Gintli Tibor, Péterfy Gergely, Stribik Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Stribik Ferenc: A vörös postakocsi 1913-ban jelent meg. Ady Endre a Nyugatba írt nagyon dicsérő, támogató kritikájában többek között azt írta róla, hogy ez még nem Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv sem az. Könnyes, drága, gyönyörű könyv. Ugyanakkor nagyon sok minden van ebben a könyvben, ami nem tűnik könnyesnek, nem tűnik gyönyörűnek, nem tűnik drágának, hanem durva, brutális. Első kérdésem tehát, hogy szerintetek könnyes, drága, gyönyörű könyv ez?

Gintli Tibor: Ahogy én olvasom, úgy kevésbé, vagy legalábbis nem erre a rétegére rezonálok, amikor olvasom a szöveget. Bevallom őszintén, hogy két olyan hosszabb szakasza van a szövegnek, amivel én sokadik olvasásra is nehezen barátkozom meg, ezek a moralizáló futamok. Engem ez érint meg a legkevésbé a szövegből, inkább a játékos, humoros, ironikus oldalát szeretem a könyvnek. De kétségtelen, hogy az említett jelzők annyiban megállják a helyüket, hogy létezik a regénynek egy nosztalgikusabb rétege is, amely talán ma nem tűnik olyan nagyon izgalmasnak, főleg a moralizáló tanok tűnnek kicsit érdektelennek.

Péterfy Gergely: Azt hiszem, Ady szavai arra vonatkoznak, hogy van ebben a regényben valamilyen lázas rajongás a romlás, a romlottság iránt. Krúdy nagy örömmel rontja el az öszszes hősét, és tárja föl az összes hősében a romlottságot, és azt hiszem, hogy ami sírnivaló egy kicsit a műben, az a romlottságnak vagy romlásnak az esztétikája, ami Krúdyt láthatóan elragadja. A romlottságban, pontosabban a romlottságnak ebben a valóban már egy kicsit poros moralizálásában van valamilyen pityeregnivaló. Olyan ez, mint amikor az ember a saját kamaszkori romlottságaira gondol, amelyek mai szemmel dehogyis voltak romlottságok. Krúdynak tulajdonképpen egyetlenegy vezérelve van a regény megírásában: hogy mindegyik figuráját belemerítse ebbe a romlottságba. Igazában nincs is más; mint konstrukciót ezt a regényt elég nehéz, azt hiszem, értelmezni.

SF: Azt mondjátok, hogy a romlottság kritikája, a regény moralizáló futama egy mai olvasótól idegen lehet? Vagyis hogy van a regénynek egy olyan rétege, ami leporolhatatlan vagy nem érdemes leporolni, és ugyanakkor meg a narráció vagy a groteszk, ironizáló rétegek végigolvashatók?

PG: Szerintem semmiképpen sem ez Krúdy legjobb műve. Sőt, talán oktatás szempontjából sem a legjobb példa Krúdyra. Biztosan lehet sokkal jobban megírt regényeket mondani, például az Őszi versenyeket, az Asszonyságok díját, Az útitársat vagy a Napraforgót. De azt is gondolom, hogy ami poros A vörös postakocsiban, az az érdekessége is egyben. Nagyon jól lehet érzékelni belőle egyfajta budapesti légkört, meg egyáltalán a világnak azt az attitűdjét és morálját, ami a fin de siècle-t jellemzi, a romlottságesztétikát, a szecesszióból eredő emberképet lehet itt megcsodálni, mely az irodalomban nagyon sokáig kitart. Nagyon furcsa az is, hogy ugyanakkor mennyire ellene dolgozik Krúdy a moralizálásnak. A szövegben rejtvényszerűen vannak eldugva dolgok, amelyeken sokáig kell az embernek törnie a fejét még rutinos olvasóként is. Tehát igazából hallatlanul gonosz Krúdy ebben a könyvében.

GT: Abban a kérdésben, hogy leporolhatatlan-e a regény vagy sem, nem mernék állást foglalni, de a moralizálás kérdésköréhez némi pontosítás szükségeltetik. Az egész könyv nézőpontja semmiképpen sem moralizáló jellegű. Éppen ezért lógnak ki azok a szakaszok, amelyeket említettem, a szöveg egészéből, mert arra inkább a játékos elbizonytalanítás jellemző. Az általam kifogásolt pontokon a szöveg kicsit egyszólamúvá válik, nincs meg az az ironikus ellenpont, amelyik amúgy a szöveg túlnyomó többségében megfigyelhető. Tehát az a Krúdy-féle összetettség, amiért én szeretem, és valószínűleg többen szeretjük, az a kibogozhatatlanul összetett elbeszélése a dolgoknak és a nézőpontok termékeny öszszezavarása, ezeken a pontokon nincsen meg. Tehát kicsit egysíkú, túl direkt lesz.

PG: A moralizáló futamok a szereplők nagy tirádáiban bomlanak ki; amikor egy-egy szereplő hosszasan, mintegy az időből kilógva, a regény dramaturgiai idejéhez képest elképesztően hosszú gondolatfutamba megy bele. Nagyon különös a ritmusa ebből a szempontból a regénynek: ezekre a tirádákra mindig egy nagyon rövid staccato következik, egy epigrammatikus visszaütés vagy leütés a beszélgetőtárs részéről, tehát valamilyen ironikus kifordítása annak, amit a tirádában az egyik mondott. Az is az eldönthetetlenség és a szövevényes ironikus játék túlsúlyát mutatja, hogy Krúdy ezekben a tirádákban nagy élvezettel leplezteti le a szereplőket önmagukkal. A szereplők ekképpen hol az olvasó cinkosává válnak, hol visszavonulnak a kissé ködös moralizálásba. A hosszú tiráda – csattanós viszontválasz váltások is olyan pontok, ahol én úgy éreztem, hogy gonosz, kimondottan gonoszul van megírva ez a könyv. Krúdy mindent – a szereplőket, a megírást magát, az írót és az olvasót is – kívülről néz, és kiröhög.

GT: A szereplői monológoknál én is mindig érzékelem azt, amit Gergely mond, hogy a másik szereplő válasza vagy az elbeszélő nagyon rövid kommentárja vagy éppen a beállítás mindig odateszi az ironikus ellenpontot. Azzal a két résszel van inkább bajom, ahol az elbeszélő szólal meg, itt hiányzik nekem az elbeszélő szólam ironikus önreflexiója.

SF: A regényt nagyon erős irodalmiság jellemzi abban az értelemben, hogy nagyon sok irodalmi művet idéz fel, nagyon sokszor beszél az irodalomról, az irodalom édes mérgéről, az irodalomról mint pótlékról, irodalom és valóság viszonyáról, a színésznő és a valóság viszonyáról. Először azt kérdezném, hogy mit jelent az Anyegin gyakori megidézése és nyomatékosa jelenléte a mottóban, illetve a Rezedáról szóló fejezet mottójában is?

PG: Azt hiszem, hogy minden Krúdy-olvasó számára nyilvánvaló, hogy intertext szempontjából meglehetősen szegény a Krúdy-életmű. Az Anyegin- és Turgenyev-allúziók szinte mindig ugyanannak a hasonlatnak a formájában tűnnek fel, több száz helyen, hogy például ez vagy az a szereplő úgy gondolkodott vagy úgy sétált, mint Turgenyev új regényeiben ez vagy az. Meg azok az álmos orosz ködök, meg a hajnali libázáson a vadász. Szerintem maga a történet elkanyarodik a mottótól, ugyanúgy, ahogy Krúdy tulajdonképpen elkanyarodik a bevezetőben elmondott szándékaitól, vagyis hogy Budapest vagy Pest regényét óhajtaná megírni. Ahogy – szerencsére – a Napraforgóban is elkanyarodik az eredeti szándéktól, hogy a magyar föld vagy magyar mezőgazdaság, vagy micsoda, regényét akarja megírni. Szerencsére nem azt írja meg, annál sokkal jobb író. Aztán ugyanígy elkanyarodik például Alvinczitól, akit úgy készít elő, mint egy fő figurát, és aztán majdnem végig a háttérben marad, és ebben a könyvben nem is kerül az előtérbe. Tehát nagyon sokszor látszik az a – nem is technika, inkább – pszichikum Krúdynál, hogy elkezdi írni valami felől a szöveget, és az aztán elviszi magával. És hallatlan távolságba tud eljutni a tervétől, nem érdekli az eredeti terv, se a szerkezet, hanem a részletekben leli kedvét, és hagyja magát a részletektől sodortatni. Innen van, hogy a regény szerkezete nagyon nehezen nevezhető szerkezetnek, amit ha erénynek nem is, de bájnak neveznék mindenképpen.

GT: Az Anyeginen kívül is nagyon sok szerző, szereplő és műcím jelenik meg a szövegben: Dickens, Strindberg, Dosztojevszkij, Csehov, Maupassant, Musset, Thackeray és a többiek. Talán nem is az a legérdekesebb, hogy egyes szövegekre miként játszik rá, hanem hogy a romantikus beszédmódokra játszik rá. Ezért is érzem nagyon fontosnak és öszszetettnek a romantikához való viszonyát ennek a szövegnek. És hogy miért az Anyegin? Épp e miatt a romantikus ügylet miatt. (Na, és a sánta lord, őt is említsük meg: Byronra is erős utalások olvashatók.) A verses regény mint a romantika sajátos műfaja kap szerepet. Nagyon sokszor szerepel a szövegben is a romantikára való utalás: valaki à la romantique hordja a frizuráját, „Madame Louise az utolsó romantikus nő volt Pesten”, „kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus zsidó nő, aki a romantikus operai előadás után szerelemre gerjed”, stb. Én őszintén szólva még azt sem tartanám túlzásnak, ha Krúdy életművének az egészét tekintve is nagyon fontos szempontnak tekintenénk a romantikához való összetett viszony kialakítását. Az Anyegin-allúzió másik értelme a kifordított nevelődéstörténet lehet: ahogy Berta idomítja Rezedát, abban Anyegin példájának döntő szerepe van. A romantikus, beteljesületlen szerelem narratívájának komikus kifordításáról nem is beszélve. A romantikához fűződő viszony, amely valamilyen értelemben egzisztenciális kérdéssé válik, számomra akár Flaubert regényével is öszszeolvashatóvá teszi ezt a szöveget, miközben persze a két szerző az elbeszélői hang vagy a szerkesztésbeli fegyelem tekintetében – és nagyon sok minden másban – roppantul különbözik egymástól.

PG: Az imént csak arra utaltam, hogy ezek a szövegek mindenkor Krúdy toposzai. Turgenyev, Puskin, esetleg még Dickens. Vagy ha valami nagyon durvát akar mondani, vagy valami nagyon meredek lelki mélységre hivatkozik, akkor jön Dosztojevszkij. De itt lezárul a névsor, rajtuk túl nem nagyon tekint, viszont ezeket a szerzőket kedvtelve és felettébb gyakorta idézi. Én azt hiszem, hogy Krúdynál nem beszélhetünk artikulált, explicit viszonyról a romantikához vagy egyéb szövegvilágokhoz. Inkább a korabeli irodalmi közbeszéd toposzait és közhelyeit hozza be a szövegekbe, nem pedig egy kimunkált viszonyrendszert.

GT: Mégis van valamilyen jól kivehető viszonyulási módja a regényeknek és az elbeszéléseknek is a romantikához. Nagyon gyakran nem az elsőrendű remekművekre játszik rá, hanem – meggyőződésem szerint szándékosan – a romantika olcsó regényességeit kedveli és mozgatja. Ezt azonban nem értékelném valamifajta korlátozottságnak vagy igénytelenségnek. Amikor egy romantikával viszonyt létesítő szöveg elsősorban nem a legnagyobb romantikus műveket idézi meg, akkor lehet, hogy a kicsit közhelyesebb szövegeken keresztül tulajdonképpen az elit irodalomról is beszél.

PG: Nagyon érdekes, hogy milyen elemek jelennek meg Krúdy hasonlataiban. Van egy reneszánsz csoport, ahol Velence a fő referencia. Ez általában a romlottságnak és a kifinomultságnak van fenntartva, például amikor Pestet nagyon mondén és nagyon züllött, de ugyanakkor nagyon elegáns helynek akarja ábrázolni, vagy a nők így képzelegnek önmagukról. A másik halmaz a középkor, főleg a korai középkor. Majdnem minden könyvéből fel tudunk idézni egy olyan részt, amikor arról beszél, hogy valamelyik rác kereskedő ott van még mindig befalazva valahol, stb. Ezek a hasonlatok, akárcsak az irodalmi allúziók, a többi könyvből mind ismerősek a gyakorlott Krúdy-olvasó számára, egy kicsit persze mindig át is alakulnak.

SF: Az irodalmi beszédmódok, művek megidézése és általában a romantikához való viszony is – mint tulajdonképpen minden ebben a könyvben – ironikus fényben tűnik fel, ami az én olvasatomban rávetül a Tibor által inkriminált moralizáló részekre is. Az Anyegin-párhuzamhoz azt tenném hozzá, hogy felfedezhetünk egy párhuzamot abban is, ahogy a narrátori és a szereplői szólamok nagyon sokszor összecsúsznak, illetve a narrátorszólamnak kiemelt jelentőségében. Hogyan látjátok az elbeszélői technika, szerkezet és a tartalmi elemek összefüggését?

GT: A szöveg – leszámítva azt az egy-két részt, amit talán kicsit szerencsétlen módon mi a regényről szóló beszélgetés elejére vettünk – alapvetően az ironikusan kezelt sémákra épül. Ha az életműnek ezt a szakaszát tekintjük, A vörös postakocsitól a Napraforgóig, akkor észre kell vennünk, hogy Krúdynak olyan korszaka ez, amikor a regények és a regényalakok állandóan más regényekhez képest határozzák meg magukat. Tehát nem egyszeri megoldásról van szó. Abban különben egyetértek Gergellyel, hogy ez nem a legjobb Krúdy-regény, az én favoritom a Boldogult úrfikoromban.

PG: Az enyém meg a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban, aminek, mint tudjuk, csak az első fele van meg, a másodikat Krúdy vagy elvesztette, vagy nem írta meg. Ami a technikát, a szerkezetet illeti, Krúdynál sosem szabad elfelejteni, hogy alapvető lezserség jellemzi mindenfajta struktúrával szemben. Jól látszik, hogy a figyelme körülbelül nyolc-tíz lap terjedelemig tart, és milliószor veszít el szereplőket, nem viszi végig a metaforikus szinteket. Ellenben nyolc-tíz oldalon belül hihetetlen mikrostruktúrákat tud építeni, fantasztikus szövegvilágokat tud létrehozni, nagyon sok réteget képes átfogni. Én mindig hasonlatvadászként vagy metaforavadászként olvasom Krúdyt, vagy egy-egy tirádára, riposztra, párbeszéd-fordulatra figyelek, azaz sosem várom el a Krúdy-könyvektől, hogy struktúraként gyönyörködtessenek.

SF: Én sem rónám fel hibául azt, hogy elveszít szereplőket, vagy hogy elkanyarodik mondjuk Alvinczi figurájától, hiszen ehhez a légkörhöz, ehhez a céltalan, lehetetlen légkörhöz hozzátartozik az, hogy szereplők, érdekes, különc figurák feltűnnek és eltűnnek.

GT: A nagy szerkezet kérdése valóban nem kérdés Krúdynál, de azért azt kell, hogy mondjam, hogy helyenként szorosabb összefüggéseket lehet felfedezni, mint első látásra hinnénk. Alvinczi esetében például kifejezetten jó megoldásnak tartom, hogy van is, meg nincs is, el is tűnik, meg jelen is van. Az én megközelítésemben ez az ő funkciója: neki kell azt a figurát alakítania, akivel szemben Horváth Klára ugyanabba a szituációba helyezkedik, mint Rezeda Horváth Klárával szemben. Ebben az értelemben szerintem az ő regényvilágba csempészése meg kivonása onnan epikailag is indokolt.

PG: Igen, ez végül is lehetséges. Picit mégis úgy érzem, hogy hibából próbálunk erényt kovácsolni – mintha Alvinczi „ejtése” egyedi eset volna. Például nézzük meg, hogy a regény elején felállít egy dichotómiát: a keresztény Buda és a zsidó Pest kettősét, ami az első negyven oldalon meg is marad. Megvolna rá tehát a lehetőség, hogy ez irányítsa a szereplőstruktúrát, de aztán talál valamit, ami jobban érdekli, és elveszíti ezt a dichotómiát. És sok egyebet is fölvet az elején, amit a végére teljesen elveszít.

SF: Kedvenceitek, a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban vagy a Boldogult úrfikoromban, sikeresebbek ebből a szempontból?

PG: Nem. A Vak Bélában a struktúraépítésnek még a távoli víziójáról is teljesen lemond, visszatér azokhoz a szerkezetekhez, amelyeket valóban végig tud vinni: tízoldalas tömbökből építkezik, és egyáltalán nem foglalkozik a struktúrával.

GT: Úgy látom, hogy az általam is igen nagyra tartott Vak Béla az a mű, ahol ez az olykor szinte követhetetlen nézőpontváltás- vagy akár témaváltássor a leginkább elszabadul. Az elkészült két részben a szöveg nagyon meredek kanyarokat vesz, teljesen ráhagyatkozik az érintkezéses szerkesztésre. Nagyon nehéz arra a kérdésre pontos választ adni, hogy miért van ez így. Mondhatnánk, hogy azért, mert ez a próza szándékosan szembemegy a kerek történet elvárásával és hagyományával, másfelől akár írói képességbeli vagy a szorító hírlap-határidőkkel kapcsolatos okokat is felvethetünk. De én mégis úgy érzem, hogy ez a próza eleve nem óhajt ilyen kerek struktúrákat alkotni. A Boldogult úrfikoromban érdekes eset ebből a szempontból: ott nem ilyen mellérendelő szerkezetet vélek felfedezni, hanem egy fokozásos szerkesztést, amit az határoz meg, hogy állandóan elbizonytalanodik, ki kicsoda – olyannyira, hogy a végén elszabadul a pokol.

PG: Én a Krúdyra jellemző építkezést metonimikus szerkezetnek nevezném, az egyes tömbök egymás mellé épülnek, tehát nem metaforikus nagyszerkezetet épít, hanem metonimikus, mellérendelő vagy additív struktúrát. Azt hiszem, Mándy mondja azt Krúdyról, hogy a hőseitől ágyban fekvő beteg leszek, de a csepegő vízcsapjai feledhetetlenek. Tehát hogy rettenetes papírmasé figurákat tud írni, ami kétségtelen. Például hányszor veszi elő újra ugyanazt a két nőt, akik A vörös postakocsiban megjelennek. Valószínűleg egyébként a Napraforgóban elevenebbek, mint ebben a könyvben. Mert itt például Szilviát szinte teljesen hanyagolja, igazából csak a szendébb, babább Klára képét rajzolja meg. Ha jól el van kapva ez a két nőtípus – mint, mondom, a Napraforgóban –, akkor zseniális. Itt kicsit olyan, mint a Frakk című rajzfilmben a két idióta macska, a romlott és ravasz Lukrécia és az intelligenciamínuszos Szerénke.

GT: Klára középpontba helyezését az indokolja, hogy ő a Rezeda-féle magatartás női párja, és a romantizáló attitűdöt határozottabban képviseli, mint Szilvia. Érdekes módon én őt éreztem intelligensebbnek.

SF: Szóba került már az Ady-kritika kapcsán és amúgy is, hogy mennyiben tekinthető Pest regényének A vörös postakocsi?

PG: Ady ugye valami olyasmit mond, hogy szerencsére nem lett Pest regénye. Ugyanezt mondja a Napraforgó esetében, amiben Ady szerint is nagy szerencse, hogy nem a magyar föld regénye lett. Azt hiszem, hogy nyilvánvaló, hogy a kortársai pontosan tudták azt Krúdyról, hogy szeret ilyen bombasztikus tervekkel előállni, amelyek mondjuk a regények promói, szlogenek, amivel el lehet adni a „művelt nagyközönségnek”. De szerencsére a tolla meg a borospohara meg az esze mindig elvitte ebből az irányból arrafele, ami jól állt neki. Ahogy már mondtuk, ez a regény is Pest regényének indul az előszó szerint, de Krúdy aztán elfeledkezik erről a szálról.

GT: Az előszó érdekessége, hogy nem rajzol körül egy olyan poétikát, amely határozottan megfelelne valamilyen elbeszélői hagyománynak. Utal egyfajta realista lendületre, de néhány sorral lejjebb álomlátásokról van szó, stb. Tehát nem ígér egyöntetű poétikai módszert. Így az előszót bármilyen érv mellett vagy ellen fel lehet hozni bizonyítékul.

PG: Van egy nagyon érdekes rész az író szerepéről, azt írja, hogy „rettentő méreg az irodalom, vérbajossá teszi a polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind szélhámosok, kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb foglalkozásnak a maguk dolgát, holott tulajdonképpen senkinek nincs szüksége az irodalomra, az emberek sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom.” Azt hiszem, hogy ez, miközben végtelenül ironikus, véresen komoly is. És ez a kettősség nagyon jellemző Krúdyra: nemcsak az önmaga szerepével való állandó játékra, hanem ugyanúgy a szereplőire is: hol a beleiket vagy a nemi szervüket mutatja, hol pedig a romantikus olvasmányaikat és álmaikat, a kettőt mindig egymással kontrasztban.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges