Skip to main content

Primícia

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Valahogy útközben döntöttem el, mit mondjak majd az új lánynak, hogy magára irányítsam a figyelmét, s végül is magától találja meg a neki leginkább megfelelő szerepet. Megálltunk felfelé egy nyomóskútnál, s míg ittam a kezemből, azon gondolkodtam, kezdetnek melyek lehetnek a legmegfelelőbb szavak. Csak hogy meg ne ijesszem a legnagyobb átélést követelő elképzeléseimmel. Könnyen félreértik az embert. Az öntöttvas tálcából szétcsapódó víz vékony érként kanyargott keresztül a poros úton, majd egy lefelé tartó, szabálytalan fehér köveivel meglehetősen meredek kaptató mellett csorgott tovább. A hőség lassan enyhült. A két lány, egyiken könnyű nyári ruha bő ujjkivágással, másikon lezser póló, a hónaljba is fröcskölt egy kis vizet. Innen nem messze még találkoztunk egy szőlőből lefelé tartó öreggel, aki a kerékpár csomagtartójára szerelt hátipermetezőt fogta fél kézzel, a másikkal meg kormányozott a meglehetősen döcögős úton. Bólintott, ahogy elhaladt mellettünk. Kifakult svájcisapkája alatt az ősz haja körben sárga volt. Az oldalt lelógó permetezőcsőből meg gyengén szivárgott valami fehér lé. Girbegurba szaggatott vonalat húzott maga után. Aztán már senkivel nem találkoztunk, igaz, mi is letértünk az útról. Bementünk a fák közé, hallottam régebben, hogy valahol erre kell lennie egy tisztásnak. Alig fél óra elteltével megtaláltuk.

Amikor kiértünk, és a szemem előtt megjelent a rózsaszín csíkokkal szabdalt ég meg a sarkosan lekaszált kis tisztás az elhagyatott temető szomszédságában, tudtam, hogy jó helyen járunk. A fák csalánillatú hűvöse után már jólesett belépni a réten egy tömbben álló langyosabb levegőbe. Ők ketten talán észre sem vették, mondtam is nekik, sok lesz a nevetésből, ne örüljenek már annyira egymásnak. Ezen is nevettek. Körbemutattam, hogy milyen pazar kilátású helyre bukkantunk.

Azért jobb lett volna, mondott ellent nyomban szerelmes Demónám, ha most is kapunk próbatermet a művházban.

Elsétáltunk egészen a temető kapujáig, csak mert soha nem jártunk még itt. A bejárati kiskapuból hiányzott a zár, úgy volt félig nyitva. Túl késő volt ahhoz, hogy errefelé bárki is járjon. Tudtuk, mi sem maradhatunk sokáig, mert ha teljesen besötétedik, akkor nagyobb kerülővel juthatunk csak vissza a városba.

Nem akartam mindjárt veszekedéssel elrontani az itt talált naplementét, mikor ő is nagyon jól tudja, hogy a nagyobb teremben bálás ruhát árulnak, a kisebbikben a nyugdíjas népdalénekesek találkoznak szerdánként, és a többiben is van valami: kiállítás, internetezés, hasonlók. Az új lány megnyugtatott, neki megfelel itt is. Helyes, bólintottam. Akkor koncentráljunk a feladatra.

Elég egy tétova, ártatlannak induló mozdulat, és megérzik. Minden a visszájára fordulhat, a legnagyszerűbb dolgok is irányt téveszthetnek. Ebben a fényben, úgy láttam, ahogy jobban szétnéztem, hogy a felszínhez közeli alakzatok, bokrok, gyalogjárók, a temető kútjának betongyűrűje, a kerítésen túli sírkövek a kőgalambokkal, mind kezdik lassan elveszíteni az apróbb részleteket. Az erősödő zöld színnel meg észrevétlenül belém áramlott valami, amit hiába kerestem volna odalent, a rendezett utcák kiskertes sorházainál vagy a távolabbi lakótömbök paneljeinél, vagy valamelyik parkban. Ezeket a lágy és finom vonalakat, amelyek érzékelhetően könnyeddé és áthatolhatóvá tették a tájat, olyanná, amiben egy domb is észrevétlenül kisimulhat, amiben akár egy ember is cseppenként szétbomolhat.

Nem számítottam azonban arra, hogy a kabócák adják majd a háttérzenét. Ettől egy kicsit feszült lettem. Ha nem figyelsz rá, nem zavar. Mint a tücsökciripelés. Azt is csak addig bírod, míg mást is hallasz. Ez az éles, panaszos ciripelés a dobhártyát hasogatja. Úgy hatol be az ember fejébe, mint valami koponyát lékelő kis szonda. Mintha itt csüngnének rajtam, az inggallérom alatt megbújva ezek az alig három centiméteres bogárkák; színük halvány smaragdzöld, szemük aranyszínű, a szárnyuk meg csillog-villog, mint a jégvirágos zöld templomablak. Pedig hát nincsenek is itt egészen, hanem arrább, a temetőárok bokrainál gerjesztik a feszültséget. Egyet meg kellett fognom. A semmi kis zöld test puhán szétmorzsolódott az ujjam közt.

A két lányt ez egyáltalán nem zavarta, sőt ellenkezőleg, mintha mulattak volna rajtam. Azt mondták, annyi ilyesmi van, miért pont a kabócák idegesítenek. Nem tudom. Nem tudom, hogy történhet-e bármi is, ha közben kabócák zúgnak? Ha a dolgok hátterében állandó ciripelés van. Monoton, idegborzoló hang a tágas alkonyi ég alatt, a szabályos négyszögletű réten.

A lányok a tisztás szélénél álltak meg. A városból alig jött fel zaj. Középre mentem. Elkezdtem. Bizonyos hangok minden időn át változatlan viszonyt fejeznek ki. Az átélés fontosságáról beszéltem. Igyekszünk véglegessé tenni az ideiglenest, életté a látszólagost. Hogy elhidd, ami itt történik: igaz. Próbáltam beléjük beszélni, ne hagyja el őket az erő, ha elégedetlenkedem, mert én mindig valami tökéleteset várok. Nem is minden sikerülhet elsőre. A csalódástól való félelem ne bénítsa őket, mert különben a kudarc rettenete többszörösen elmélyítheti szerencsétlenségüknek ostoba érzetét, ami biztosan nem válik az alakítás javára. Valahogy azzal az óvatossággal és irigy féltéssel kellene megtisztogatnunk a szerelem, a halál évezredes témáját, mint amilyen körültekintéssel bánik, mondjuk, a kutya a rejtett tartalékkal, mikor az egykor elásott kincset a föld alól kikaparja. Nekünk is mélyre kell leásnunk, mondtam nekik. Lényegében az első próba sem szól másról, mint az önmagát feltáró elemzés őszinteségéről. Erről az új lánynak tegnap beszéltem előadás után.

Azt tudtam, hogy Demóna bírni fogja, őt ismerem. Ő akár százszor is képes újrakezdeni. Nem vág hozzá pofákat, megcsinál mindent, az őrültet, a halált, a fogatlan kurvát. Az a lényeg, hogy az adott pillanatban elhiggye, ahogyan mondtam, átélje: igaz.

Amikor befejeztem és intettem az új lánynak, ő következik, azzal kezdte, hogy most már tudja, miért vagyunk olyan jók, amatőrként akár a profik között is megállnánk a helyünket, és ő tényleg azért jött, hogy mindent kipróbáljon, játsszon rendesen, de későn érkeztünk. Az órájára pillantott. Lassan fél kilenc, indulnunk kellene vissza.

Nem erre számítottam. Ő is, Demóna is leoldotta a derekára kötött pulóvert, és mindketten belebújtak. Ki tudja, mikor lesz megint erre alkalom, mondtam. Nincs még sötét, csinálnunk kellene valamit.

Demóna felhúzta a vállát, hogy neki mindegy. A haját nem vette ki a pulóver alól, így a kétfelől megroggyanó és a válla fölött szabályosan kigömbölyödő hajtömeg távolabbról úgy látszott, mintha egy sötét színű, lazán feltett kendő lenne. A beállt csöndben megint a kabócákra koncentráltam. Ráadásul a kezemet is büdösnek éreztem.

Akkor mire gondolok, kérdezte a lány.

Hogy fogjunk ki a változások állandó alanyából egyet. De ahhoz, hogy egy test kibontakozhassék, s megragadható formaként a kezünkbe vehessük, ahhoz elébb látnunk kell a bensőjét. El kell mondania magáról a legfontosabbakat. Akár olyat is, amiről nem szívesen beszélne mások előtt, de hát éppen ez a lényeg, ha mi bízunk benne, nem lehet árulás áldozata, rossz játék vesztese.

Hát ahogyan tegnap este is mondta, mikor az öltözőmben volt.

Én már tudtam, kár volt erőltetni a témát, mert most valami olyan következik, ami Demónának cseppet sem fog tetszeni. Az ujjam csakugyan büdös volt a szétnyomott kabócától. Úgy tartottam magam előtt a kezemet, összeillesztett ujjheggyel, mint egykor a tanítónak, aki favonalzóval osztotta a villámként levágó körmösöket. Némi nyálat köpdöstem rá, hogy valahogyan lemossam.

Tegnap, mikor először láttam ezt a lányt, kábé huszonötnek néztem, de szerelmem, aki régebbről ismeri, azt mondta, még csak tizenhét éves. Szavalt iskolai ünnepségeken, táncolt már férfiak előtt, nyert valami kebelszépségversenyt valamelyik fürdőben. Szeretne kiugrani. Így mondta a tegnapi előadás után is, mikor váratlanul megjelent az öltözőmben. Kopogott, Demónát kereste.

Nincs itt.

Nem baj, mondta furcsán vigyorogva, biztos jön nemsokára.

Nem örültem neki, még át sem öltöztem rendesen. De aztán mégis beszélgetni kezdtünk. Úgy tűnt, nagyon szabad lány. Vagy csak meggondolatlan? Azt éreztem, hogy szépsége magában rejti boldogságának kilátástalanságát is. Rágyújtott, a nyitott pezsgősüvegből húzott egy nagyot, majd fulladozva átnyújtotta. A hab egy része az orrán jött ki. Nevettünk. Kis terpeszben állt előttem, befelé fordított lábfejekkel, körömcipőben, és az orrát dörzsölte. Az este tiszteletére kosztümöt vett föl fehér blúzzal. Szőke haját lazán tekerte össze a feje búbján, hosszú szálak lógtak le mindkét oldalt a fülénél és elöl, a homlokánál. Valójában, árulta el, már beszélt Demónával, a pezsgőt is együtt bontották ki, a plafonig repült a dugó, csak ő kint maradt a többiekkel ünnepelni. Egy percre sem vette le rólam a szemét. Így mondta, hogy szeretne beállni közénk.

Zavart, hogy Demóna bármelyik pillanatban beléphet. Nagyobb hangokat csak a távoli előtérből lehetett hallani.

Miféle vágás ez a hasam alatt, kérdezte, és megérintette a műtét helyét. Éreztem, hogy minden vérem az érintett pont környékére áramlik. Próbáljam ki, ajánlotta, majd váratlanul a nyakamat átölelve, az ölembe ült. Letettem az üveget. Csupa kapkodás volt, én eltoltam, ő visszahúzta magát. Demóna pedig kis híján tényleg majdnem ránk nyitott. Hallottam, hogy jön, de akkor már a lány is a szűk szoknyáját ráncigálta a combján.

Miről is van szó?, kérdezte az akkor is, most is meglepett Demóna, aki a felé nyújtott pezsgőt elvette ugyan, de egy kortyot sem ivott. Miféle terápiába akarod te bevonni ezt a lányt?

Láttalak benneteket, fantasztikusak voltatok! S most, hogy vége a sulinak, szeretnék veletek játszani, felelte a lány.

Tudunk úgy csinálni: mintha. A mester tanítványai vagyunk, mondta Demóna olyan hangon, amilyet nem is nagyon hallottam tőle. Aztán belekarolt állítólagos barátnőjébe, és mielőtt kivezette a szobából, elém lépett, egy pillanatra megállt, és a hüvelykujjával valamennyi sminket ledörzsölt az arcomról.

Jól láttam én azt, hogy rúzs, tört most ki Demónából, csak nem akartam hinni a szememnek. És ezt itt kell megtudnom!?

Ne, kérlek, ne emeld a hangod, mondtam neki szépen, a fülem meglehetősen érzékeny. A kabócák.

Szarok a füledre. Szarok a kabócákra.

És vadul nekiindult, összefont karokkal a vaksötét fáknak. Itt a mezőn még volt egy kis világosság. De megállt a tisztás szélénél, és visszafordult. Majd megtette még vagy háromszor ezt az utat, közben a haját is kivette a pulóver alól, és idegesen simogatta a füle mögé jobbról is, balról is a tincseket. Mi ketten szótlanul vártunk. Nem lehetett kitalálni, mit akar. Végül megszólaltam.

Demóna, figyelj, most nagyszerű formában vagy. Erre kell alapoznunk. És felesleges azzal foglalkozni, hogy miféle összefüggéseket teremthet egy következő pillanat tetteink ellentmondásai között.

Mire gondolsz?, kérdezte.

Hogy végre próbálhatnánk. Mintha ezért jöttünk volna ki.

Ijesztőnek tűnt fel a gondolat, hogy akár egyedül is maradhatok, teljesen kifosztva. Minthogy Demóna egyben a társulat legjobbja is. Csakugyan, gondoltam, Demóna valóságos démon tud lenni, ha úgy alakul. S arra a gondolatra, hogy elhagyhat, egyszerre jóval szerényebb lettem. De amint ezt megértettem, meglepett azoknak az embereknek a szerénysége, akiknek nincs lehetőségük a választásra. Ellenben ha nekem van, akkor semmi sincs elveszve, például ettől a józan pillanattól fogva akár úgy is új életet kezdhetek, ha az alakításomon éppen semmit nem változtatok. Vagyis instruálnom kell, játszatnom kell. Az pedig, hogy nem vagyok egészen tehetetlen, valami különösen örömteli, de meglehetősen vegyes érzéseket is keltett bennem; bűnt, gyűlöletet és szeretetet egyszerre.

Sajnálom, mondta az új lány, ittam.

Demóna nem felelt. Már nem mászkált, nem vádolt, nem szólt. Éreztem, hogy iszonyatos energia van benne.

Most zsarnokot játszhat, mondtam neki, miközben hozzálépve megfogtam mindkét kezét. Szörnyeteget, akinek hatalma van az emberek fölött. Azért gyötörheted meg a másik testét, mert sebzett vagy és gyenge. Ha félelmed vezet, nem találsz bocsánatot, de ha nagylelkűséged magaddal és másokkal szemben, megérdemelt jutalomként térhet vissza hozzád a szeretet.

Demóna kezét a lány nyakára tettem, aki nem tiltakozott, talán megérezte, hogy ami néhány perce itt történik, az már nem próba.

Most ő az áldozat, ugyanúgy, ahogyan már te is ezerszer voltál.

Figyeltem a lányt, hogy ha kell, be tudjak avatkozni.

Demóna szétfeszített, hosszú ujjakkal teljesen körbeérte a lány nyakát. Ebben a pillanatban, érdekes, valami egészen másféle alapzaj telepedett a hallójáratomba; nem volt élesebb és bántóbb, mint a kabócák zenéje, csak más.

Hol az egyik, hol a másik arcra pillantottam.

Fárasztóbb volt közvetlen közelről nézni ezt a két arcot; egyiken sem látszott semmiféle torzulás. Két szép szenvedő arc, a csúfság legkisebb jele nélkül – ez jutott eszembe: hogy kisimulnak, mint az alkonyati dombtető. Igen, tökéletesen megvalósították.

Kapkodtam a fejem. Úgy éreztem, ha az egyiket nézem, a másik arcáról maradok le, és lassan már a két pár szemöldök egy nem létező közös arcra csúszott át, meg az orr is, a szájuk is, Istenem!, csak a közvetítésben lemaradt szpíker némulhat így bele azokba a történésekbe, amikről neki tudósítania kellene, de aminek egyszeriben a részesévé válik.

És a ki tudja mennyi ideig tartó moccanatlan csönd után, egyszer csak eltűnik az a szépséges közös arc, szétbomlik, és lesz helyette kettő, de valahogyan már ezek is sokkal távolabb egymástól.

Hátrább kellett lépnem egy lépést.

Nem értettem, miért zuhan a földre mindkettő. Egyik sem adta a jelét annak, hogy valami baj lenne. Semmi nem volt, se egy védekező mozdulat, se egy karmolás, amivel a lány jelezhetett volna.

Jó, akkor mára ennyi, mondtam nekik. De egyik sem mozdult. Megráztam az egyiket is, másikat is: ennyi, ennyi! Demóna kinyitotta a szemét. A másik nem. Még egyszer megráztam.

Mire Demóna visszatért a nem tudom én honnan, tudtam, hogy a lány halott. Most már egyértelműbb jeleket láthattam; a kissé szétnyílt ajkak is erről árulkodtak. Ezen a szájon volt minden, az elnyílt résben mindaz, ami a hang és a halál között van. Csendből vagyunk és csenddé leszünk.

Demóna nem fogta vissza magát; a lány fölé hajolva hisztérikusan kiabálta: nem igaz, nem igaz!

Ott guggoltam mindkettő előtt, és arra gondoltam, hogy az én beszédem az ő valóságukat erősíti. Egyszerre mindkettőét.

Az égen már nem volt egyetlen narancsvörös fény sem, egyetlen keskeny csík sem. Csak a kabócák éles hangja maradt vagy lett megint, nem tudom, mikor. És bizony úgy zúgtak tovább, mintha nem is eggyel kevesebben, hanem éppen többen lennének eggyel.








































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon