Péterfy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Teljesen reménytelen, hogy másról írjunk, mint ami a fejünkben jár, vagy csak nem vagyunk elég profik, mindegy, amatőr magabiztossággal arról fogunk most írni, ami itt jár a fejünkben. Tudós barátaink fejében is nagyjából ugyanaz jár egyébként, mint a miénkben, mégis másról írnak közben. Legyen ez az ő bajuk, mondhatnánk, ha hazudni akarnánk, de nem akarunk, mert az a helyzet, hogy ez a tény, hogy másra gondolnak, és megint másról írnak, bennünket csöppet elbizonytalanít: épp csak annyira, hogy ne legyünk benne biztosak, lehet-e és szabad-e arról írni, ami a fejünkben jár.

Egyébként bármiről írnunk, nehezünkre esik, mert nagyon tavasz van, a szemközti telken a teraszra applikált hangszórókból harsog a Dunakanyar Rádió, a nagy-dunai ágon pompás uszályok pöfögnek, és a gazégetők egy komolyabb gyalogsági hadművelet elfedésére elegendő füstködöt terítettek a dombok közé. Most Nagymaroson a templom fölötti kocsmában kéne ülni a tornácon a beszürkült vadásztrófeák alatt, vagy Verőcén a Tibetben nagy, habos sörökkel, nem pedig itten, lelkünket marcangolva. Megtenné bármilyen rét, pillepalack borral heverni a füvön. Ezzel a hely- és időmeghatározáson elegánsan túl is estünk. Ezt értettem az imént magabiztosság alatt. Ezt értettem az imént elbizonytalanodás alatt.

Hétfő a lelkiismeret-furdalás napja: tudós barátainkkal egyetemben vasárnap este engedtük vissza gyermekeinket az éjkirálynőkhöz, akiket annak idején nem teljesen alaptalanul, és most már bizonyíthatóan meggondolatlanul magunkévá tettünk, majd nemsokára nem teljesen alaptalanul, és most már bizonyíthatóan meggondoltan faképnél hagytunk. (A paralelizmusok átsegítenek az átsegíthetetlenen, az ellentétek a paralelizmusokon. [Tudós barátaink legnagyobb örömére, de ez most teljesen mellékes.])

Régi bölcsek mondásai jutnak eszünkbe, akik mindenféle veszélyre időben figyelmeztettek, de éppen figyelmeztetéseik retorikus szabályosságai miatt egyiket se vettük kellően komolyan, hanem inkább haraptunk a legkülönfélébb szabálytalanságokra, a parttalanra és a körvonaltalanra, talán azért, mert már akkor is fenyegető volt a veszély, hogy életünk jelentős részét azzal töltjük, hogy a szőnyegeket a parkettával párhuzamosra igazgatjuk, és szabad kézzel igyekszünk – hasztalan – tökéletes kört rajzolni. Ezért történhetett, hogy amikor belebotlottunk az első éjkirálynőbe, aki két mondat között hármat kihagyott, s ezért beszéde költőinek tűnt, és aki hajnalban képes volt értünk felgyújtani a haját, és így szaladt végig a Moszkva téren, megbabonázva hagytuk ott párhuzamosra igazgatott szőnyegeinket, és úgy éreztük, diadalt ülhetünk a régi bölcsek felett. Így születtek a gyerekeink.

Pontosabban nem egészen így, mert a hang, amely mindig sugdosni szokott, akkor is sugdosott. Ha nem is a régi bölcsek nyelvén, de legalább nem hagyott ki egyetlen mondatot sem. Ettől a hangtól értesültünk arról, hogy rettenetes ostobaság, amire készülünk, s hogy ideje volna hanyatt-homlok menekülni. Arról, hogy amit szerelemnek neveztünk, végleg elmúlt, és az egyetlen, amit ösztöneinkkel kapcsolatban tehetünk, az az állandó csodálkozás és ébren tartott gyanú. Arról, hogy talán mégis inkább a szőnyeget és a kört kellett volna választani, miután kiderült, hogy nem válhatunk saját ellentéteinkké. A meneküléstől egyedül az tartott vissza, hogy ismertük a magunkfajta, tudós házakban nevelkedett éjkirálynőket, akiknek szemében ugyanaz a strukturált mélabú párállott, mint a miénkben, és attól féltünk, hogy ha ilyennel kezdenénk, rövidesen együtt ülnénk a nappaliban, és igazgatnánk a szőnyeget. Túlságosan sok ilyen párt láttunk kamaszkorunkban, hogy öntudatlanul is megfogadjuk: ezt az utat biztosan nem fogjuk választani. Beszívtuk hát inkább még néhány évig a lángoló haj illatát, és kezdtünk megőrülni a rendetlenségtől.

Erről a legnehezebb számot adni, pedig gyerekeink pont erre lennének kíváncsiak. A felgyújtott hajról nem beszélhetünk, pont arról nem beszélhetünk, ami a fejünkben jár. Ezért aztán hablatyolunk mindenfélét, amiből számunkra is csak annyi derül ki, hogy döntésképtelen debilek voltunk, felelőtlen vigécek, maximum szerelmes kakaduk, csélcsap vándorszínészek, pancser parkett-táncosok. Nem ezek a szerepek azok, amelyekben gyerekeink előtt feltűnni szeretnénk, ezért rövidesen átváltunk a retorikára, mondandónkat párhuzamokba és ellentétekbe rendezzük, gyermekeink pedig udvariasan elnyomnak egy ásítást.

De most már mindegy is. Hétvégén fiaink tudós barátaink lányaival barátkoznak, eltűnnek a tavaszi réteken, sárosan és kipirultan jönnek haza. Este tüzet rakunk, és éjfélig beszélgetünk, nincs fürdés és fogmosás, csillagnézés van, temetői séta, légpuskával célba lövés, beszélgetés a nyárról. De leginkább csak a hétfő reggelek, meg a vasárnap esték, amikor gyerekeinket hosszasan győzködjük egykor ismerős, most már idegen lépcsőházakban, hogy bírjanak ki az anyjukkal még néhány évet, paragrafusokra és az általános joggyakorlatra hivatkozunk, mint valami zugügyvéd, és hazudunk, már megint. Aztán letörlik könnyeiket, és becsöngetnek az éjkirálynő ajtaján; Monostatos nyit ajtót.

Mire gyermekeink meggyőződhetnének arról, hogy mi vagyunk Ízisz papjai, a sötétben egy hétig arról suttognak nekik, hogy hitvány kóklerek vagyunk hamis istenekkel, tudós barátainkkal egyetemben.

Nekünk meg marad a hétfő reggel a támadás előtti füstköddel borított dombok között, igazgatjuk a szőnyeget, gyakoroljuk a kört, és retorikai struktúrákat bütykölünk. Van egy hetünk arról gondolkodni, hogy az ellenpárt azt a csodás építményt, ami a gyermekünk, mely pontjain, miként rombolja majd, s hogy azt kijavítani hétvégére milyen nyersanyaggal és tervekkel készüljünk elő. És mivel hétfő van, erről most csak az juthat eszünkbe, amikor tavaly nyáron csaknem verset írtunk egy homokvárról, amit a Duna-parton a gyermekünk talált. A verset csak azért nem írtuk meg, mert tisztában vagyunk képességeink határaival; ugyanezen okból nem írtunk róla szimfonikus költeményt sem. Egyedül tudós barátainknak említettük meg a verstervet, s köreikben tervként is elismerést aratott. De minthogy ma az őszinteség amatőr magabiztossága mellett köteleztük el magunk, mivel nem tehettünk másképp, leírjuk a vers tartalmát és ügymenetét, mintha Phótios Bibiliothékéjéből idéznénk egy Arkhilokhosz-kivonatot.

A vers arról szól, hogy a költő hajnali sétája közben az elhagyott folyóparton egy homokvárra bukkan, amelyet az idő, a madarak és a szél már alaposan megrongált. Ám a költő, aki gyerekkorában maga is jártas volt a homokvár-építés tudományában, még a romban is felismeri egy nagyszerű koncepció alapvonalait; s minthogy egyedül van a parton, a kíváncsi szemektől messze, letelepszik, és az építményt rekonstruálni kezdi. Miközben azonban a kezével a korábbi, ismeretlen építő keze nyomát követi, észreveszi, hogy ellentmondó struktúrák, két, egymástól eltérő s csak elnagyolva egyesített elgondolás egyesül a falak és védművek, a tornyok és bástyák rendszerében, s döntenie kéne, a várat melyik mentén és nyomdokán fejezze be. Elbizonytalanodik, és tétovázni kezd: rombolnia kellene, hogy az egyik vagy a másik elgondolást győzelemre segíthesse, miközben látja, hogy mindkét terv a maga nemében tökéletes. A töredék itt megszakad, és Phótiosz már csak annyit fűz hozzá, hogy a versével a továbbiakban a költő alighanem a hagyományhoz való viszonyról beszél, és költeményét nagy ívű parabolává bontja ki; tudós kommentárok ebben az epika homéroszi és a iambosz ión hagyományának ütköztetésére gyanakszanak.

Mi azonban még így is, hogy nem ismerjük az eredeti verset, Phótioszt cáfolni vagyunk kénytelenek: valószínűtlen, hogy a vers iskolamesteri parabolává silányult volna. Sokkal valószínűbb, hogy az elveszett befejezésben a költő azt mondta el, hogy a várépítéssel felhagyva kedvetlenül folytatta hajnali sétáját, amely így már lassan a reggelbe torkollt; az öblökből madarak szálltak a nyílt víz felé, hazatérő horgászok vonták a partra ladikjaikat, és ekkor eszébe jutott, hogy ő tévedett. Nem volt két kéz, nem volt két, párhuzamosságában is ellentmondó elgondolás, csak tétova keresgélés és boldog rendetlenség volt, a játék felelőtlen és napfényes öröme, s hogy a két kéz elmélete pusztán a saját agyréme ezek szerint. Visszarohan, hogy hibáját helyrehozza, de addigra már fürdőzők lepték el a partot, és napernyőikkel és strandlabdáikkal porig rombolták a várat.

• Kultúra