Ezerkilencszázhatvankilenc őszén, tizenhárom évvel a forradalom után, anyám kézen fogott, és elvitt a Kindergartenbe.
Akkoriban a Petőfi híd budai hídfőjénél laktunk, Lágymányos legszélén, ami egyszersmind a város pereme volt: dél felé már csak ipartelepek következtek, aztán Budafok, amely ugyan névleg Budapest része volt, azonban nyilvánvalóan mégsem volt város: a város ott ért véget, minálunk.
Teljesen reménytelen, hogy másról írjunk, mint ami a fejünkben jár, vagy csak nem vagyunk elég profik, mindegy, amatőr magabiztossággal arról fogunk most írni, ami itt jár a fejünkben. Tudós barátaink fejében is nagyjából ugyanaz jár egyébként, mint a miénkben, mégis másról írnak közben.
Elvált, gyerektelen debreceni pszichológusnő harmincötödik születésnapjára vagyunk hivatalosak. A mondatban minden szó brutálisat csörren, leszámítva, amikor a röhögéstől puhán bukfencezik, mint egy rajzfilmbeli tömegverekedés. Ledől a játékpolc, amelyen a plüssállatok ülnek.
Kezdődik ott, hogy kurva nagy a köd. A ködben köztudomásúlag megnyúlnak az utcák, továbbá átmenetileg új mellékutak is keletkeznek, amelyek ismeretlen városrészekbe vezetnek, és ez egy ráadásul eleve ismeretlen városban a meglepetések lehetőségeit különösen megsokszorozza.
Ma reggel a Word helyesírás-ellenőrző nem hajlandó elfogadni az ébresztene szót, azt javasolja helyette: ébresítene. Kínnal kutatom a nyelvérzékem, és kezdek elbizonytalanodni. Ahogy alaposabban megnézem, ijesztően idegennek tetszik a szó, bár ez az érzés nem újság, hosszabb vizsgálódás után bármelyik szó ugyanennyire érthetetlen és idegen. Persze ezzel a szóval tulajdonképpen tényleg van némi alaki probléma: két mássalhangzó-torlódás egyazon szóban a Kárpát-medence kellős közepén?
Hetek óta Bruno Schulz van a táskámban, egy borítóját vesztett, félig elázott Bruno Schulz, 1969-es Európa-kiadás. Régi vágású bölcsész vagyok, úgy is hordom magammal Bruno Schulzot, bőrtáskában, papírok, tollak, bontatlan számlalevelek és csokipapírok között. Ha előveszem a villamoson, mielőtt kinyitnám, körülnézek, felfigyelt-e valaki a tényre, hogy Bruno Schulzot olvasok. Senki sem figyel fel. Pontosabban egyszer egy lány felfigyelt, egy mappás lány elfintorította az orrát, mert Bruno büdös, Brunónak rohadó enyv és dohos pinceszaga van, Bruno nem emberek közé való.
május 16., kedd
Uram!
Éjszaka beszélgetek a Hanggal. Még soha nem mertem megszólítani. Attól tartottam, hogy a szöveg, ami belőle árad – szüntelenül, kikapcsolhatatlanul árad –, következésképp tehát a válasza is a nyelvi automatizmus valami öngerjesztő, öntúráztató mellékterméke és salakanyaga.
Nem hang, hanem zaj. Zaj.
Este az Intercityn megint beszélgetni próbálok vele, de a Hang csak annyit mond: ne beszélgess a Hanggal! Vagy ez már egy második Hang volt? Uraim!
Három nappal azután, hogy nagyapánk meghalt, valami hirtelen megváltozott a házban. Nem mintha a halála nem lett volna elég változás, a lehető legnagyobb változás, amelyet életünkben el tudtunk képzelni, hosszú haldoklása, a betegágya körül sündörgő vagy éppen a legalkalmatlanabb időpontokban telefonáló orvosok, a tragikus képpel tiszteletüket tévő, addig soha nem látott rokonok, akiket dühöngve hessegetett ki a házból, mégis fokról fokra előkészítették a pillanatot.
Ha vannak még boldog emberek, azok bizonyosan a Kopaszi-gáton élnek. Vesznek egy lakóhajót, stégre épített faházat, kicserélnek néhány berozsdált olajoshordót a padló alatt, és nagy ívben tojnak a világra. Hajójukat merő öniróniából Titanicnak nevezik. Hajnalban horgásznak, délben alszanak, barométert kocogtatnak délután, és este az Aranyhalba mennek.
Boldog hely a Kopaszi-gát, mert minden bűnét letudta.
Tavasz van, bort iszom, jólesik fecsegni. Itt van például mindjárt ez a nem túl eredeti metafora, most jutott eszembe: az idő tell. Vegyük csak ezt a mostani pillanatot (olvasom régi jegyzetemben), hogy itt ülök a Vidoq borozóban. A pincérlányt nézem, alig lehet több tizennyolcnál. Gömbölyded arc, fekete haj, valószínűleg festett (de nem biztos). Délelőtt egy bizánci történetíró szövegét fordítom, bizonyos Kinnamoszét. Sokáig aludtam, Adél már felkelt, ágyba kaptam a kávét. Irodalom szemináriumra már nem mentünk be, ittunk inkább egy sört az Avarban.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 13 hét
9 év 39 hét
9 év 42 hét
9 év 42 hét
9 év 44 hét
9 év 44 hét
9 év 44 hét
9 év 46 hét
9 év 47 hét
9 év 47 hét