatban minden szó brutálisat csörren, leszámítva, amikor a röhögéstől puhán bukfencezik, mint egy rajzfilmbeli tömegverekedés. Ledől a játékpolc, amelyen a plüssállatok ülnek.

Kezdődik ott, hogy kurva nagy a köd. A ködben köztudomásúlag megnyúlnak az utcák, továbbá átmenetileg új mellékutak is keletkeznek, amelyek ismeretlen városrészekbe vezetnek, és ez egy ráadásul eleve ismeretlen városban a meglepetések lehetőségeit különösen megsokszorozza. Lomhán cammogó köztéri szobrokba botlunk, amelyek nyöszörögve másznak fel a posztamensre. Jólesően olvadékony és körvonaltalan félrészegen kutatni a helyszínt, ahol állítólag további italok várnak, valamint házi készítésű krumplisaláta és fasírt, melyre aztán ha sört is fogyasztunk, csak nagyon elszánt feleség bír ki egy kimerítőbb okfejtést aktuális agyrémünkről, teszem azt Bruno Schulzról. De hát azért feleség az ember felesége, hogy az ilyen rendkívüli próbatételeken is helytálljon. Azért is lett elvéve annak idején, bár nem is olyan régen. Balsejtelmek gyötrik, furcsákat is kérdez, és rémülten megugrik, amikor egy kérődző Barkas mélán kibődül a ködből. A ködben különös előszeretettel húzódnak a Barkasok és az Ifák a klinika területére, kisebb csoportokban összebújnak, egymást melegítik és erős porosz akcentussal zsörtölődnek időnként. Szívesen csatlakoznánk hozzájuk, már csak dialektológiai vonzalmaink okán is, de figyelmünket elvonja egy csapat műtőssegéd, akik neonzöld egyenruhában ügetnek a radiológia épülete felé, és gomolygó, vattás Sopianae-füstfelhőket lövellnek a szagoktól amúgy is erősen megterhelt klinikaparki ködbe. Kuncogva felvilágosítanak, hogy a Klinika Mozi éppen az ellenkező irányba esik ahhoz képest, amerre már negyed órája gyalogolunk, de kuncogásuk gyanút ébreszt, s joggal, mert az eredeti irány végül helyesnek bizonyul, és egy perc múlva már ott is állunk a Klinika Mozi előtt.

A Klinika Moziról feltétlenül tudni kell, amit egyébiránt mi is most tudtunk meg, ezért nagyképűsködni semmi jogunk, 1. hogy hétfőn és kedden tényleg van benne vetítés, 2. hogy egyéb napokon bárként, hétvégén olykor (most is) diszkóként üzemel, 3. hogy eredetileg hullaháznak épült, és egészen a legutóbbi időkig akként is szolgált. Ez utóbbi információ némiképp megrendít bennünket, s bár a barokkos ellentétek iránt régi és olthatatlan szenvedéllyel vonzódunk, a fasírt iránti érdeklődésünk rohamosan csökken, s szemünk előtt a középkor haláltánc-motívumai ugrálnak, vagy csak néhány belőtt klinikai pszichológus pogózik a ködben? Ki tudja. Christina Aguilera, de még Demjén Ferenc is hiába próbálkozik, hogy jókedvünket visszahozza.

Valamiért a nagylábujjunk jut eszünkbe, amelyre a vonatkozó sajtófotók szerint a hullaházi dögcédulát akasztják, ezen aztán elérzékenyülünk, különösen akkor, amikor az is eszünkbe jut, hogy a lábunkon Wood Bridge márkájú cipő van, a balon 45-ös, a jobbon 44-es, két kemény, háborús év, valamint kultúrtörténeti vonatkozásokban gazdag maroklőfegyver-kaliber; nyilván nem véletlenül ebben térünk vissza, mert ezt is Debrecenben vettük, a nevezetes Csóra áruházban, ahonnan a fél Kelet-Magyarország öltözködik, márkás cipők tized-huszadáron, például ez a Wood Bridge, meg a másik, a Pat Calvin, amelyet felekezeti okokból talán jobban kedvelünk, és amely pont fordítva mérethibás. Felületes szemlélő számára kétségkívül feltűnően drága cipő van rajtunk öltözetünk többi darabjához képest, amely részint second hand, részint kínai; az alaposabb szemlélő azonban bizonyára kiszúrja, hogy járásunk furcsán féloldalas, imbolygó, lólábunkat tehát hiába próbáljuk Pat Calvinba rejteni, továbbá az is nyilvánvaló lesz, hogy a Csórában vásárolunk, quod erat demonstrandum.


Kálvin, amikor épp egy fahídon kelt át a folyón, találkozott az ördöggel. Azt mondja Kálvinnak az ördög, stb. Merengésünket nincs időnk folytatni, mert a parketten a klinikai pszichológusok vad táncba kezdenek. Mindig sejtettük, hogy a klinikai pszichológusok nagyon tudnak valamit, s most, íme, a bizonyíték. Egész szélörvényt kavarnak maguk körül, beleng a tavalyelőtt szilveszteri dekoráció, az álmennyezetről lassú por pereg. Sikerül szert tennünk egy palack félédes villányi vörösre, dugóhúzó viszont nincs, a következő perceket ezért gyűrűs-, majd kisujjunk ízületeinek nyomáspróbájára szenteljük. A terhelést három, majd négy G-re növeljük, a dugó nem mozdul, az ízület viszont egy sejtelmes roppanással feladja. Sikolyunk Madonnába vész, első reflexből – teljesen ostobán egyébként – a vécé felé igyekszünk. Nem tudjuk, a vécében mit is kezdjünk az ízülettel, állunk, fogjuk, sziszegünk, próbáljuk felmérni a veszteséget. Bűntudattal gondolunk bogarakra és más ízeltlábúakra, amelyeket egykor megcsonkítottunk, és bicegésükben, fetrengésükben gyönyörködtünk. Eszünkbe jut, miközben megroppant ízületünket szorongatjuk, az a sok letépett, letépettségében tovább rángó, rúgó, kalimpáló láb, ízelt láb, mert azért mégiscsak az ízületről jutott eszünkbe. Asszociációnkat kimondottan élvezzük, ezen még a bűntudat sem képes változtatni.

Aztán eszünkbe jut, hogy ha az ellenkező irányba indultunk volna, már rég a bárpultnál ülhetnénk, ezért aztán véget vetünk a tehetetlen ácsorgásnak a piszoárok fölött, és a vécéajtót visszatámasztva a helyére – nem mi szaggattuk le egyébként – átvágunk a klinikai pszichológusok izzadt tömegén, akik éppen egy emberként üvöltik, hogy I am a passenger, és a pultost megrémítjük egy tequila bumm-bummal, majd a tanácstalanságát látva tequila rapidóra magyarítunk. Valahogy megálljuk, hogy elmeséljük az egész Betty Blue-t, és kicsit leereszkedően kikérünk két deci száraz pezsgőt és egy tequilát, ebből nem engedhetünk, az agavé-pálinkával nyilván csak újabb zűrzavart okoznánk, ami jelen esetben nem célunk. Nem érezzük egyébként jól magunkat a bőrünkben, amikor nagyképűnek kell lennünk, ezért kissé szégyenkezve összeöntjük a kettőt, és csodálkozó pillantásoktól kísérve felhajtjuk.

Későn vesszük észre, hogy a csodálkozó pillantások között a feleségünké is ott volt, az a jól ismert, jövőbe látó, mégis kétségbeesetten elkerekedő Kasszandra-tekintet. Zavarunkban az ízületünkről motyogunk valamit, és közben csüggedten konstatáljuk, hogy a félédes villányit már ki is végezte kőszobrász-barátunk, akinek az ujja 7-8, sőt 9 G-t is kibír, erre persze már korábban is számíthattunk volna, ha időben eszünkbe jut, hogy a minap saját szemünkkel láttuk, miként taszított vissza hüvelykujjával a mészkő belsejébe egy megkövesedett csigát. Ettől aztán sikerül annyira összezavarodni, hogy másodszorra is felköszöntjük az ismerős pszichológusnőt, de még a fülét is meghuzigáljuk. Nem biztos egyébként, hogy ez utóbbival sikerült a felénk irányuló szimpátiát növelni. Levonva a helyzet tanulságát, feleségünket táncra kérjük fel, majd a visszautasításon színleg elszontyolodva, egy jól sikerült képzavarral belül dörzsöljük a tenyerünket, és a műanyag lapátot megmerítjük a krumplisalátás vájdlingban.

Az étkezés alatt sikerül szinte teljesen józannak látszani, az asztal bonyolult tereptárgyai között hibátlan az eligazodás, nem törünk a pohárból, nem iszunk bele a kenyérbe, Wood Bridge-en nem ejtünk majonézes foltokat, és viszonylag korlátozott tematikus skálán, de társalognunk is sikerül. Megkönnyebbülve konstatáljuk, hogy mutatványunk eredményeképp a bizalmi index növekedésnek indult, és lassan kivánszorog az életveszélyt jelentő negatív zónából. Ezt az estét kihozzuk remire, merengünk elbizakodottan, és lelkiismeret-furdalással gondolunk arra, hogy mennyi drága, szeretetteli lányi bizalom lett belénk ölve teljesen hiába. Nem az első eset, hogy ezen nem tudunk eleget csodálkozni.

Aztán újra barokkos asszociációnkba merülünk, és megállapítjuk, hogy a funkciók csodálatosképpen felcserélhetők, a halottasházból minimális erőfeszítéssel már hipp-hopp, elő is állt a mozi, ahol egykor embereket néztek, most emberek néznek. Sokért nem adnánk, ha a kezünkbe akadna egy helyi moziműsor, megcáfolni a gyanúnkat, hogy itt hétfőn és kedden nosztalgiavetítések keretében kizárólag a Kómát játsszák Michael Douglasszel, akit most valamiért képtelenek vagyunk másképp felidézni, mint azzal a gusztustalan, felfésült frizurával, amelyet a San Francisco utcáinban hordott. Memóriánk makacskodása feldühít, képtelenek vagyunk behozni Michael Douglas öregkori arcát. Aztán valamiért Derrick úszik be, egyszerűen túl gyengék vagyunk, hogy elhessegessük, ott bámul, iszonyú táskákkal a szeme alatt, Klein úr is megérkezik, fején Michael Douglas hajával. Megpróbáljuk a dolgot megpendíteni feleségünknek, nem is igazán ezt akarjuk mondani, csak valahogy jelezni próbáljuk, hogy elárvulásunk rohamos, törődésre volna szükségünk, de aztán belezavarodunk, és elhallgatunk.

• Kultúra