Viktor Pelevin

Nyomtatóbarát változat

Az idei Könyvfesztiválra jelenik meg az Európa Könyvkiadó gondozásában Viktor Pelevin Számok című regénye. A szelleme, írói módszerei alapján a Generation P-hez hasonlító – de annál „brutálisabb” – mű egy orosz bankár életét, tevékenységét követi figyelemmel az ezredforduló utáni évekig.

Úgy született meg Sztyopa lelkében egy pillanat alatt az elhatározás, hogy meg kell ölni Formant, mintha kihúzta volna valaki a lelke központi fiókját, vérrel írt szándéknyilatkozatot tett volna bele, és zörrenve visszatolta volna a helyére. Amikor a Maljutával való találkozás utáni reggelen felébredt, megértette, hogy már elhatározta magát. Ezzel kapcsolatban nem volt érdemes kételkedni vagy izgulni.

Arra már nem volt ideje, hogy megbízható csatornán keresztül szervezze meg a dolgot. Egy sebtében keresett „profira” viszont nem volt érdemes rábízni. A profi elveszi a pénzt, azt mondja, hogy a lényegre nézvést a matróz nem tesz fel kérdést, aztán pedig jön a telefon Lebjodkin dzsedajtól. Egyedül az maradt, hogy mindent maga csináljon.

Ettől nem félt Sztyopa – így volt becsületesebb. Azonkívül ez talán veszélytelenebb is volt. Ki gondolná, hogy az egyik öreg uzsorásnőt egy másik öreg uzsorásnő murdantotta meg. Mint ilyen esetben mindig, egy hosszú kabátos idealista egyetemistát fognak keresni.

A Delta Bankban kipróbált „utcai” álcázást végig ki kellett dolgozni. A szakállhoz hozzáadódott egy piacon vásárolt reverenda és egy pópaföveg – Sztyopa így nevezte magában a bársony sisakra hasonlító fekete lelkészi fejfedőt, bár nem volt benne biztos, hogy helyesen használja a kifejezést. Ugyanott vett egy nagy mellkeresztet, amely úgy csillogott, mint a vízvezeték sárgareze. Egy műbőr iskolatáska tette végképp valószerűvé a külsejét. Azonkívül egy régi, négyszögletes Lucs karórával és egy pár tiszti csizmával is felszerelkezett. Már az Interpol által körözött bűnözőnek érezte magát, amikor mindezt a kocsija csomagtartójába tette.

Félelmében még azt is kigondolta, hogyan fohászkodjon az igazi istenéhez, anélkül, hogy egy lépésnyire is eltávolodna a számára értelmetlen keresztény kánontól. Az alábbi módon csinálta: először a hármashoz intézte szavait, azt dünnyögve, hogy: „Az atya, fiú, szentlélek nevében!”, aztán a keresztvetéssel megteremtette a négyest. Ezt a cselekedetet az öregasszonyokon gyakorolva dolgozta ki, akik a metrón tett két edző portya idején mentek oda hozzá. Fontos volt, hogy ne tévessze el a sorrendet, és ne vessen addig keresztet, amíg nem szólíttatott meg a Szentháromság (valami ilyesmit csinálnak, emlékezett homályosan, a fekete mise alatt).

Amikor az öltözék problémája megoldódott, a fegyver kérdése merült fel. Még csak nem is gondolt mindenféle hangtompítós géppisztolyokra, lézer célzókészülékes pisztolyokra és egyéb hollywoodi variánsokra. Először egy solingeni acélból készült hosszú konyhakésre esett a választása. A rajta lévő márkajelzés Conan Doyle „táncoló emberkékről” szóló elbeszélését juttatta eszébe, ami alkalmassá tette a tervezett macabre-ra. Ám érett megfontolás után úgy döntött, hogy nem felel meg – aligha bírt volna késsel megölni egy embert.

Régóta őrzött egy rettenetes szuvenírt, egy német gyártmányú lövő tollat. Egy csomag töltény volt hozzá, és egy Monte Cristo szivaros dobozban őrizte őket. A női cigaretta csikkjeihez hasonlító töltényeknek fehér, króm bevonatú hüvelye és acélmagvas lövedéke volt. Kis mérete ellenére félelmetes fegyvernek látszott a toll.

Sztyopa kipróbálta a dácsán. Néhány méter távolságról átlőtt vele egy vaskorsót. Igaz, voltak hátrányai is. Először: hangos volt a lövés. Másodszor: kényelmetlen volt fogni, és fájdalmasan visszarúgott. Harmadszor: bonyolult volt az újratöltése – szét kellett csavarni, kivenni a kilőtt hüvelyt, aztán új töltényt becsavarni és felhúzni az elsütő-szerkezetet (a toll oldalán kiugrott a feszes csíptető-ravasz). Ez hosszú procedúra volt. De a dolgot egy lövéssel kellett elintézni. Forman halántékcsontja aligha volt erősebb a fél centis vasnál.

Amikor Sztyopa kinyitotta a hálószobában a szekrényt, hogy valamelyik zakójában elrejtse a tollat, meglátott egy sárga selyemmel bevont dobozt, amelyről már megfeledkezett. A három győzelmi lingam volt benne, a zen kőkert misztikus, fallikus kulcsai.

Meglepő gondolat jutott az eszébe.

Az asztalra tette a dobozt, és kivette belőle az egyik hosszúkás eszközt, a zöldet. A talpán lévő nyílás elég nagynak látszott. Odatette a lyukhoz a tollat, óvatosan megnyomta, és a toll eltűnt a belsejében.

Kivenni viszont nem volt olyan egyszerű. Sztyopa néhányszor meglendítette a lingamot a levegőben, abban a reményben, hogy a centrifugális erő hatására kijön belőle a toll. De az alighanem valamelyik kiugrójával beleakaszkodott a gumiba.

Sztyopa, különböző helyeken óvatosan meghajlítva és nyomogatva, gyúrni kezdte a lingamot, hogy kijöjjön belőle a toll. Valami annyira illetlen és ugyanakkor felizgató volt ezekben a mozdulatokban, hogy Sztyopa ajka torz mosolyra húzódott.

Hirtelen fülsiketítő durranás hallatszott, mintha egy léggömb pukkant volna el a kezében. Sztyopa azt látta, hogy a szent lingam helyett egy félig megevett, éretlen banánhoz hasonlító valamit fog. A lövéssel széttépett ezoterikus eszköz gumicafatokká vált.

A golyó átütötte a szőnyeget, és a padlóba fúródott. Sztyopának még arra sem volt ideje, hogy megijedjen. Ha más szögben fogja a hímtagot, az összes problémája sokkal egyszerűbben, bár egészen más módon oldódott volna meg. De a kezében maradt zöld csonkot nézve nem erre gondolt. Még csak nem is arra, hogy a korábbiaknál halkabb volt a lövés.

Forman nem ember volt, akit üzleti szükségszerűségből kellett megölni. Az olyan ügyekre külön emberek és módszerek voltak. Misztikus ellenség volt. Sőt, nem is Forman volt az, hanem az a rossz szellem, amely rá támaszkodott és testi burkán keresztül cselekedett. Sztyopa éppenséggel ezt a szellemet akarta legyőzni. És ehhez kevés volt a lőfegyverrel való megoldás, á la Musza és Isza. Sztyopának nem hullára volt szüksége, neki a 43-as szám fölötti győzelemre volt szüksége. Tehát a tibeti purbu tőrhöz vagy a szentelt ezüst golyóhoz hasonló misztikus fegyvert kellett alkalmazni. A győzelem szent lingamjánál jobban mi felelhetett meg erre a célra? Egyértelműen a sors küldte az amitafineseket.

Sztyopa kivette a dobozból a másik lingamot, felhúzta a töltetlen tollat, és akkurátusan a lingam belsejébe helyezte. Néhány másodpercnyi kísérletezés után kiderült, hogy az elsütő-szerkezet kifogástalanul működik, ha erősen összeszorítja a gumi hímtagot a közepén. Minden további tevékenység veszélytelen volt – a lingamot még sokszor le is lehetett ejteni a földre. Sztyopa tudta, hogy az ilyen gumit utánzó, síkos és kissé zsíros tapintású műanyagon nem marad ujjlenyomat. Még az al-Káida nyugati pszichológiára szakosodott konzultánsa sem tudott volna jobb módot ajánlani a fegyver elrejtésére.

Konyhai gumikesztyűt húzott fel, alkoholos ronggyal gondosan letörölte a töltényt, aztán a toll részeit. Összerakta a tollat, felhúzta az elsütő-szerkezetet, és óvatosan behelyezte a fém rudacskát a lingamba. Aztán a fürdőszobából behozott vörös vécépumpából kivágott egy takaros kis kört, amelynek átmérője pontosan megegyezett a lingam átmérőjével, a felületét láthatatlan 34-es számmal jelölte meg, és az orvosi fecskendő formájú tubusból kinyomott japán super-glue-val az alapra ragasztotta. Csoda, hogy milyen jól és akkurátusan sikerült.

Az utóbbi hónapokban ritka lelki komfortérzés fogta el Sztyopát, miközben ezeket a műveleteket végezte. Egyáltalán nem gondolt rá, hogy mi a végső céljuk, mintha valami lombfűrészelés-féle ártalmatlan hobbival foglalkozott volna. A munka végeztével az aktatáskába tette a gumikesztyűt és a lingamot.

Túl könnyűnek találta a táskát, valaminek kétségtelenül még kellett benne lennie. Rövid gondolkozás után két könyvet tett bele: egy XVIII. századi egyházi munkát és a Karamazov testvéreket. Némi töprengés után még hozzájuk tett egy doboz szardíniát, olívaolajban, egy üveg vodkát, egy úti neszesszert és egy váltás fehérneműt. A vodkásüveget úgy helyezte el a lapos középső részben, hogy a nyaka kiállt a táskából, és a szembejövőkben első pillantásra nyugodt világosság támadt a táska gazdáját illetően. A táska meggyőzően felpuffadt, és a vodkásüveg nyaka kifogástalanná tette a látványát. Sztyopa a széfbe zárta, hogy ne kerüljön Musza szeme elé. Aztán kidobta a termelési hulladékot, az összevagdosott vécépumpát, a töltényhüvelyt és a padlóból kiszedett golyót.

Nem voltak igazán elképzelései a továbbiakról. Először azt tervezte, hogy meglesi Formant az egyik night club előtt, ahová jár. De pár nap múlva minden más megoldást nyert.

A tévé segített. Sztyopa a színházi újdonságok szemléjéből megtudta, hogy Forman bohém barátaival Pétervárra megy egy avantgárd darab premierjére, amelyről sokat beszéltek. Ő volt a projekt főszponzora, és a tévéműsorban Gyagilev balett-táncoshoz hasonlították. Az egyik színész megemlítette az utazás napját, sőt még a vonat számát is, amelyben „külön színházi kocsi” lesz. Mindenkit hívtak, aki értékeli az új orosz színházat. Sztyopa nem sorolta közéjük magát, de egy ilyen lehetőséget nem lehetett kihagyni – talán másik egyáltalán nem adódik.

(…)

Péterváron Sztyopa a szállodaszobában töltötte a napot. Zavarodottságot érzett a lelkében. És nemcsak a közeledő dolgok miatt, hanem azért, mert nem értette, hogy miért ilyen fajta álom váltott ki nála ejakulációt a vonaton. Lehet, hogy lélekben én is homokos vagyok? – gondolta. – Ne, csak azt ne!

A nap nagyobbik részét átaludta. Átlagos pétervári álmai voltak – először ragacsos sötétség, amelyben nem volt semmi, aztán hideg homály, amely egyre csak sűrűsödött. Este hatkor lezuhanyozott, ellenőrizte a hadi felszerelést, újra fölragasztotta a szakállt és felvette a reverendát.

Az előadás este nyolckor kezdődött a Pétervári Oldalon lévő színházteremben. Jegy már nem volt a pénztárban. Sztyopa némi kavarás után kétszáz dollárért szerzett jegyet az utcán.

– Magának leszállított áron, atyuska – mondta a jegyüzér –, amúgy háromszázötven. Imádkozzon értem!
– Az atya, fiú és szentlélek nevében – motyogta Sztyopa,  és kis négyest teremtett.

A bemutatóra a Sztyopa szempontja szerint legellenszenvesebb népség, bohémek gyűltek össze. Az emberek a falak tövében tolongtak, amelyeken képek lógtak: az előtérben kortárs festészeti kiállítás volt.

Az egyik képnek, amely majdnem a plafonig ért, az volt a címe, hogy Madonna a fronton. Sivatagban, teljes vegyvédelmi öltözéket viselő tengerészgyalogosok tömege közepén ábrázolta az énekesnőt. Madonna egy sárga-barna színűre festett Humvee terepjáró tetején táncolt. A csípőjére amerikai zászló volt tekerve, a mellén melltartószerűség volt, ágyúlövedék csúcsokból, amelyet acélból készült hippi békejelvény tartott össze. A terepjáró két oldalán patriotizmusra, burzsoáziaellenességre és nonkonformizmusra specializálódott stylist konzultánsok álltak, továbbá penile bio-masseur, sajtótitkár, szakács, két ügyvéd és négy testőr – ők is mindnyájan vegyvédelmi öltözéket viseltek, de a vásznon lévő feliratok és nyilak alapján tudni lehetett, hogy kik. Madonna fiatalnak és aktuálisnak nézett ki, mint mindig.

A következő kép címe az volt, hogy Csata a szívekért és az agyakért (ugyanaz a Lucas Szaprikin festette, akinek egyik munkáját Sztyopa már látta Forman irodájában). A műfaja csendéletnek volt megjelölve. De rossz volt erre a csendéletre ránézni. A szívek, amelyekért a homokban álló tévék közt folyt a csata, egy hosszú fa pulton voltak kirakva. Kék-zöld legyek felhője lebegett fölöttük, az agydarabok, amelyekre homok tapadt, gránáttölcsérek közt hevertek a földön. De Sztyopának nem a legyek és a vér, hanem a csatát vesztett tévén lévő ürülékkupac és a Batman-álarcot viselő meztelen férfi miatt támadt nyomasztó érzése, aki a háttérben egy kerítésen mászott át.

Arra gondolt, hogy egy reverendás embernek nem illik sokáig ilyen képek előtt állni, és elment a büfébe. Megfigyelőállást foglalt el, ahonnan szemmel lehetett tartani a bejáratot, és tanulmányozni kezdte a műsorfüzetet.

Doktor Gulago volt a darab címe, és az orosz gay színjátszás első fecskéjeként pozicionálták (Meleg helyzet – viccelt az ismeretlen színikritikus). Szerzőként angol drámaírók (49%) és R. Ahmetov (51%) voltak feltüntetve. Mások közt a szereplői voltak: James Bond, Doktor Gulago, Két Királyi Butler (úgy tűnik, így nevezték az angol majordómuszt) és Őcsászári.

Miután végigolvasta a műsorfüzetet, Sztyopa megértette, miért így osztották meg az alkotói tulajdonrészeket: bár az ellenőrzőpakett R. Ahmetovnál volt, Bond minden szava angol drámaírók műveiből származott. Shakespeare-en kívül senkit sem ismert Sztyopa a hosszú lajstromból. A másik furcsaságot az jelentette, hogy első és második felvonás helyett „aktív és passzív aktus” -ból állt a darab.

Forman nagy branccsal érkezett, amikor már megkezdődött a darab, és Sztyopa bement utánuk a nézőtérre. Formannak közvetlenül a színpad előtt volt a helye. Sztyopa pótszékre ült, ahonnan látszott az első sor, és nézni kezdte a darabot, miközben igyekezett nem szem elől téveszteni Formant.

A szüzsé arra épült, hogy Oroszország és az USA elnökei közt volt egy szupertitkos kommunikációs csatorna, amelyet nem tudott ellenőrizni a transznacionális szabadkőműves szervezetek elektronikus megfigyelése. A küldemények, amelyek által a két vezető megajándékozta egymást és levelezett – és csak a levelekben tudtak elmondani mindent, amit valójában az életről gondolnak –, kutyaszánokon jutottak el hozzájuk a Bering-szoroson keresztül, és gyakorlatilag a világon senki sem tudott erről a csatornáról, az úgynevezett „hideg drót” -ról. Senki, doktor Gulagón kívül.

Cinikus és kegyetlen tervet eszelt ki: el akarta fogni a matrjoska-garnitúrát, amelyet az orosz elnök küldött amerikai kollégájának, és egy csomag majomeleséggel akarta kicserélni. Számításai szerint a lelke mélyéig megsértett Bushnak atomháborút kellett indítania, anélkül hogy megvárta volna a következő kutyapostát. Ez volt a bonyodalom.

Az első aktus alatt Bond az egész színpadon üldözte a gonosztevőt, de nem volt olyan egyszerű elcsípni, mert doktor Gulago fel tudta venni a többi szereplő alakját. Azonkívül képes volt köddel körülvenni magát. A köd, amelyet egy tucat lézerfény világított meg alulról, bőven hömpölygött a színpadról, amelynek szélén néhány lapos tálca volt szárazjéggel. A kémes bonyodalommal párhuzamosan a szerelmi is kibontakozott, és naturalista jelenettel fejeződött be: Bondnak sikerült elcsábítania doktor Gulago férfiszerű asszisztensnőjét, aki extázisában elárulta neki a doktor titkos lakhelyének, a Bering-szoros közepén lévő jégkunyhónak a helyét.

Bond, aki a Kenzo japán cég által hódprémből készített eszkimó szarvasbőr öltözéket viselte, hamarosan megérkezett a jégházikóhoz tíz fehér pitbull vonta kutyaszánján. Még néhány pillanat, és doktor Gulago démonikus kacajt hallatva meghal a harcban, miközben jeget megtestesítő hungarocell-tömböket dobál szét. A civilizáció megmentetett. De speciális effektusok nélkül elég szegényesen nézett ki a dolog, és sok átkozott kérdés is nyitva maradt, amelyeket a filmekben általában sikerült megkerülni. Azonkívül nem volt világos, hogy a szerző mivel szándékozik kitölteni a második felvonást, ha az összes gazember már az elsőben ártalmatlanná tétetett.

A szünetet igen érdekes módon hirdették meg: egy vegyvédelmi öltözéket viselő férfi jelent meg a színen, és a légszűrő által eltorzított hangon ezt kiáltotta a megafonba:

– Anthrax!!

A szünet alatt nem volt lehetőség Forman megközelítésére; azonnal bement a kulisszák mögé a színészekhez. Csak akkor tért vissza a helyére, amikor felment a függöny és elkezdődött a „passzív aktus”.

Más díszletek közt ment. A színpad fölött egy lila szalag függött, azzal a felirattal, hogy: United Queerdom. Alatta egy igazi Vanquish 12-es Aston-Martin modell állt, ugyanolyan, mint Formané, csak villogó nélkül. Mögötte egy óriási vászon ingott a huzatban, amelyre óriási fehér lótuszt festettek. A további teret állványok töltötték ki, amelyek egy sokemeletes belső teret alkottak, ahol az elmosódott, álomszerű cselekmény zajlott.

Őszintén szólva, alig volt cselekménye a második „aktusnak” – színes alakoknak a sokszintes szerkezet beugróiban zajló táncaiból állt. A táncokat Bond monológjai kísérték. Patetikusan beszélt az örök igazságokról (angol drámaírók – jött rá Sztyopa), három videokivetítő pedig – amelyeket a díszlet beugróiban helyeztek el – hőstettei részleteit mutatta a táncoló alakoknak. Sztyopa ráismert a Moonraker és a Live and let die című filmek részleteire. Néha Bond olyasféle ostoba csasztuskákban tört ki, mint:

Egy-egy rubelt, lányok, csajok,
A true blue sírjára adjatok!

Ezek nyilvánvalóan nem az angol drámaírók, hanem R. Ahmetov munkái voltak. Szyopának tetszett a virtuóz fényjáték – a színpad egymás után hol zölddé, hol vörössé, hol kékké vált, és a különböző színű alakok a beugrókban, az elcsendesedett publikumot ijesztgetve, elnyújtott kiáltásokat hallattak.

Hirtelen kihunyt a fény. Ez a történésektől teljesen függetlenül történt, és Sztyopa arra gondolt, hogy kiment a villany. De egy perc múlva rózsaszín villogás öntötte el a színpadot, és láthatóvá vált, hogy megváltozott a díszlet. A színpad fölött, barlanghoz hasonlító nyitott szájjal, egy koponya lebegett. A szájából fény áradt – keleti szőnyegekkel borított emelvény látszott benne. A nézőtér felől repülőgép-lépcsőhöz hasonlító lépcső vezetett a szájhoz. Bond mozdulatlanul feküdt a színpadon – úgy látszott, hogy ájult.

Félelmetes ének hangzott fel – talán tibeti szertartáshoz tartozó ének, talán északi sámánének. A színpad két szemközti végéből két, velencei álarcot viselő sötét alak indult Bondhoz (az álarcok láttán Sztyopa elhűlt). Ők voltak a Két Királyi Butler. Amikor odaértek Bondhoz, karon fogták és fölfelé vezették a lépcsőn. Amikor a száj-barlanghoz értek, összehangolt mozgással a terem felé fordították és négykézlábra engedték.

Sztyopa meglátott egy férfit, horpadásokkal teli sisakkal a fején, amelyen füstpászmához hasonlító kék tollforgó volt. Mintegy az egyik pozitúrából a másikba átfolyva, nagyon lassan mászott a szőnyegekkel borított emelvényen. A sisakon kívül katonai póló és álcázóköpeny volt rajta, azzal a felirattal, hogy: NABUCHADNEZZAR. Sztyopának eszébe jutott, hogy így hívtak egy ókori uralkodót, és rájött, hogy ő az Őcsászári. Őcsászári odament Bondhoz, megállt, bonyolult mudrába igazította a kézfejét, és valamit kiáltozva az ágyékával néhányszor meglökte Bond fenekét, aztán győztesen megtaszította a lábával. Bond lezuhant a lépcsőn, és újra kihunyt a fény.

Nabukodonozor – gondolkozott Sztyopa a sötétben –, ez célzás Charles hercegre. A protestánsok így nevezték I. Károlyt, mielőtt levágták a fejét. Erről még Dumas is írt a Húsz év múlvában. Nemrég pedig, azt mesélte Musza, valami pasast megerőszakoltak a palotában, és éppen a butlerek vettek benne részt… De akkor minek a lovagi sisak? Hiszen Charles herceg nem katona… Vagy éppen azért kell a sisak és a többi, hogy formálisan ne lehessen azt mondani, hogy ez Charles herceg? Hogy úgymond, Őcsászári, és ezzel kész. Különben alighanem neki is lenne három gázálarcos ügyvédje, mint Madonnának…

A modern művészet, mint mindig, kevéssé érthető és meglehetősen eszelős volt. De Sztyopát megdöbbentette, ahogy Őcsászári mozgott – lassú táncra hasonló léptei őszinte félelmet keltettek. Sztyopa valami ilyesmit látott a The Cell című filmben, amikor egy hatalmas bodys nő az ájult Jennifer Lopezt a nemzeti tudatalatti bíróságára cipelte.

Amikor kigyúlt a fény, nem volt a színen sem az Őcsászári, sem a két Királyi Butler. Az előző díszletet hozták vissza, az Aston-Martint és a sokszintes konstrukciót, csak a beugróiból eltűntek a színes alakok. Bond ugyanúgy a színpadon feküdt, mint az aktív aktus elején.

Amikor magához tér, körülményesen talpra állt, megigazította a csokornyakkendőjét, a színpad széléhez ment, és sokáig fürkészte a nézőteret, mintha „embert keresne”. Aztán halk és rettenetes hangon megkérdezte:

– Do they take me for a simpleton?

A hirtelen nyelvváltás nagy hatást gyakorolt – Sztyopa hátán végigfutott a hideg. Ez a mondat nyilván nem R. Ahmetov, hanem az angol drámaírók munkája volt.

Bond beszállt az Aston-Martinba, és onnan mondta el monológja utolsó, mélabús részét, valami „túl szűk húst” és a dán királyságot kikezdő rothadást emlegetve.

Mindenhol ez a politikai korrektség – gondolta Sztyopa. – Hamarosan semmit sem lehet a nevén nevezni.

Fülsiketítően felharsant Mercury Show must go on című dala, és visszafelé kezdett forogni a színpad. Bond, terpeszben állva az Aston-Martinban, kilibegett a kulissza mögé, egyenesen belemenve a ráfestett fehér lótuszba. Az előadás véget ért.

Heves rohamokban taps hallatszott. Sztyopa egyszer sem csapta össze a kezét – ocsmánynak találta a darabot. Számára Bond mindig egy szórakoztató comics-hős és rokonszenves fickó volt. Rejtély volt számára, hogy Forman és sokan mások miért örültek annyira a megaláztatásának, hogy állva tapsoltak. Azonkívül nem tudta, hogyan kell érteni a színpad fölött lógó United Queerdom feliratot – ostoba geg ez, vagy az n-betű lába eltűnt a szövet ráncában, és r-nek látszott?

Lehet, gondolta, hogy ez a vaskalapos hazafiság rohama, amit az váltott ki, hogy az angolok nem adják ki nekünk a csecsen politikai ügynököket? Kompenzáció a nemzeti gyalázat és degradáció évtizedeiért? Vagy ellenkezőleg, a nézők az átlátszó metaforában az életét a Hazának szentelő orosz ember sorsára ismertek?

Úgy látszik, ez utóbbi volt legközelebb az igazsághoz – Sztyopa Forman nyomában a kijárathoz furakodva beszélgetésfoszlányokat kapott el a fülével:

– Akár, mint nálunk… Az ember egész életében az országért gürizik, és mit kap érte? Hát azt kapja…
– Igen, vannak párhuzamok. Csak náluk valahogy civilizáltabb… Megint csak, ugye, a Gofstream…

De mi köze ehhez Bondnak? – gondolta Sztyopa. – Ostobaság, ízléstelenség és ostobaság. Helyesen mondta valaki, hogy az egész kultúránk egyszerűen penész a csövön. És csak azért létezik, mert melegítik az olajat. Habár egyáltalán nem azért melegítik, hogy viruljon rajta a penész. Egyszerűen így gyorsabban lehet szivattyúzni… Miféle emberek… Különben ez gay-színjátszás. Mit lehetne még a homokosoktól várni…

Ekkor eszébe jutott az ejakulációja, és az, hogy miféle ember ő maga is, miért van ezen a nézőtéren, és miért van a táskájában a halál misztikus botja. Hideg futott végig a hátán. Nyugalom, 0034-es – gondolta –, nyugalom. Elkéstél az ugrálással. Live and let die.

Változott az élet. A gengszterek eltűntek a bizniszből, mint a patkányok a közeledő természeti csapás előtt. A tehetetlenségi erő miatt még ott furikáztak az utakon vulgárisan drága autóikkal és heroinoztak bár-palotáikban, de a rázós üzleti találkozásokra mindkét részről váll-lapos férfiak érkeztek, akik mintegy viccből tisztelegtek egymásnak – és emiatt nem volt világos, hogy az ilyen aktust lehet-e egyáltalán rázós találkozásnak nevezni. Sztyopát egyelőre nem érintették ezek a változások. És egyszer csak, egy tiszta áprilisi reggelen, egyenesen az irodájában rátörtek csecsen védnökei, Isza és Musza, a rettenetes testvérpár.

Sztyopa azonnal tudta, hogy valami nem stimmel. Isza és Musza nem telefonált előtte, és riadtnak látszottak. Mindketten borotválatlanok voltak, és ha ez jól is állt Muszának, a fiatal farkasnak, a playboy Iszának egyáltalán nem vált a javára az állán meredező szürke borosta. Öreg pásztorra hasonlított vele, aki talált egy klubzakót a hegyekben összezúzódott repülőgép roncsai közt. Azonkívül izzadtságszagúak voltak – úgy nézett ki, hogy napok óta nem fürödtek.

– Velünk jössz, Sztyopa! – mondta Isza.

Olyan, a más sorsa iránti érzett nyugodt fatalizmus csengett a hangjában, hogy Sztyopának csak a kocsiban jutott eszébe, hogy biztos vissza is utasíthatta volna a hívást. Vagy nem utasíthatta volna? Késő volt találgatni –- a fivérek az első ülésre ültették, ők a hátsóra telepedtek, és megparancsolták a sofőrnek, hogy menjen a városközpontba. Egy megkezdett beszélgetést folytatva, egész úton halkan vitatkoztak. Sztyopa mindenáron igyekezett belehallgatni a beszélgetésbe, hogy rájöjjön, mi vár rá, és mi a fivérek terve. De erről egy szó sem szóltak. Keveset értett a forgalom zajával elnyomott szavakból. Isza ezt mondta:

– Ne hozz szégyent a nemzetségünkre, testvér! Te csecsen vagy, milyen dzogcsen vagy? Használd a kokainjukat, rontsd meg a nőiket, nyírd ki a férfiakat! De ne keress semmit a lelkükben, beleszart nekik abba a sátán. Mi hiányzik neked az iszlámból?
– Azt beszélik – válaszolta Musza –, hogy ennek az útnak a végén szivárvánnyá lehet válni. De a te utad végén, Isza, egyszerűen halottá változol. Egyetlen szufi sem tanít meg, hogy hogyan változz szivárvánnyá.
– Ó, a szivárvány! – kiáltott fel Isza. – Mindent tudok róla. Miért hiszed, hogy olyan hülye a testvéred? Az embernek egész életében egy büdös barlangban kell gubbasztania, hogy szivárvánnyá változzon. És az sem biztos, hogy sikerül neki, vagy sem – senki se látott olyan embert, akinek sikerült, csak a szivárványt látták. Azt mondod, hogy az iszlámban nincs szivárványtest. Ez így van, igen. Többet mondok neked. Az iszlámban nincs asztráltest, nincs mentáltest, nincs éteri test, nincs kefirtest, nincs szakszervezeti test, és így tovább. Mindez nincs. Viszont nálunk van srapnel- és repesztest, ami nincs se a buddhistáknál, se a keresztényeknél, se senkinél. És ezt, testvér, mindig el lehet érni, még másnaposan is, vagy ha a legrettenetesebben kattog az ember. Allah kegyelméből öt perc alatt el lehet érni, csak négy kiló jó plasztik és három kiló apró acélgolyó kell hozzá. És persze detonátor. És nem kell egy életen át egy büdös barlangban gubbasztani, valami varázsigéket motyogva. Gyorsan! Szépen! Ezeknek a testeknek a természete pedig egy és ugyanaz.
– Miért? – kérdezte Musza.
– Hát azért, mert másmilyen egyáltalán nincs.
– Nem értem.
– Ha ezt nem érted, testvér, akkor hogy akarsz szivárvánnyá változni?

Isza elégedetten felnevetett. Musza mély töprengésbe merült. Isza időről időre megmondta a sofőrnek, hogy merre forduljon be, és hamarosan kiértek a Tverszkaja utcára.

– Hová megyünk? – tette fel Sztyopa az őt gyötrő kérdést.
– Találkozóra, hová máshova – válaszolta Isza.
– És kivel?
– Egy efeszbés fószerrel. Aszondja, egyszerre mind a hármunkkal van dolga.
– És nekem feltétlenül jelen kell lennem? – kérdezte óvatosan Sztyopa. – Hisz én ezekben a dolgokban nem izé… Talán elintézhetnétek egymás közt?

Isza vállat vont.

– Én nem lennék ellene. De az efeszbés erősködött. Azt mondta, hogy alá kell írni valami papírt. Már mindenki aláírta, csak mi maradtunk hátra.
– Ki a fene ez? – kérdezte Sztyopa.
– Valami Lebjodkin százados.
– Nem ismerek ilyent.
– Én sem – válaszolta Isza. – Ő viszont ismer minket. Hát most megismerkedünk, olyan idők járnak, hogy jobb a barátság. Állj csak meg az aluljárónál, tovább gyalog megyünk. Itt van a közelben.

Az utolsó szavakat a sofőrhöz intézte. Megállt a kocsi.

Sztyopa kinézett az ablakon. A Tverszkaján voltak, a Belorusz pályaudvar előtti térnél. Tavasz volt. Fényesen kéklett a frissen mosott ég, és még az aszfalt is valami ismeretlen poros boldogságot sugárzott. De Sztyopának egyáltalán nem volt kedve kiszállni, hogy találkozzon mindezzel a csodával. Sőt, ha a kocsi alján lett volna kibúvónyílás, azalatt pedig egy másik, egy csatornanyílás, akkor Sztyopa gollamként átmászott volna a napfényes áprilisi napfényből a sötét földalatti bűzbe. És egyáltalán nem a Szanbank eszmeisége iránti hűségből. Félt.

Becsapódott mögötte az ajtó.

– Szállj ki, megérkeztünk! – mondta odakint Isza.

Amikor lementek az aluljáróba, Isza vidáman elmagyarázta, hogy legalább száz méterrel a találkozó helye előtt ki kell szállni a kocsiból, és széttagoltan kell megközelíteni, „nehogy aknára vigyék őket” – amint kifejezte magát. E szavak után Sztyopa néhány másodpercig azzal a szégyenletes vággyal küzdött, hogy félrevonuljon, letolja a nadrágját és leguggoljon rögtön a pultok közt, amelyekről krimiket árultak. Még soha nem ment ilyen találkozóra, és rossz előérzete volt. De úgy tűnt, hogy a fivéreket egyáltalán nem izgatta, ami történik. – Musza valamin töprengett, Isza pedig fütyörészve, figyelmesen nézegetett jobbra-balra.

– Hová megyünk? – kérdezte Sztyopa, amikor fölmentek a felszínre a Tverszkaja túlsó oldalán.
– Már majdnem megérkeztünk. Itt van mindjárt, a Jakitorija étterem.

Sztyopa valami újságcikkből emlékezett rá, hogy a Jakitorija szó japánul olyasmit jelent, mint az orosz saslicsnaja, pecsenye-büfé.

Belőlünk csinálnak pecsenyét – gondolta. – Most mindjárt.

43

Sztyopa még sosem volt ebben az étteremben. Az alaprajza szerint a kis terem – amelynek közepén nyitott konyha volt – olyan téglalapra hasonlított, amelynek hiányzik az egyik rövid oldala. A helyiség további részétől alacsony fallá rendezett akváriumok választották el. A konyhában két szakács állt – egy hamuszürke képű koreai, sebhellyel a homlokán, aki halat szeletelt és ügyesen rizsfalatkákat tapasztott, és a segédje, egy sötét szemüveget viselő szőke férfi, aki nagy aprítókéssel hínárt vágott. A helyiség üres volt, csak az egyik sarokban eddegélt gengszter kinézetű sportemberek csoportja. Öten voltak, és az egyik, melegítőbe öltöztetett hatalmas testével elfoglalva az utat, az asztal végén ült.

Isza rájuk sandított, a terem túlsó sarkába ment, és arccal a konyha felé a pulthoz ült. Musza és Sztyopa szó nélkül a két oldalára telepedett. Sztyopa rájött, Isza azért választotta ezt a pozíciót, hogy az akváriumok, amelyekben aranyhalak voltak, eltakarják őket a sportolótársaságtól. Azonkívül feltételezte, Isza azért ült a keskeny és kényelmetlen pulthoz, hogy veszély esetén könnyebb legyen kiugrani mögüle. Sztyopa zord és tapasztalt harcosnak érezte magát, csak egy kicsit remegett a keze.

Isza rendelt – három nagy díszes szusit és szakét. A szakét azonnal kihozták, és mindhárman koccintottak.

– De legalább hogy néz ki ez a Lebjodkin? – suttogta Sztyopa.
– Nem tudom – mondta Isza.
– Nem ül véletlenül annál az asztalnál?
– Figyelj, hát honnan tudnám, hogy annál az asztalnál ül vagy nem ül, ha sosem láttam? Majd ő megtalál bennünket.

Sztyopa rájött, hogy fölöslegesen nyüzsög, és hallgatásba merült. A fivérek is hallgattak – Musza ugyanolyan feszülten gondolkozott, mint addig, Isza pedig arcán könnyed mosollyal morzsolta borostyán gyöngyfüzérét.

Közvetlenül Sztyopa arca előtt volt az akvárium átlátszó fala, amely fölött a két szakács feje látszott. A hamuszürke koreai fel sem emelte a tekintetét az asztalról. A szőke szakácsinas szívélyesen Sztyopára mosolygott.

Ha tudnád, te hülye, hogy miért ülünk itt – gondolta Sztyopa –, összeszarnád magad.

Egy kettéágazó farkú, nagy aranyhal lebegett a szeme előtt a sárgás vízben – kerek gombszemével titokzatosan nézett Sztyopára, miközben lassan mozgatta az uszonyait. Az akváriumon keresztül látszott a vágódeszka, amelyen a szakács egyforma lazacdarabokat vágott. Sztyopa arra gondolt, most lenne az ideje, hogy kérjen valamit az aranyhaltól.

Aranyhalacska, aranyhalacska – suttogta hang nélkül –, add, hogy élve és egészségesen menjek el innen!… Eh, bármilyen pénzt megadnék…

A halacska meglibbentette a farkát és elfordult.

Neked aztán szép életed van – gondolta Sztyopa. – Egyik oldalon ott a deszka, ahol földarabolják az olyanokat, mint te. Másik oldalon ott a pult, ahol megeszik az olyanokat, mint te. Bárhová fordulsz, vagy ez, vagy az vár rád. A halak emlékezete három percre terjed ki. De biztos még ez sem segít, mert egyik oldalon folyton vágnak, a másikon folyton esznek. Akár az embereknél. Középen úszik, ikrát rak és reménykedik, hogy a gyerekei jobban fognak élni… Én meg még kérni akartam tőle…

– Hé, ott a konyhán, lehetne gyorsabban? – szólt az egyik sportoló. – Már negyven perce várjuk a salátát.

A szőke bólintott, kissé előregörnyedt és kezdte gyorsabban vágni a hínárt.

– És vedd le a szemüvegedet, harkály, mert a végén nem a sárgarépát vagdosod itt össze nekünk – mondta egy másik sportoló.

A többiek fölnevettek. A szakácsasszisztens valóban olyan szaporán kopogott az aprítókéssel a deszkán, mint egy harkály, úgyhogy találó volt a hasonlat.

Isza az órára nézett.

– Késlekedik – mondta. – Biztos sok dolga van.

Musza is az órára nézett.

– Kiről beszélsz? – kérdezte Musza –, a szakácsról? Vagy arról, akit várunk?
– Ahogy tetszik – válaszolta Isza. – Lehet, hogy arról, akit várunk. De lehet, hogy a szakácsról.

Úgy látszik, hogy ezek a szavak elmozdították Musza gondolatait a holtpontról.

– Figyelj, testvér! – mondta. – És ez miféle természet?
– Miről beszélsz? – kérdezte Isza.
– Hát, a kocsiban azt mondtad, hogy a srapnel- és repesztestnek ugyanolyan a természete, mint a szivárványtestnek. De miféle természet?
– Jobb, ha erről nem kérdezel, testvér – komorodott el Isza.
– Miért?
– Még nem vagy rá kész.
– Hogyhogy nem vagyok kész?
– Hát úgy. Ha kész lennél, nem kérdeznéd.
– Akkor most tudsz, vagy nem tudsz válaszolni?
– Tudok. De ha meglátod ezt a természetet, aztán semmi másra nem lesz kedved ránézni.
– Az a jó. Magyarázd el!
– Inkább ne siess, testvér!
– Ne, Isza, ne keress kibúvót! Beszélj! Tudni akarom!
– Utoljára kérlek, mint a testvéred! – mondta Isza. – Hagyd abba!
– Á-á – legyintett Musza. – Hülyítesz. Te se tudod.
– Nem tudom? – fortyant föl Isza, és az öklével úgy a pultra csapott, hogy felborult a kis asztali palack a szakéval. – Tudom!
– Akkor magyarázd meg! Frankón mondom, mint férfi és harcos!

És Musza is a pultra vágott az öklével.

Isza szeme keskeny réssé szűkült.

– Mit lehet tenni – mondta. – Te akartad. Akkor jól figyelj! Ne hagyj ki semmit!

Azzal fölállt, néhány széket feldöntve félretolta a két legközelebbi asztalkát. Az így keletkezett üres tér közepére állt, ágyéktájban összefogta a kezét, és könnyedén forogni kezdett egyhelyben, miközben a törzse mellett fölfelé emelte a két kezét. Sztyopa nem tudta kigyönyörködni magát ebben a furcsa táncban, mert Isza mindössze néhány fordulatot csinált.

Amikor a melle magasságában volt a keze, Sztyopa feje fölött olyan elképesztő erejű dörrenés hallatszott, hogy azonnal megszűnt bármitől is félni.

Az ezt követő második lövés olyan halknak tűnt Sztyopának, aki ideiglenesen megsüketült, mintha egy darab szövetet téptek volna el a füle mellett. Isza már nem forgott, hanem széles vérnyomot húzva, lefelé csúszott a fal mentén.

A harmadik és negyedik lövést nem is annyira hallotta, mint érezte és látta Sztyopa – hideg vízesés zúdult a lábára az akváriumfal kitört szekciójából, Musza pedig, aki, igyekezvén kihúzni a kezét a zsebéből, fölállt a szomszédos székről, most kényelmes embrió pózban Isza mellett feküdt a fal tövében.

A fivérek körül közös fekete tócsa folyt szét a földön. Musza félig nyílt ökle mellett a tócsa felszínén egy kis műanyag kör úszott, amelyről Sztyopa megállapította, hogy ezerdolláros kaszinói zseton.

Csend lett. Sztyopa hallotta, hogyan folyik a földre a víz. Fölemelte a tekintetét. Téglalap alakú rés volt azon a helyen, ahol az előbb még az aranyhal úszkált – a lövések kivitték az akváriumfal egy egyméteres szekcióját. Egy rendkívül nagy kaliberű Winchesterrel a kezében a napszemüveges szakácsasszisztens állt a nyílás mögött. A szakácsot nem lehetett látni, biztos a földre zuhant.

A sportemberek asztalánál feljajdult valaki.

– Mindenki ülve marad! – kiáltotta az asszisztens, és meglódította a puskacsövet. – Nyugalom! Dzsedaj biznesz!

Sztyopa látta a Csillagok háborúját, és rájött, hogy több szörnyűség már nem lesz. A következő pillanatban pedig azt érezte, hogy valami verdes a térdén. A vizes nadrágszárai közti mélyedésben egy fürt hínár és egy műanyagdarab mellett az aranyhal feküdt. Feléje nyúlt.

– Kezet a pultra! – ordította a szakácsasszisztens.
– Egy halacska van itt – mondta Sztyopa, miközben gyorsan teljesítette a parancsot.

Valamiért hatottak a szavai a szakácsasszisztensre. Keresztülhajolt a pulton, és Sztyopa lábára nézett.

– Tényleg, halacska – mondta. – Idekerült, mi? Azonnal kitalálunk valamit.

Körülnézett, de úgy látszik, nem látott semmi megfelelőt. Ekkor letette a puskát a vágódeszkára, lebukott a pult alá, és az asztalhoz ment, amely mögött a lebénult társaság ült. Fogta a magas falú lakk hajót, amelyen a díszes szusit felszolgálták, a tartalmát annak a sportolónak a fejére borította, aki a sárgarépával viccelt. Az megadóan megrándult a helyén, de még csak a kezével sem takarta el magát. A szakácsasszisztens visszament a konyhába, vizet eresztett a csapból a hajóba.

– Gyerünk – mondta, miközben Sztyopa elé tette a pultra az edényt.

Sztyopa a második kísérletre a tenyerébe vette a halat, és a hajóba engedte. A hal idegesen csapott a farkával, és először új világegyeteme egyik végéig, aztán vissza úszott, és mozdulatlanná dermedt. Az asszisztens lenézett, ahol a koreai szakács rejtőzött.

– Figyu, szeretett vezető – mondta –, izé, majd engedd a halat az akváriumba! Mert én nem tudom, hogyan kell kinyitni…

Sztyopa behunyta a szemét.

Amikor egy-két perc múlva kissé magához tért, és rászánta magát, hogy kinyissa, már új vendégek voltak a helyiségben – három egyenruhás férfi és még két civil. Az összezavarodott sportolókat már kizavarták az utcára, még azt sem engedték nekik, hogy összeszedjék a holmijukat – az ablakban egy élénksárga tenisztáska maradt. Sztyopa látta, amint a segédszakács kimeresztett hüvelykujjal fölemeli a kezét, aztán lefelé fordítja az ujját. Egy, a zubbonyán híradós fegyvernemi jelzést viselő őrnagy bólintott neki, aki a most érkezettek főnökének látszott. Egy másik tiszt átlátszó nejlonzacskót húzott a kezére, Isza holtteste mellé guggolt, és széthajtotta zakója megpörkölődött szárnyait.

Isza vértől megfeketedett ingén valami hámszerűség volt, amelyből két kékesfekete, Colthoz hasonlító, csak nagyobb pisztoly állt ki. Sztyopa rájött, hogy ezek a híres Sztyecskinek, a sorozatlövő gyilkolómasinák, amelyek olyan hírhedtté tették a két fivért.

– Azok, tuti – mondta egy idős, civil ruhás férfi. – Azonnal ballisztikai vizsgálatra!

Sztyopa érezte, hogy valaki megérinti a könyökét. A fekete szemüveges lövöldöző állt mellette.

– Beszélgetünk? – kérdezte.
– Nehéz visszautasítani – mondta Sztyopa, és fölállt.

Az ablaknál lévő asztalhoz telepedtek, oda, ahol az előbb a sportolók ültek. Sztyopa először összefonta az ujjait, de úgy is látszott, hogy remeg a keze. Akkor az asztal alá dugta.

– Ismerlek, Sztyepan Arkagyevics. Már régóta – mondta a szőke hajú. – Én pedig egy szerény dzsedaj, Leonyid Lebjodkin vagyok. Szólíthatsz egyszerűen Leonnak. Az FSZB pénzügyi terrorizmus elleni Negyedik Főhivatala.

Negyedik – gondolta gyorsan Sztyopa –, ez közelebb van a harmincnegyedikhez, mint a negyvenharmadikhoz. Azért mert a harmincnegyedik szó félig megegyezik vele. Másrészt viszont a negyvenhárom négyessel kezdődik. Nem világos…

– Hogy lehet az – kérdezte –, hogy negyedik Főhivatal? Mi az, négy Főhivatal van?

Lebjodkin fölnevetett.

Meglepő módon nevetett, amit rögtön örökre megjegyezett az ember. Először őszintén csengett a nevetése, és ragályos volt, a mosolya pedig olyan rokonszenvessé tette a százados pisze orrú arcát, hogy az első szovjet filmek romantikus pilótái jutottak az ember eszébe. Hanem az utolsó két vagy három taktusban, amikor halkult a nevetése, valami éles tört át rajta, valami csengőn visító és recsegősen gonosz, mintha hasonló hangszínű visszhang lett volna, amelynek azonban semmi köze sincs a nevetés vidámságához. Iszonyatos volt ez a hang, bár Sztyopa nem tudta volna megmondani, hogy mi ez – nyögés, lágerőr üvöltése vagy fékcsikorgás. Ráadásul a nevető Lebjodkin fölfelé fordította az arcát, és a sötét szemüveg alól hirtelen megcsapta Sztyopát figyelmes, halványkék szemének perzselő hidege.

– Megmagyarázom – mondta. – Na nézd, egyrészt, mintha négy lenne. Másrészt viszont, számukra – bökött fejével a holttestek felé –, a lehető legfőbb. Érted?

Az érv egyszerű volt és kristálytiszta, Sztyopa azonnal méltányolta.

– Értem, igen – mondta. – Akkor ezt a találkozót maga…
– Tegeződhetünk is – vágott a szavába Lebjodkin. – Vén faszok vagyunk, vagy mi?
– Akkor ezt a találkozót te tűzted ki?
– Én. Csak nem neked, hanem nekik.
– Ők meg azt mondták, hogy maga… Azaz te… Hogy mindhármunkat iderendeltél.
– Hallgasd többet az abrekok szavait! – mondta Lebjodkin. – Jegyezd meg, hogy az összes csecsen „védnök” úgy viszi a találkozókra az üzletembereit, mint élő pajzsot. És a moszkvai üzletemberek ötven százalékát, akiket csecsenek védtek, úgy egyáltalán, kiherélték. Ez a szokásuk. Tudsz róla?

Sztyopa tagadóan rázta a fejét.

– Nem csodálom. Ki ismeri ezt be? Úgyhogy én neked ma, úgy veheted, hogy megmentettem az életedet, és nemcsak az életedet, hanem még valamit bónuszt is kaptál, érted? Az meg, amit neked mondtak… Ne félj, nagyon tudnak hantázni!
– Muszáj volt megölni őket?
– Ezek szerint semmit sem értesz. Azt legalább tudod, hogy ki volt ez az Isza?
– Ki?

Lebjodkin Sztyopához hajolt, és az újra meglátta hidegkék szemét, most a fekete szemüveg fölött.

– Forgó haláldervis.
– Az meg mi?
– Van egy olyan, hogy forgó dervisek rendje, Konya török várossal mint központtal. Egy helyben forognak, és sajátos misztikus transzba esnek. Úgy általában békés emberek. De nem mind. A rend néhány embere átment Oszama bin Ladenhez, és megalapították a pörkölés új iskoláját. Tudod, hogy van pörkölés makedón módra.

Sztyopa bólintott.

– Ennek a neve pedig pörkölés kandahári módra. Egy ilyen dervis, a lényeg, elkezd forogni, transzba esik, előveszi a pukkantókat, kitárja a karját… A többi pedig, mint egy rémálom. Még jó, hogyha például két Coltja vagy Glockja van. Akkor még el tud húzni az ember, ha szerencséje van. De ha két Uzija vagy Agranja, százméteres sugarú körben kampec mindenkinek, aki mozog és gondolkozik. Érted?

Lebjodkin felborzolta a tenyerével a haját.

– Ez – bökött a fejével a sarok felé, ahol Isza feküdt –, úgy nagyjából valami szenszejféle volt náluk. Legendák jártak róla. Dzsala’l al-Din Rúmi verseit énekelte, és anélkül, hogy odanézett volna, úgy pörkölt két stukkerrel, mint a varrógép. Egyetlen golyó se ment kárba. Rettenetes ember. De tudod, mit mondok. Maga Makedón Szása is futott előle, mint a nyúl, amikor a Danyilovszkij piacot felosztották. Igaz, Mihalics?

A híradós őrnagy, aki figyelte a beszélgetést, helyeslően bólintott.

– Akkor most mi van – kérdezte Sztyopa –, pörkölni készült?
– Miért, mit gondoltál? Már a melléhez emelte a kezét, még egy pillanat, és mindenkit kiluggat.

Az őrnagy Lebjodkin mellé ült, és egy sárgaréz zárral ellátott fekete mappát tett az asztalra. Sztyopa az arcára nézett, amely olyan egykedvű volt, mint egy kőbálványé, és felsóhajtott.

– Tényleg nem lehetett volna?… Hát, megbeszélni?…
– Megbeszélni? He-he-he-he… Mihalics, ez nem hisz nekünk. Mutasd meg neki!

Az őrnagy kinyitotta a mappát, és kivett belőle egy lapot, amelyen olyan kép volt, mint egy távcsővel készített holdfénykép.

– Mi ez?
– Műhold-felvétel. A forgó öngyilkos merénylők szufi diverzáns és roham zászlóaljának kandahári kiképzőtábora. Ebben a körben – látod, kis „pipa” van a közepén? – áll Isza és Musza Dzsulajev sátra. A felvétel akkor készült, amikor Isza műholdas telefonon a Pankin-völgyben lévő mozgó üzemmel beszél, ahol ricint állítanak elő. Érted?
– Értem.
– Látod a felvétel sarkában a számokat? Tizennégy harmincöt, augusztus hatodika. Azért, hogy ne legyen kétség.

A beszélgetésről is van felvétel, elhiheted!

– Meredek – mondta Sztyopa.
– És te ilyen embereknek fizetsz, Sztyepan Arkagyevics. Hát hogy van ez?

Sztyopa bűntudatosan eltárta a karját.

– Nem tudtam – mondta. – Honnan tudtam volna, hogy ők… forgó pénzügyi terroristák.

Lebjodkin megint felnevetett, és Sztyopának megint a hideg futkározott a hátán.

– Nem, Sztyepan Arkagyevics – mondta Lebjodkin. – Nem ők a pénzügyi terroristák. Számunkra te vagy pénzügyi terrorista.
– Hogyhogy?
– Hát úgy. Gondolkozz!

Sztyopa gondolkozni kezdett. Elég gyorsan világosság támadt az agyában.

– Aha – mondta. – Aha… Azt hiszem, értem. Ugye, jól értem?
– Jól – bólintott Lebjodkin.
– És most mi legyen, ha igen?

Lebjodkin a híradós őrnagyra nézett.

– Hát hogy lehetne egy ilyen srácra haragudni? Helyesen írta az orosz klasszikus: „Derék embernek nem hibája, ha sitten még nem ült soha.”
– Nem ezt írta – mondta a híradós őrnagy. – Így végződik: „…ha a lágert nem járta meg.”

Amennyire Sztyopa emlékezett, Puskin ezt írta:

            „Derék embernek nem hibája,
            ha körmöt szépít s tisztogat.” ¹

Hallgattak egy darabig. Sztyopa észrevette, hogy majdnem teljesen visszatért a hallása. Halotta az autók utcáról behallatszó zaját. Egy gyerekhang ezt kiabálta: Hülye! Nem akarom! Valahol nagyon messze egy repülőgép zúgott.

– Na, megbocsátunk neki első alkalommal? – kérdezte végül Lebjodkin.

Az őrnagy megvakarta a fejét.

– Megbocsátunk – mondta. – Ha abbahagyja a terrorizmust.
– Hallottad, Sztyepan Arkagyevics? – Nézett Sztyopára szigorúan Lebjodkin. – Aztán semmiféle terrorizmus ne legyen itt nekünk! Nem viccelek.
– Értem – mondta szerényen Sztyopa. – Igyekszem. Tanítsatok meg új módon élni!
– Havonta egyszer fogunk találkozni – mondta Lebjodkin. – Ahogy Alekszandr Pavlovics cár mondta: az én időmben úgy lesz minden, ahogy a nagymama idején volt.² Azt meg láttam a kulcslyukon át, hogy volt a nagymama idején, he-he-he-he… Úgyhogy lazíts, Sztyepan Arkagyevics, lazíts! Business as usual. Amikor megláttalak, egyből tudtam, hogy semmi közöd ezekhez a szarháziakhoz. Úgyhogy ha problémáid lesznek a törvénnyel, vagy épp ellenkezőleg, hívj föl! Tessék, a mobilszámom.

Lebjodkin egy kis kártyát ejtett az asztalra.

– Akkor minden oké? – kérdezte barátságosan.

Sztyopa bólintott.

Lebjodkin fogta a mappát, amelyből az előbb előkerült a műholdas felvétel, és kivett belőle egy másik lapot.

– Akkor írd alá! – mondta, és Sztyopa elé tette a papírt. – Hogy választott bíróság elé mehessek, ha valami előadódna, he-he-he-he…

Sztyopa az asztalra nézett. Az alábbi rövid, nyomtatott szöveget tartalmazó, okmánybélyeggel ellátott papír feküdt előtte:

Szándéknyilatkozat
Én, Mihajlov Sztyepan Arkagyevics, mindent értettem.
Aláírás:

Meg akarta kérdezni, hogyhogy Lebjodkinnél volt a papír az ő nyomtatott nevével, ha tényleg nem hívatta a találkozóra. De nem tette fel a kérdést. Egyrészt azért, mert nem akarta még egyszer hallani a százados furcsa nevetését. Másrészt pedig azért, mert ez a cselekedet ellentmondásba került volna a szándéknyilatkozat szellemével, azt bizonyítva, hogy valamit még mindig nem ért. Pedig világos volt minden. Felsóhajtott, a pultra nézett, ahol ott volt a lakk hajó (valahogy csecsen temetési bárkára hasonlított), és kivette a zsebéből Mont-Blanc töltőtollát.

Bratka László fordítása

Jegyzetek

 1  Anyegin; Áprily Lajos fordítása (a ford.).

 2  Alekszandr Pavlovics: I. Sándor orosz cár (1801–1825); a „nagymama”: II. (Nagy) Katalin (1762–1796) (a ford.).
 

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges