Magyar László András

Nyomtatóbarát változat

Műve fél évszázaddal később nem csupán a hírhedt Malleus Maleficarum, azaz a Boszorkánypöröly fő forrása és példatára lett, hanem a boszorkányüldözés virágkorának, a XVI–XVII. századnak teljes boszorkányirodalmát és démonológiai gondolkodását is áthatotta Remigiustól Delrión és Wieruson át Christian Thomasiusig. Magam e hírhedt 5. könyv fordítása közben bukkantam a következő – nem az ötödik, hanem a harmadik könyvben szereplő – elbeszélésre, amely számunkra több szempontból is érdekes. Egyrészt azért, mert szereplője magyar, és a történet Magyarországon játszódik. Másrészt azért, mert elbeszélésünk nyilvánvalóan az első ismert magyar szabadgondolkodóról és ateistáról szól. Harmadrészt azért, mert az a feljelentős, sajátos érvelési módokat alkalmazó és a másképpen gondolkodást nehezen tűrő, sőt betegségnek tekintő világ, amellyel itt találkozunk, sajnos a közelmúlt magyar történelméből túlságosan is ismerős lehet számunkra. Negyedszer pedig azért, mert ez az elbeszélés a világirodalomnak talán az első magyar vonatkozású realista elbeszélése, lévén igazi, ha nem is Bildungsroman, de Bildungserzählung. Ebben az elbeszélésben ugyanis a helyét kezdetben nem lelő főhős tanulságos lelki fejlődésen megy át, amelynek eredményeképpen végül sikerül a társadalomba illeszkednie. De ne vágjunk a történet elé, hallgassuk inkább a szerzőt, Nideriust. Magyar László András Abban az időben, mikor még a bécsi egyetemen tanítottam a Bibliát vagy a Szentenciákat1, Magyarországon élt egy presbiter, a szabad művészetek baccalaureatusa, aki pont olyan eretnek volt, mint amilyet emlegetsz. Ez ugyanis olyan elképesztően tipikus, és olyan tipikusan elképesztő eretnek volt, hogy tudomásom szerint sehol nem létezett hozzá hasonló. Az említett egyetemen a trivium2 befejezése után egy darabig a teológia doktorainak előadásait3 hallgatta – ez idő tájt még nem volt úgy megfertőzve, mint később –, végül pedig pappá szentelték. Ekkor leköltözött4 Magyarországra, és itt prédikátori hivatalt és a szentségek kiszolgáltatásához való jogot nyert. Időközben, mivel kissé járatos volt az artes-ben5, kételkedni kezdett a keresztény hitben, és szillogizálva vagy inkább paralogizálva6, titkon és magában addig törte a fejét a hittételeken és az egyház szertartásain, míg ezek egyre nagyobb őrültségeknek nem tűntek számára. Hogy rövidre fogjam a szót, végül is odáig fajult a nyomorultja, hogy egyáltalán nem hitt már semmiben abból, ami a katolikus hit lényege, legföljebb annyiban, amennyiben azt egy természetfilozófus, kizárólag filozófiai bizonyítással, egyértelműen és hatásosan bizonyítani tudta úgy, ahogy például azt szokták bizonyítani, hogy a teljes mindenségnek egy az irányítója és eredendő oka. A hívők minden szertartását kinevette, mit sem törődött a Krisztus-tisztelők tanaival, az Egyház minden szentségét lenézte, az Ótes­tamentumot elvetette, de az Újat sem tartotta valami sokra, a két testamentum glosszaíróit, szentírástudósait, minden követőjükkel egyetemben pedig elme­bajosoknak vélte. Ám mindezenközben azért, titkos eretnekként, az egyházi szentségeket továbbra is kiszolgáltatta, vagyis keresztelt és hasonlókat művelt, sőt szentmisét is gyakran celebrált. Történt azonban egy szép napon, hogy valaki éppen a szentmise celebrálásához készült beöltözni, és éppen a szentségeket magához véve az oltárhoz indult volna, mikor ez az eretnek így szólt hozzá: „Már megint annak a bolond nőnek a fiát akarod megszentelni?” Vagy valami más hasonló elvetemültséget öklendezett ki magából. E szentségtörést a másik erősen a szívére vette, és miután végzett a misével, félrevonta a hitetlent, és azt mondta neki: „Tényleg azt mondtad nekem a mise előtt, hogy megint meg akarom-e szentelni annak a bolond nőnek a fiát?” Amire a bűnös azt felelte, hogy igen. Még csak nem is tagadta, sőt, még a korábbinál is erősebben okádta magából a hitetlenség mérgét. Hallva ezt a másik, feljelentette őt a püspöknél. El is fogták, és be is börtönözték. Mikor pedig kivizsgálták, olyannak találták, amilyennek korábban bemutattam. Időközben megérkezett teljes Germánia legátusa, Placentinus kardinális úr is7, három jámbor, bölcs és nagy tudású teológiai és kánonjogi doktor kíséretében, akik az említett bűnöst, hogy lelkét megmentsék, cellájában kihallgatták. Jámbor meggyőzéssel megpróbálták rávenni az eltévelyedettet, hogy térjen végre eszére. Ám a felfuvalkodottal semmire sem mentek. Mikor a wicklevistákról8, az akkoriban virágzó csehekről9, a valdensekről10, az ariánusokról11, zsidókról, szaracénekről12 és a többi hitetlen szektáról kérdezgették, ő mindezeket egytől egyig csak kinevette, csupán a saját tévelygéséhez ragaszkodott továbbra is. Ám hogy a szeget szeggel viszonozzák, vagyis artesszel és filozófiával, hiszen ezek voltak az említett tragikus alak vesszőparipái, a kihallgatók nagy gondot fordítottak arra, hogy ezekből kovácsoljanak fegyvert. Különösen a mi rendünkből való Jacobus de Clavoro testvér, illetve Martinus de Hispania magister – mindketten a Szentírás professzorai – támadták a tévelygőt igen éleselméjűen. Jóllehet – amint azt Jacobus mester maga mesélte nekem – az eretnek ravaszul és körültekintően védelmezte magát, nehogy ellentmondásba keveredjék, mégis gyakran sikerült sarokba szorítani. Egy ilyen esetben, mikor már kifogyott a válaszokból, azt mondta: „Ti is emberek vagytok, nem csoda, ha egy embert a sarokba tudtok szorítani.” Mikor aztán már napok óta folytatódott ez a küzdelem, és a hitehagyott váltig kitartott megátalkodottságában, sőt azt is kijelentette, hogy e meggyőződésében szeretne meghalni, e bölcs férfiaknak, akik inkább lelke, mint teste üdvét tartották szem előtt, új ötletük támadt. Titokban azt tanácsolták a püspök tisztviselőjének, hogy kötöztesse gúzsba ezt a köpönyegforgatót, zárassa kalodába, szíjakkal béklyóztassa meg, és talán ha így tölt egy éjszakát, a kíntól másnapra majd észre tér. Mindezt a parancs szerint végrehajtották. Az említett hív „lelki sebészek”13 pedig másnap ismét eljöttek, mert látni kívánták betegüket. Ám az, megpillantva őket, türelmetlenül felkiáltott: „Könyörgök, égettessetek már meg, fel vagyok rá készülve, de meddig gyöt­ritek még a lelkem?” Ők azonban az egyiptomiak filozófiai kincsestárából14 még hatásosabb lelki borogatásokat alkalmazva azt bizonygatták a tévelygőnek, milyen erőtlen az emberi szellem, milyen mérhetetlen a tudomány, milyen rövid az élet, milyen csalóka az ítélőerő15, milyen sürgető az idő, és a többi. És hogy elgondolkodhassék ezen, ismét magára hagyták, ugyanúgy gúzsba kötve, mint korábban. Mikor aztán másnap megint visszatértek hozzá, immár egy, az isteni megvilágosodás által új életre keltett, jóságos embert találtak a helyén. „Látom immár – jelentette ki a bűnös –, hogy lelkem üdvét milyen fáradhatatlanul keresitek. Nagy tudományú, világszerte híres emberek vagytok. Kész vagyok hát értelmemmel behódolni előttetek. Parancsoljatok csak, amit akartok, mert készen állok szó nélkül engedelmeskedni.” Ők pedig utasították, hogy hitehagyását tagadja meg, amit nyilvá­nosan meg is tett. És nehogy a továbbiakban, világi szolgálatot ellátva, esetleg megint elcsábíthassák a hívságok, a megtért bűnös azt kérelmezte, hogy vegyék föl a pálosok rendjének egyik kolostorába Magyarországon, ahol ez a rend igencsak virágzik, hogy ott egyszerűen és mély hitben szolgálhassa Istent. Ide fölvétetvén aztán Krisztus szolgálatában vitézkedett, és – mint remélem – a továbbiakban már állhatatos és szilárd maradt hitében. Fordította Magyar László András Elhangzott a Beszélő 2011. február 4–5-ei Novellakonferenciáján. Jegyzetek 1 Petrus Lombardus Sententiae című művéről van szó. A szövegben az áll, hogy Nider felolvasta a Bibliát és a Szentenciákat, a felolvasás (praelectio) azonban ekkoriban az oktatással volt egyenlő. 2 A trivium az alapfokú képzés, amely általában grammatikából, rétorikából és dialektikából (azaz logikából) állt. 3 Lectiones: Vagyis felolvasásokat. Ebből a szóból származik a magyar lecke szó. A korabeli egyetemi oktatás elsősorban az auktorok felolvasásából és magyarázataiból állt. 4 Descendit. Tudniillik a Duna folyását tekintették mérvadónak, eszerint pedig Magyarországra Bécsből lement az ember. 5 Az artes a septem artes liberalesszel, a szabad művészetekkel egyenlő. Az artes fakultás az egyetemi képzésben nagyjából a mai filozófiai karnak feleltek meg, artistának pedig a bölcsészeket nevezték. Az artesen belül persze nemcsak filozófiát, hanem természettudományokat és pl. zenét is oktattak. 6 A szillogizmus olyan, három tételből álló logikai forma, amelynek harmadik tétele az első kettőből következik. A paralógia = értelmetlenség. 7 Talán a milánói Branda Castiglione, aki Placentinus néven lett kardinális 1414-ben (XXIII. János ellenpápa nevezte ki). Később, 1431-ben, IV. Jenő pápa idején Porto püspöke lett. 8 Wicklevisták: John Wyckliffe (1328–1384) angol teológusnak, az ún. lollard mozgalom alapítójának, biblia­fordítónak és a reformáció előfutárának követői. 9 Ti. Husz János és Prágai Jeromos követőiről. 10 Valdensek: 12. századi provence-i, fundamentalista és pápaellenes szekta. 11 Ariánusok: Arius püspök 4. századi, Szentháromság-tagadó szektája. 12 Szaracének: Itt a mohamedánokat érti ezen a szerző. 13 Animae cyrulogi – A cyrologus a sebész (chirurgus) középkori tréfás elnevezése volt. A szó a kheir (kéz) és a logosz (ige, tan) görög szavak összetétele, vagyis kb. „kéztanász”. 14 Itt tovább folytatódik a kép, amelyek szerint a kihallgatók orvosok, az ateista pap pedig beteg. Hogy miért emlegeti az egyiptomiakat a szerző, azt nem sikerült kiderítenem, talán újabb kínvallatásra céloz. 15 Ez megint stílszerűen Hippokratész híres aforizmájára való utalás. Latin fordításban: „Ars longa, vita brevis, judicium difficile.”

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges