Péterfy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Ezerkilencszázhatvankilenc őszén, tizenhárom évvel a forradalom után, anyám kézen fogott, és elvitt a Kindergartenbe.

Akkoriban a Petőfi híd budai hídfőjénél laktunk, Lágymányos legszélén, ami egyszersmind a város pereme volt: dél felé már csak ipartelepek következtek, aztán Budafok, amely ugyan névleg Budapest része volt, azonban nyilvánvalóan mégsem volt város: a város ott ért véget, minálunk. Otthonunkat a város legszélétől egyetlen házsor választotta el: azon túl már csak a hatos villamos sínjei futottak, utána pedig romos, mocsaras táj következet dél felé, a kormos, éjjel-nappal dübörgő vasúti hídig. A híd után maga az űr, és a képzelet szörnyei.

Gyalog mentünk a Kindergartenbe, végig a Lágymányosi úton, aztán a Bartók Béla úton keresztül fel a Gellérthegyre. Ezen az útvonalon, amely Dél-Buda egyik jelentős szögletét szelte át, a házakon még mindig látszottak a forradalom idejéből származó belövések: a tüzérségi lövedékek helyét úgy-ahogy befoltozták, de a kézifegyverek golyóinak nyomai ott tátongtak végig a falakon, embermagasságban, tehát fölöttem. Ott gyalogoltam a lővonal alatt, anyám kezét fogva, könnyeimmel küszködve, mert semmi kedvem nem volt a Kindergartenbe menni.

Anyám első gyereke voltam, és mert akkoriban meg lehetett tenni, végig otthon maradt velem, három évig. Azt hiszem, sokat várt az anyaságtól: a legtöbbet. Minden bizonnyal valamiféle csodát akart velem a világra hozni, az egyetlen anyaként az egyetlen gyereket, akit addig óv a világ ártalmaitól és szennyétől, ameddig csak lehet: vagyis örökre. Aztán csak el kellett vinnie a Kindergartenbe, mert így volt berendezve a világ.

Volt egy rommá lőtt kert a Gellérthegy oldalában, ezerkilencszázhatvankilencben; egy óriás kőkapu, a rommá lőtt kert és egy sárga házikó. Ez volt az óvoda, ez volt a Kindergarten. Máig homály fedi, hogy mért éppen német óvodába vittek, és mért éppen a Gellérthegy oldalába, vagy ha nem is teljesen megmagyarázhatatlan, a döntés forrásvidéke abba a távoli mocsárvidékbe vész, ahol a család beidegződéseinek egyéb hanyistókjai, casparhauserei és lidércfényei tenyésznek.

Abban az időben, úgy emlékszem, nagyon idegenkedtünk a proliktól. Minthogy a világon abban az időben a prolik uralkodtak, evidens volt, hogy mi ezekkel a prolikkal és nem proli szövetségeseikkel semmiféle közösséget nem vállalunk, ünnepeiket nem látogatjuk, kultuszhelyeiket elkerüljük, beszédmódjukat elutasítjuk, isteneiket pedig kiröhögjük. Udvari költőik himnuszait nagyapám, az udvaron kívüli költő, kedvtelve, magát könnyesre röhögve idézte. Ha pedig valami olyasmire terelődött a szó, amely explicite a prolik és világuralmuk ellen szólt, nagyapám áttért a németre, s a társalgás onnantól fogva ezen a nyelven folytatódott: számomra ezért úgy tűnt, hogy ez a varázsnyelv a prolik ellen hathatós védelem, afféle erőd, amelybe nem törhetnek be. Kilátásba helyezett német nyelvű oktatásom a Kindergartenben azzal kecsegtetett tehát, hogy ebbe az erődbe én is hamarosan bebocsáttatást nyerek, és minden titok feltárul, ami eddig a nichtsvordemkind varázsige után az ebédlőasztalnál következett.

Nem tudtam, kik azok a prolik, de az intelem valahogy úgy szólt, hogy amint a hatos sínpárját elhagyjuk, ahogy a Gellérthegy árnyékából kilépünk, arrafelé már prolik portyáznak, arra kószálni veszélyes. Azonban még ebbe a viszonylag integer kis négyszögbe is előretolták a maguk ékjeit, kisüzemeket és rendőrőrsöket és óvodákat, meg az isten tudja még, miket: három óvoda is volt a közelben, sokkal közelebb, mint a gellérthegyi, de oda nem mehettem, mert azokat a prolik már elfoglalták.

Valószínűleg ez volt tehát az oka, hogy gellérthegyi Kindergartenbe írattak: hogy oda a prolik, akárkik lettek légyen ők, nem járnak. Talán, mert nem tanulnak németül, talán, mert a síkvidéket kedvelik. De hát ez végül is most csak egy mellékszál volt a prolikkal, nem erről akarok beszélni.

A Ménesi út, amelyen a Gellérthegyre kanyarodtunk a Kindergarten felé, nem közvetlen folytatása a Lágymányosinak, hanem ahhoz egy rövid szakaszon még a Bartók Béla úton is menni kell. Ezen a szakaszon valahol, a mai topográfia szerint fogalmam sincs, pontosan melyik házban, volt egy kirakat, amely a világ minden kirakatánál vonzóbb volt, az egész, általam akkor bejárt dél-budai régió legtitokzatosabb és legpompásabb helye. A kirakatban egy babafürdőszoba volt berendezve, kis kád, mosdó, tükör, vécé, gázbojler, polcocskák, minden, ami kell. A kádban pedig egy baba hevert, de nem egyszerű gumibaba, nem olyan, amilyeneket a boltokban lehetett kapni: rendkívül élethű, részletgazdag és arányos baba volt, az embernél igazibb, tökéletes lény. Ott feküdt az üdvözültek mosolyával a kádban, gyerekfáraó a fehér szarkofágban. Tükre van, hogy csodálja magát, és pici klotyója, hogy a föld szennyét lemossa.

Gondolom, valami vízvezeték-szerelő kirakata volt.

Ez előtt a kirakat előtt órákig el tudtam állni, de hát nyilván csak addig álltam, amíg tovább nem rángattak, ami a türelmesebb anyámnál később, a türelmetlenebb apámnál hamarabb következett be. Visszagondolva, a dolog talán azért lehetett olyan vonzó, mert valami olyasmiről beszélt, ami az életben akkor is és most is hozzáférhetetlen maradt: a babafürdőszoba egy tökéletes rendről és célszerűségről beszélt, amelyben ugyanakkor a szépség uralkodik. A babafürdőszoba egy ígéret volt, megígérte nekem, hogy nem lesz nyomorúság, részlegesség, beteljesületlenség és halál. A babafürdőszobában ünnep volt, szertartás, szépség, rend és igazság. A babafürdőszoba az örökkévalóságról és az örökkévalóról beszélt. Ha végigvezettek a lővonal alatt, a babafürdőszobához jutottunk.

Az évek a babafürdőszoba igézetében teltek; az út a Kindergarten felé mellette vezetett, volt egy szemernyi esély tehát, hogy a csoda a Kindergartenben is folytatódik.

Nem tudom, a szüleim mit mondtak, hogyan készítettek föl a sorsdöntő változásra: csak a kínzó várakozásra emlékszem. Arra vártam, hogy végre történni fog valami. Ami addig volt, abban nem történt semmi, a világ a forradalom idejéből származó belövések és a babafürdőszoba, a német nyelv és a prolik két szélső pontja közt kiismerhető és kiismert, és benne nem történik semmi sem, most azonban, a Kindergartenben történni fog. Élni fogok mostantól, ez lesz. Nekem ehhez nagyon nem volt kedvem. Nekem ahhoz lett volna kedvem, ha a folytatás valahogy a babafürdőszobában, benne, általa, az ő vezérletével történik. Az örökkévalóság eseménytelenségében, a halál méltóságában, a gyerekfáraó mosolyában, és nem a Kindergarten megalázó zsivajában. A sírkert helyett a játszótér.

De hát, mit volt mit tenni, anyám elrángatott a kirakattól, mentük tovább a Kindergarten felé.

Azt hiszem, ez az út anyámnak is legalább olyan válságos volt, mint nekem. Elvégre neki tervei dőltek ezzel össze, valami káprázatos, mégis homályos ösztön tervei. A nyájba, akár proliké, akár nem proliké, amelytől mindenképpen és örökre távol akart tartani, most kénytelen-kelletlen ő maga vezet be. Bennem csak egy tétova szorongás volt, hogy a nyájjal nem lesz szerencsém; az ő rémületéből viszont arra kellett következtetnem, hogy a Kindergartennel minden visszavonhatatlanul és örökre megváltozik.

Tulajdonképpen a várakozásról akartam beszélni. Arról a várakozásról, amellyel az idők során az egyre újabb és újabb Kindergartenek elébe néztem. Ez a várakozás annak az ígérete volt, hogy előbb-utóbb csak történni fog valami. Hogy előbb-utóbb elkövetkeznek a komoly dolgok, amiért megéri. Komoly feladatok, amelyeket derekasan megoldok, nem csak úgy félvállról és unottan, fél szemmel végig a babafürdőszobára sandítva, ahol a tökéletes lény a kádban hever egy véget nem érő megtisztulásban.

Így érkeztünk tehát anyámmal a fenyegető kőkapu elé, amely a rommá lőtt kertre nyílt.

• Kultúra