Papp András

Nyomtatóbarát változat

Már rég felnőttél a kilincsekhez, de vannak több száz éves kapuk, nehéz templomajtókon ívesen hajló, cizellált vaskilincsek, amelyekbe valósággal bele kell kapaszkodni, egész súlyoddal rá kell nehezedni, hogy utat nyissanak neked. Mielőtt a térded megrogyaszthatnád, föl kell emelned a kezed. A kéttornyú, barokk Szent Anna-templomba való behatolás az üresség és a nyitottság ellenére csak akkor lesz tejes, ha a zsilipelő csapóajtókon is átjutva, a falra szerelt félköríves, kagyló formájú kőmedence vizébe mártod az ujjadat. Azután már nem egészen rajtad múlnak a dolgok – ezt a megnyugtató üzenetet közvetíti a mennyezet három felhőszerű alakzatba zárt freskója, de a padokban hagyott ülőpárnák és a peremmel ellátott ferde padasztalkán a fekete kötésű, de közel sem gazdátlan énekes- és misekönyvek is. És hogy tényleg mennyire rajtad vagy nem rajtad múlik, arról lehet némi sejtésed, ha a zárt gyóntató fülke mellett lerakott, szinte halomba hordott kis márvány hálatáblákra vetsz egy pillantást. Akár a kőbe vésett bizonyítékok. Olyanok, mintha földtörténeti maradványként a jövő kétkedőinek szólnának a maguk szűkszavúságával a fosszilisan megőrződött egykori csodákról, fölfoghatatlan gyógyulásokról, hihetetlen szerencsékről, megnyert vagy visszakapott szerelmekről.

A benti félhomály csak segít, hogy ezt jobban elképzeld, hogy elválaszd a januári délután kinti nyirkosságától és derengésétől. Pedig, ha úgy vesszük, az is egyfajta csoda, amit alig egy órával ezelőtt hallottál a rádió politikai hetilapjában a hatalom egyik emberétől, aki azt mondta, hogy ötvenhatban nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés. Ezt nem lehet csak úgy eltéveszteni, mint a félkilences hírek előtt a pontos időt. Lehet, hogy mégis lehet? Hogy azok az ellenzéki infók, újságok, melyek hozzád is eljutnak, többnyire a Hungária étteremben, mikor néhány irodalmár választott napokon összejön, nemcsak igazak, de olyan válaszra kényszerítik a hatalom néhány emberét, melynek kimondhatóságában nemrég még maguk sem hittek.

Tágasság és csönd vesz körül. S míg a keleti oldalhajó boltívének tövében elhelyezett imazsámolyt vizsgálom távolabbról, felmerül a kérdés, jó helyen járok-e ahhoz, hogy Isten megtalálja magát bennem.

Nehéz úgy jelen lenni valakivel, hogy a jelenlétét ki kell találni. Odaképzelni a figyelésben és a várakozásban. A szeretet lehet-e parancs? Ha nem, kérésként még annyira sincs értelme. És aztán az is eldönthetetlen, hogy egy náladnál nagyobb erő, vagy éppen a benned lévő gyengeség visz le a zsámoly bársonypárnájára. A végtelen üresség egy hajóba van zárva. Minden lépésem szinte kísérteties, mert csak a sajátomat hallom; senki nem jön mellettem. És talán az is jó, hogy így van, hogy el lehet hagyni a lépteket, a másik lépéséhez igazítottakat is, anélkül, hogy a tudat végleg ledöntene a lábamról – felemelne vagy eltemetne. Mert ha majd itt lesz az ideje, ha csakugyan lehetséges, akkor mintegy magától tölti be úgyis a másik valóságának teljessége azt az üres teret, melyből most kilépnem éppoly elképzelhetetlen, mint saját árnyékomat átugrani. Vajon a megértéshez kell több alázat, vagy az értetlenséghez, amivel fogadnak? Akárhogyan is, valószínűleg mindegy: időm egyformán van rá, mert úgy gondolom, nincs mihez vagy kihez rohannom, ugyanakkor van türelmem a lemaradót bevárni.

A jobb oldali padsor második padjában egy görbített hátú nénike ült fekete ruhában; oldalról nézve nem lehet eldönteni, hogy a hangtalan imádkozás miatt látom görbének, vagy azért, mert már amúgy is ilyen. Vagy hogy a kettő ugyanaz lenne, minthogy az öregkori természetes testtartásnak van egy ilyen imába hajló íve akkor is, ha nem ül a templom padjában, szemközt az oltárral. Fekete télikabátban volt, ősz haja alig látszott ki a szintén fekete kendő alól. Kissé beesett arcán élesen kitűnt az orrtőtől ferdén lefelé induló „mosolygó” ránc. A keze nem volt fent a padon, nem kapaszkodott az előző sor háttámlájába, hanem az ölébe ejtve, felfelé nyitott tenyérrel fűzhette össze az ujjait. Apró felhőcskéket lélegzett, és mereven nézett előre, egy meghatározott pontba: ez éppúgy lehetett a gyermek Máriát szüleivel, Annával és Joachimmal, valamint az őket körülvevő angyalokkal ábrázoló főoltári kép, amint a kép előterében, az asztalon, tetején kisebb feszülettel magasodó tabernákulum is. Bármit is néz, gondoltam, ő már látja. De nem csak látja, a csöndjükkel kapaszkodnak is egymásba, én pedig elindultam bal felé, a zsámoly irányába. Az esti miséig volt még vagy másfél órám, addig végezni akartam.

Ezen az oldalon, éppen a boltív melletti falrészen magasodik a padsor fölé kiugró szószék. Barnára festett fa, faragott füzérdíszekkel, copfszerű stílusban, aranynyal futtatva. A mellvéd olyan félkör, mely valójában több szögből áll; a sarkok töréseknél faragott kis oszlopok, azok közé pedig a szentek kisebb szobrait helyezték. A lépcsősor a másik oldalhajóból vezet a szószékhez, ami fölé, milyen különös ebben a zárt térben, csúcsos tetőt emeltek a lentihez hasonló füzérmotívumokkal. Ezt a szószék fölötti építményt nevezik hangvetőnek. Szó által eljutni a világhoz – szóval a saját élethez. Most azonban ez is üres, nincs mit vetnie, vagy ha mégis, akkor csak az öregasszony és az én csöndemet szórhatja a fehér falak fehér stukkóira, ki tudja, milyen eredménnyel, és ki tudja, miféle learatható transzcendentális válaszokkal. A barokk jegyek ellenére, úgy látom, hogy nincs ebben a belső térben semmi zsúfoltság és túlzás, még az egészen magasan elhelyezkedő ablakok alatti stukkókeretbe foglalt freskók is mintha visszafogottan közvetítenék a szentek életének egy-egy jelenetét.

A keleti oldalhajó boltíve alatt ahhoz a falhoz állították a zsámolyt, ami fölött több méter magas, vastag deszkából ácsolt és gyalult kereszt van. Messziről jött, missziós utat járt meg, legalábbis erre lehet következtetni a feliratból és a harmincas évekből való évszámból, amit a vízszintes száron rögzítettek. Az imazsámoly mintha első lépcsőfoka volna az emelkedésnek. Mint egy fellépő alkalmatosság valamelyik élő fa alatt; nem a nyújtózkodáshoz szükséges eszköz, hanem a biztos eléréshez. A lényeg azonban mégiscsak az lenne, hogy a remélt „gyümölcsök” megszerzéséhez mégse kell a lépcsőfokra hágni, hanem éppen ellenkezőleg, térdre kell ereszkedni.

Nem tudod, meddig vagy ott, valószínűleg lecsukott szemekkel és mindenféle megválaszolhatatlannak tűnő kérdéssel, elveszettnek hitt szerelemmel, de mire ismét szétnézel, keresve tekinteteddel az idős nénit a második padban, már senkit nem látsz. Furcsa érzés, ha a templom falai közt jön az emberre a sötétség. Mindenesetre semmi jele annak, hogy este itt misét tartanának; ugyanúgy nem jön senki a sekrestye felől, hogy a liturgiához szükséges előkészületeket elvégezze, például a lámpa- és gyertyagyújtást, mint ahogyan korán érkezők sincsenek. A néni valamikor úgy ment el, hogy észre sem vettem, s most, bár csaknem teljesen sötét van, egyedül az oltár előtt láncon mélyen alácsüngő örökmécs ad némi halvány fényt. Úgy látom, azon a helyen valami nem oszló kis páraszerűség maradt a levegőben. A pánik váratlanul tör rám: hideg pókként telepszik a fél arcomra. Mozdulni akkor se tudnék, ha akarnék. Ez a fél arcomat dermesztő pók nem sző hálót, hanem a fül külső járatában rohangál, amitől iszonyú fülzúgásom támad. Bárhogy marom, kaparom és csavarom a fülemet, nem bírom leszedni. Aztán egyszer csak valami nyüszítést hallok. Nem értem, hogy tud ide bejönni egy kutya, mikor a koldus is kívül marad a lépcsőn. A néni talán nyitva hagyta a hatalmas ajtót? A nyüszítés megismétlődik. Aztán megint, megint, egyre mélyebbről és egyre cáfolhatatlanabbul magamból. Egy kutya ugat fel bennem. De már nem csak hallom belülről, a zúgáson át, látom is, hogy a kezem, amivel az előbb még a fülemet dörzsöltem, szőrös kutyalábbá változik. Nem akartam hinni a szememnek, ez lehetetlen, gondoltam. Már nem éreztem a hideg pók nyomát az arcomon, mert már az arcomat sem éreztem. A fejemet megrázva azt a furcsaságot tapasztaltam, hogy két oldalt valami lebeg és csattog a szememnél. Aztán megértettem, hogy az nem más, mint a lelógó fülem. Fokozatosan az egész testem megváltozott, fölülről lefelé, ahogyan egyik tartályból a másikba átöntenek valami híg anyagot, vagy ahogyan a homokórában a szemcsék átfolynak a közömbösen mért időből a nem kevésbé közömbös és valójában visszafordíthatatlan méretlenbe. Szerettem volna végre felállni, azt se bánva már, ha csakugyan négylábúként, de nem tudtam az imazsámolytól elszakadni. A szemem úgy tapadt a mécs távoli és apró narancsos fényéhez, mintha ténylegesen pórázon, kikötve és gazdátlanul hagyva, az egyetlen lehetséges pont felé fordulva tehetetlenül várakoznék. A gazdátlanságban gazdátlan a hűség is. S miközben attól tartottam, hogy az esti misére érkezők elszörnyedve tekintenek majd rám, egy ember nagyságú kutyára, s rémülten futnak el vagy kergetnek ki a templomból, érthetetlen módon az is eszembe jutott, hogy ezek után a látható világ megtapasztalása helyett a hűséget kell mindenekelőtt biztonságban tudnom. Szerettem volna tudni, mennyi időm van még. A villanykörtével helyettesített, mesterséges láng a mécsesben az idő múlásáról nem világosíthatott fel. Ugyanezt az apró izzó pontot egyszer mintha már láttam volna magam előtt gyerekként, bármerre fordultam is akkor a futásban, előttem lebegett, táncolt elérhetetlenül. Az a futás pedig úgy kezdődött, hogy egy hűvös, inkább télies márciusi időben, ahogyan az délutánonként rendesen történni szokott, lement a nap, és már csaknem teljesen besötétedett.

A ház üres, még senki nem jött haza. Nem tudod, hol vannak, nem tudod, miért vagy egy szál magadban. Nem mersz arra gondolni, hogy egyedül hagytak, pedig a kapu előtti várakozásban ez mind biztosabbnak tűnik. A hosszú utcán arrafelé nézel, amerről várhatnál valakit. Még ellátsz a távoli kanyarig, de hamarosan, mikor a póznákon kigyulladnak a lámpák, már addig se. Szaggatott árnyékcsíkok fekszenek keresztben az úton, csak minden második villanyfán világít a fehér zománctányéros lámpa. Nem jön senki. Se szomszéd, se idegen, se testvér, se szülő. Ilyenkorra mindenki behúzódik, befűtenek a szobákba, a tiétek kivételével vidáman füstölnek a kémények. A kutyáknak sincs most hangjuk, egészen kihaltak az utcák és az udvarok. Fázol és félsz. Azt tudod, hol lakik a nagymamád, azt is, hogyan lehet eljutni oda. Nem a több kilométeres távolságot méred föl, hanem a biztonságot: ő biztos otthon van. Hogy be kellene zárni a házat, eszedbe sem jut, csak az, hogy mielőbb el kellene indulni. Meg az is, hogy a szülők a beutalóval talán most mentek el egy hétre Szoboszlóra. Ez majdnem igaz is, kicsit később valóban így lesz, s mikor végre rászánod magad és elindulsz, apád az országos haverjaival ugyanúgy nótát húzat ekkor valahol a cigánnyal, mint teszi azt majd a beutalt csoport tagjaként a hortobágyi csárdában, az üdülés második estéjén. Anyád kedvetlenül ül mellette, a tepertős pogácsát morzsánként csipegetve fogyasztja el, hogy minél tovább tartson. Nem lehet tudni, mire gondol. Gondolhat egyrészt arra az ismeretlen nőre, akit apád ötvenhatban, mikor egy ideig a Hortobágyon dolgozott, gyűrűs menyasszonyává tett, másrészt arra az ismeretlen férfira, akivel apád a buszon Szoboszlóról kifelé jövet meggyanúsította. Értetlenül bámult rá akkor, nem értette, honnan veszi ezt az őrültséget, mikor ő másra sose néz, nem is úgy nevelték. Oly váratlanul érte, s oly méltatlannak találta a feltételezést, hogy védekezni sem tudott.

Mondd meg! Igaz, ugye. Mondd csak meg!, gyötörte apám, azzal sem törődve, hogy az előttük vagy mögöttük ülők a motorzúgás ellenére is hallják.

Anyám válaszra sem méltatva, sértődötten és gőgösen a béketűrő puszta felé fordította a tekintetét, és hangtalanul sírt. Így értek a csárdához, és úgymond mindent leolvashattak az arcáról a többiek. Miután a prímás a nótával végez, anyám felé fordulva érdeklődik, mit is kívánna. No mondd, biztatja apám, és a belső zsebéből kivett százast fölényesen csapja az asztalra.

A prímás látja az asszonyka kényszeredett mosolyából, hogy nincs kedve hozzá, talán a nótát sem szereti, akkor pedig a muzsika sem gyógyíthat, hiába erőltetné, nincs értelme. Viszont azt a meglobogtatott ropogós százast már mégse hagyná az abroszon, úgyhogy a lehető legalázatosabb tartással, vonóját készenlétben a húrokon pihentetve, derűsen és kérdőn néz az asszonyka kék szemébe, hogy most mi is legyen. Legyen a Midőn Havannában hajóra szálltam én.

Az a narancssárga fény visszafelé kezdett el villózni a szemed előtt, miután nagymamád közölte veled, hogy anyád alig öt perce indult el a másik úton hazafelé. Elkerültétek egymást. Próbált marasztalni, de te azonnal visszafordultál. A világos villanyoszlop után következő sötét felé úgy rohansz, mintha egy veszedelmes szakadékot kellene átugranod. Ahogyan a távolságot nem tudtad megbecsülni induláskor, ugyanúgy nem tudhattad, hogyan kell futni. Amikor az egy szuszra teljesített 7-8 kilométer után a kaputokban ájultan összeesel, az a kis világító pont akkor sem tűnik el a szemed elől. És akkor sem, mikor gyertyák gyúlnak a tabernákulum mellett, amikor a fali tejburák kivilágosodnak, és a toronyban megkondul az esti misére hívó harang.

A hátam mögött hallom a csapóajtó rugójának nyikorgását. Vajon ki lesz az első, aki felsikolt a szent helyre merészkedett Cerberus látványától. Várok, de nem történik semmi. A rugó egyre gyakrabban nyikorog, gyűlnek a hívek, recsegnek a padsorok, pusmogás, de senki nem vesz észre. A fojtogató vakkantgatásaimat lenyelem, vigyázok, mert ha kitörne belőlem, akkor nem lehetne nem észrevenni az átváltozás csodájának ezt a szörnyűséges stációját; nem fordíthatnák el a fejüket. Volt is egy pillanat, mikor azt hittem, elmúlik, hogy csak képzelem az egészet, nem igaz, ami velem történik, s minden olyan lesz, mint régen. Milyen nevetséges látvány lehet egy imádkozó kutya, még a mancsát sem tudja normálisan összetenni. Ekkor az oldalhajó oltárképéhez lépett egy szőrmekalapos nő. Meggyújtotta a márványasztalon álló hosszú gyertyát, s alig néhány lépésnyire tőlem, lehajtott fejjel kezdett el imádkozni. Megértettem, hogy soha senki nem fogja megtudni, hogy kutyává változtam. Sikerült úgy felállnom és távoznom még a szertartás kezdete előtt, hogy semmiféle riadalmat nem keltettem a papra türelmesen várakozó hívek körében. Azt hiszem, közben eltelt vagy két óra is. Lassan megnyugodtam. Mert végtére is, ami most kiderült, azt nagyjából mindig sejtettem, hogy így van. De ha ez minden kétséget kizáróan kiderülhetett, mi van még, ami ugyanilyen tisztán és világosan feltárulhat előttem, ha odafigyelek. Mint valami mélyfúró fájdalom, mely először feltekeri az összes gondolatot, hogy aztán ziláltan, szétszaggatottan megmutassa annak a gondolatkörnek az egyetlen igazságát.

Még azt hiszed, a fájdalom körei azok, melyek megfoszthatnak valamitől, hogy elveszthetsz valamit úgy, mint egy PIN-kódos bankkártyát, mely biztonságot és tartalékot jelenthetne a nehéz pillanatokban, amikor is egyszerűen lehívhatnánk szokásos érveinket a magunk és a szerelmünk védelmében, hogy se valós, se képzelt lények ne fosztogathassanak bennünket.  

Azt hiszed, végezhetsz másfél óra alatt. Azt hiszed, az ember tervez. Másfél hónapodba kerül, hogy komolyan arra gondolj, feladod. Áldozattól az áldozásig, s majd az innentől számított hatodik hét elteltével a teljes átváltozásig. Mikor éppen feleslegesnek érzed a napról napra való térdeplést, hiábavalónak a képzeletbeli tokmányban őrült módon pörgő fájdalmat, amit meg sem próbálsz kirántani az idegek konnektorából, ahonnan feszültséget kap minden indulat. S egyelőre eredménytelennek azt is, hogy egy angyal tollpihéjét bizonyosságként megszerezd. El lehet határozni azt is, választva egy napot, hogy, mondjuk, március másodikától már nem jössz. Mintha mégiscsak rajtad múlna minden, és nem azon az Istenen, aki láthatóan nincs jelen. Csak ha egyedül maradsz, lehetsz igazán vesztes.
 

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges