Skip to main content

Tanner élve vagy halva

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Moziegér


Hangzatosan: mintha startpisztoly dördült volna el az új Toldi mozi megnyitásával, a budapesti művészmozik érdekesebbnél érdekesebb programokkal vágnak az ősznek. Tudathasadásos állapotba hajszolnak értő nézőt és kritikust: egyrészt haldoklik a mozi, világszerte mélypontra zuhant az egykor művészetnek (is) hitt film, és nálunk gyakran üresek még a hollywoodi szuperprodukciók nézőterei is, kivéve a bűnrossz Jurassic Parcot (magyarul, mint a regény: Őslénypark volna). Másrészt soha (vagy csak tavaly) futott izgalmasabb moziműsor, mint manapság Pesten. Az Örökmozgóban a legnagyobb huszadik századi orosz színésznek tartott Szmoktunovszkij nálunk ismeretlen és néhány eddig betiltott filmjével ismerkedhet a néző, a Toldi moziban a „Titanic Filmjelenlét” rendezvényei zajlottak, a Szindbád pedig svájci filmhetet rendezett. A fentiekről (főleg a Toldiról) még igyekszünk szólni, most időzzünk el egy egérnyi időt a svájci filmhét kapcsán Magyarországra látogató Alain Tannernél.




„Párizsba költözöm. Ott is buták és unalmasak az emberek. De az nem bosszant annyira, mint ha Svájcban azok.” Tanner egyik filmjéből való e dialógus.

Az addig ismeretlen svájci film tíz-tizenöt éve került a figyelem látkörébe, elsősorban a Tanner vezette ún. „Genfi ötök” nevű rendezőcsoport jóvoltából. Volt egyszer vagy húsz éve egy régi svájci filmhét a mai Broadway, a régi Filmmúzeum tágas pincebarlangjában. Ott láthattunk először svájci filmet Magyarországon, ott láthattuk egy ismeretlen, Alain Tanner nevű fiatal rendező két lenyűgözően friss és szabad filmjét. Charles élve vagy halva meg A szalamandra – ez volt a címük. ’68 után voltunk pár évvel. A filmek fittyet hánytak a kötelező borongásra, pimaszul, de nem bután, az utópiák bukását is tudomásul véve, mégsem öngyilkosságot sugallva gúnyolták a polgári rendet.

Svájcban is lehet filmet csinálni? Tanner talán még inkább csodálkozott ezen, mint a magyar néző. Később láttunk és megszerettünk más svájci filmeket is. Claude Goretta A csipkeverőnő vagy néhány éve a már őszülő Tanner A fehér városban című munkáját, meg a nemrég elhunyt Michel Sutter néhány filmjét. A genfi franciák után pár évvel a svájci német film is hallatott magáról, főként Markus Imhof a svájci polgár lelkiismeretét felzaklató alkotása, A csónak megtelt.

Az első számú, nemzetközileg legismertebb svájci rendező azonban már jó ideje a mostani fesztiválvendég, Alain Tanner. Pályája kezdetén, az ötvenes évek legvégén Londonban dolgozott dokumentumfilmesként, néhány más genfi filmrendezővel. Tony Richardson és Lindsay Anderson mellett ott bábáskodott a híres „free cinema” születésekor Tanner is. Kevesen tudják, hogy ezekben a dokumentumfilmekben feltűnt az 1956 után emigrált (később hazatért) magyar színész, Molnár Tibor.

Párizsi kitérő után Genfbe visszaérkezve Tanner friss, „újhullámos”, kicsit elkésve is hatvannyolcas szellemet sugárzó játékfilmekkel folytatta, melyek közül a két legeredetibbet, a Charles élve vagy halva meg a Szalamandra címűeket, aki ott a kényelmes barlangban látta, nemcsak hogy nem felejti el, hanem ma, halványabb filmek özönében s a mai, kifáradt-kiürült Tannert bámulva, egyre jobban szereti. Említsük meg, hogy a Charles főszerepét alakítva nagyszerű játékot produkált a francia filmtörténet egyik legnagyobbjának, a Genfben született Michel Simonnak addig csak Svájcban ismert fia, Francois Simon. És említsük meg, hogy a Szalamandra főszerepét – fiatalon és fékezhetetlen tehetséggel az az akkor persze ismeretlen Bulle Ogier játszotta, aki mára vezető párizsi színésznő, s akinek fiatalon meghalt lánya – Pascale – nálunk is ismertté vált Rohmer kis mesterműve, a Teliholdas éjszakák főszereplőjeként. Tanner első filmjeinek olyan eredeti humoruk volt, mintha a rendező nem Svájcban született volna. (Persze magyar és francia nagyszülőkkel könnyű!) A rendező később hidegebb stílusú, kissé Brecht modorára emlékeztető filmeket készített, melyek a hatvannyolcas illúziók és remények apályáról, a svájci emberek és életmód ridegségéről vallottak. Tanner e „rideg”, kissé didaktikus korszaka után, melynek legjobb, mert iróniával, humorral teli darabja a magyar tévében is vetített Jónás, aki 25 éves lesz 2000-ben volt – már európai hírű rendezőként ismét stílust váltott: emberközelibb, melodramatikus színektől és hangulatoktól sem mentes, érzelemgazdag filmekkel jelentkezett. Ilyen a nálunk legismertebbé vált, Lisszabonban játszódó munkája, A fehér városban, mely oldottan és meghatóan, mégsem felszínesen tudott szólni az érzelmi magányról, az elveszettség és idegenség kínzó élményéről.

Tanner most a budapesti Szindbád mozi közönségének elmondta, hogy új filmje, a Lady M. naplója „antisvájci” filmnek is tekinthető, hiszen Párizsban és Barcelonában játszódik, hősei sem svájciak. Svájchoz tulajdonképpen csak az ő személye kapcsolja. „Svájc hideg ország” folytatta, „ez a filmem, mint majd meglátják, meleg, sőt forró.”

A közönség ilyen tekintetben valóban nem csalódott, egy arab származású francia énekesnő és egy katalán festő viharos és bonyolult, csalódással végződő szerelmi históriája Tanner eddigi legérzékibb, talán mondhatjuk: „legvadabb” filmje. A forgatókönyv a főszerepet játszó színésznő naplója nyomán készült, s talán ez a magyarázata a film gyengéinek: harsogóan érzelmes, olykor giccses dialógusainak s az egész filmet átható, a néző számára olykor feszélyező intim „magánnapló” hangulatnak. A Lady M. egyáltalán nem a legjobb filmje e rokonszenves rendezőnek, de nem bánhatja, aki elment a vetítésre, főleg mert személyesen is találkozhatott az európai film egyik jelentős alkotójával.

Barátian méltatták Tannert a Magyar Hírlapban, példásan mutatta be, szigorú kritikával, kedveskedő interjúval a Narancs. Csak azt sajnálom, régi filmjeiről alig esett szó. Mintha bemutattak volna egy remekművekkel induló, majd tökéletesen érdektelenné vált nagyszabású alkotót, egyedül az érdektelen, kései művekről tudva és szólva. Ilyesmi – gondolom – festővel, íróval, zenésszel kapcsolatban elképzelhetetlen. Ez a filmtörténeti tájékozottság és általában a „filmbefogadás” újból és újból megismétlődő, szinte tragikomikus vonása: az újszülöttnek minden új, mert semmiről sem tud, s a világhírűvé vált, értéktelen Tanner papa sikeresen takarja el az egyszervolt nagyon nagy tehetséget: önmagát.



















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon