Magyar László András

Nyomtatóbarát változat

Gyűlölöm a katonatörténeteket, ez mégis az lesz.

1974–75-ben mint gépkocsizó lövész Hódmezővásárhelyen védtem a hazát. A szakaszparancsnokom egy Béri nevezetű szakaszvezető volt: zömök, erőteljes, vastag ajkú, vizenyős szürke szemű, huszonnégy éves férfi. Az a típus, aki csak harsányan képes beszélni, és, mint Epameinondász, még tréfából sem hazudik. Béri fél esztendőn át együtt, egy szobában élt velünk, mindent ő irányított, mindenbe beleszólt, mindenről ő döntött, még a körlet levegője is az ő testének édeskés kölniillatától szaglott. Hatalmaskodása, örökös kiabálása, parancsolgatása és átható testi-lelki jelenléte egy idő után elviselhetetlenné vált számunkra: A holmink közt turkált, beleevett az ételünkbe, elolvasta a leveleinket, beleköhögött az arcunkba, mikor pedig már az ágyban feküdtünk, körbejárt az emeletes ágyak közt, és szántszándékkal az arcunkba fingott, ekképpen próbálva behatolni még nyomorult álmainkba is. Azt hiszem, sem azelőtt, sem azóta nem gyűlöltem úgy embert, mint ezt a Béri szakaszvezetőt.

Akkoriban még félénk voltam, gyermeteg és sovány, Béri ennek megfelelően úgy bánt velem, mint egy macsó atya hitvány és gyámoltalan fiával: néha durván szidalmazott, máskor lekezelő szánalommal osztotta nekem az észt, a bántó mocskolódást nyomasztó atyáskodással váltogatta, kiszámíthatatlanul. Lányos külsőm különösképpen ingerelte Bérit. Száját elhúzva a pofámba bámult, és rosszallóan csóválta a fejét: „Azt’a! Mint egy lány! Tiszta egy buzi!” Máskor meg pajtáskodón nedves hóna alá szorította a nyakam, aztán undorral odébb lökött. „Na menjen innét, maga kis köcsög, mert nemtom, micsinálok magával!”

Egy idő múltán azonban új ötlete támadt, nevezetesen az, hogy én valójában cigány vagyok. – Nem brazil maga, Magyar? – tette föl a kérdést, és kutakodva az arcomba meredt. – Nem – feleltem, az igazsághoz híven. De ebbe ő nem nyugodott belé. – De fogadok, hogy brazil, csak titkolja. Olyan brazil pofája van! Az az olajos szeme, ni! Tiszta brazil! – Máskor meg úgy hívott magához, hogy – Brazil honvéd, hozzám! – Aztán nyaggatott, hogy vegyem elő a hegedűmet, és bazseváljak neki, vagy süssek neki parkettán sündisznót. 19 éves voltam, még szinte gyerek, nagyon elkeserített a dolog. Hiába ismételtem Bérinek, hogy nem vagyok cigány, ügyet se vetett a tiltakozásomra, sőt, látva kínlódásomat, még vérszemet is kapott. Ha elment mellettem, az ujjait pattogtatva és a fenekét riszálva cigánydalokat énekelt, vagy azt tudakolta, nem vagyok-e rokona a Magyari prímásnak. Máskor meg arra volt kíváncsi, igaz-e, hogy a cigányokat az anyjuk vagy a nővérük vezeti be a nemi életbe, s hogy a nővérem – akit a látogatási napon látott egyszer – lefeküdt-e már velem. Kacsingatva faggatott, jó volt-e vele dugni.

Egy sötét decemberi estén azután, mikor reszketve a hidegtől és a kimerültségtől, fejemben sötét gondolatokkal, kezemben pedig a fagyos-nyálkás felmosóronggyal éppen a folyosót takarítottam, Béri megint rám talált. Odaállt elém kimenőruhásan, kölnijének illatfelhőjében, és szántszándékkal belerúgott a rongyomba. Aztán rám üvöltött: – A mocsok brazilja, hát nem összekente a kimenőcipőm! Letörli! Héj, de ne avval a szaros ronggyal, bassza meg, hanem a kezivel! Ahogy maguk, brazilok szokták!

Elegem lett az egészből. Felnéztem Bérire, és meg tudtam volna ölni. – Nem vagyok cigány – feleltem a dühtől remegve. – Hanem akkor mi? – kérdezte Béri gúnyo­san. Egy darabig hallgattam, majd a magam számára is váratlanul őszintén azt mondtam: – Zsidó. – Béri meghökkent. – Micsoda? – Zsidó – feleltem kissé bizonytalanabbul. – Zsidóóó? – kérdezte újra Béri elképedve. Láttam, zakatol az agya. Végül megvonta a vállát: – De nagy fasz maga! Azt hiszi, ezt most jól kitalálta? Azt hiszi, hogy most jól kibaszott velem, mi? De a cipőmet, azt akkor is letörli, ha akármi is, tőlem akár vietnami is lehet. – Azután elgondolkodott – Vagy tudja mit, hagyja a fenébe! Nagy franc maga, Magyar, de majd én… – Dühösen legyintett, mint akinek elrontották a játékát, begombolta a kabátját, és kiment inni a Spori vendéglőbe.

Attól fogva Béri nem gyötört többé. Néha észrevettem, hogy elgondolkodva méreget. Láthatóan nem jutott dűlőre velem. Mert akár egyik, akár másik, mindkettő tiszta sor. De így, most mi legyen?

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges