Moziegér
Hangzatosan: mintha startpisztoly dördült volna el az új Toldi mozi megnyitásával, a budapesti művészmozik érdekesebbnél érdekesebb programokkal vágnak az ősznek. Tudathasadásos állapotba hajszolnak értő nézőt és kritikust: egyrészt haldoklik a mozi, világszerte mélypontra zuhant az egykor művészetnek (is) hitt film, és nálunk gyakran üresek még a hollywoodi szuperprodukciók nézőterei is, kivéve a bűnrossz Jurassic Parcot (magyarul, mint a regény: Őslénypark volna). Másrészt soha (vagy csak tavaly) futott izgalmasabb moziműsor, mint manapság Pesten. Az Örökmozgóban a legnagyobb huszadik századi orosz színésznek tartott Szmoktunovszkij nálunk ismeretlen és néhány eddig betiltott filmjével ismerkedhet a néző, a Toldi moziban a „Titanic Filmjelenlét” rendezvényei zajlottak, a Szindbád pedig svájci filmhetet rendezett. A fentiekről (főleg a Toldiról) még igyekszünk szólni, most időzzünk el egy egérnyi időt a svájci filmhét kapcsán Magyarországra látogató Alain Tannernél.
„Párizsba költözöm. Ott is buták és unalmasak az emberek. De az nem bosszant annyira, mint ha Svájcban azok.” Tanner egyik filmjéből való e dialógus.
Az addig ismeretlen svájci film tíz-tizenöt éve került a figyelem látkörébe, elsősorban a Tanner vezette ún. „Genfi ötök” nevű rendezőcsoport jóvoltából. Volt egyszer vagy húsz éve egy régi svájci filmhét a mai Broadway, a régi Filmmúzeum tágas pincebarlangjában. Ott láthattunk először svájci filmet Magyarországon, ott láthattuk egy ismeretlen, Alain Tanner nevű fiatal rendező két lenyűgözően friss és szabad filmjét. Charles élve vagy halva meg A szalamandra – ez volt a címük. ’68 után voltunk pár évvel. A filmek fittyet hánytak a kötelező borongásra, pimaszul, de nem bután, az utópiák bukását is tudomásul véve, mégsem öngyilkosságot sugallva gúnyolták a polgári rendet.
Svájcban is lehet filmet csinálni? Tanner talán még inkább csodálkozott ezen, mint a magyar néző. Később láttunk és megszerettünk más svájci filmeket is. Claude Goretta A csipkeverőnő vagy néhány éve a már őszülő Tanner A fehér városban című munkáját, meg a nemrég elhunyt Michel Sutter néhány filmjét. A genfi franciák után pár évvel a svájci német film is hallatott magáról, főként Markus Imhof a svájci polgár lelkiismeretét felzaklató alkotása, A csónak megtelt.
Az első számú, nemzetközileg legismertebb svájci rendező azonban már jó ideje a mostani fesztiválvendég, Alain Tanner. Pályája kezdetén, az ötvenes évek legvégén Londonban dolgozott dokumentumfilmesként, néhány más genfi filmrendezővel. Tony Richardson és Lindsay Anderson mellett ott bábáskodott a híres „free cinema” születésekor Tanner is. Kevesen tudják, hogy ezekben a dokumentumfilmekben feltűnt az 1956 után emigrált (később hazatért) magyar színész, Molnár Tibor.
Párizsi kitérő után Genfbe visszaérkezve Tanner friss, „újhullámos”, kicsit elkésve is hatvannyolcas szellemet sugárzó játékfilmekkel folytatta, melyek közül a két legeredetibbet, a Charles élve vagy halva meg a Szalamandra címűeket, aki ott a kényelmes barlangban látta, nemcsak hogy nem felejti el, hanem ma, halványabb filmek özönében s a mai, kifáradt-kiürült Tannert bámulva, egyre jobban szereti. Említsük meg, hogy a Charles főszerepét alakítva nagyszerű játékot produkált a francia filmtörténet egyik legnagyobbjának, a Genfben született Michel Simonnak addig csak Svájcban ismert fia, Francois Simon. És említsük meg, hogy a Szalamandra főszerepét – fiatalon és fékezhetetlen tehetséggel az az akkor persze ismeretlen Bulle Ogier játszotta, aki mára vezető párizsi színésznő, s akinek fiatalon meghalt lánya – Pascale – nálunk is ismertté vált Rohmer kis mesterműve, a Teliholdas éjszakák főszereplőjeként. Tanner első filmjeinek olyan eredeti humoruk volt, mintha a rendező nem Svájcban született volna. (Persze magyar és francia nagyszülőkkel könnyű!) A rendező később hidegebb stílusú, kissé Brecht modorára emlékeztető filmeket készített, melyek a hatvannyolcas illúziók és remények apályáról, a svájci emberek és életmód ridegségéről vallottak. Tanner e „rideg”, kissé didaktikus korszaka után, melynek legjobb, mert iróniával, humorral teli darabja a magyar tévében is vetített Jónás, aki 25 éves lesz 2000-ben volt – már európai hírű rendezőként ismét stílust váltott: emberközelibb, melodramatikus színektől és hangulatoktól sem mentes, érzelemgazdag filmekkel jelentkezett. Ilyen a nálunk legismertebbé vált, Lisszabonban játszódó munkája, A fehér városban, mely oldottan és meghatóan, mégsem felszínesen tudott szólni az érzelmi magányról, az elveszettség és idegenség kínzó élményéről.
Tanner most a budapesti Szindbád mozi közönségének elmondta, hogy új filmje, a Lady M. naplója „antisvájci” filmnek is tekinthető, hiszen Párizsban és Barcelonában játszódik, hősei sem svájciak. Svájchoz tulajdonképpen csak az ő személye kapcsolja. „Svájc hideg ország” folytatta, „ez a filmem, mint majd meglátják, meleg, sőt forró.”
A közönség ilyen tekintetben valóban nem csalódott, egy arab származású francia énekesnő és egy katalán festő viharos és bonyolult, csalódással végződő szerelmi históriája Tanner eddigi legérzékibb, talán mondhatjuk: „legvadabb” filmje. A forgatókönyv a főszerepet játszó színésznő naplója nyomán készült, s talán ez a magyarázata a film gyengéinek: harsogóan érzelmes, olykor giccses dialógusainak s az egész filmet átható, a néző számára olykor feszélyező intim „magánnapló” hangulatnak. A Lady M. egyáltalán nem a legjobb filmje e rokonszenves rendezőnek, de nem bánhatja, aki elment a vetítésre, főleg mert személyesen is találkozhatott az európai film egyik jelentős alkotójával.
Barátian méltatták Tannert a Magyar Hírlapban, példásan mutatta be, szigorú kritikával, kedveskedő interjúval a Narancs. Csak azt sajnálom, régi filmjeiről alig esett szó. Mintha bemutattak volna egy remekművekkel induló, majd tökéletesen érdektelenné vált nagyszabású alkotót, egyedül az érdektelen, kései művekről tudva és szólva. Ilyesmi – gondolom – festővel, íróval, zenésszel kapcsolatban elképzelhetetlen. Ez a filmtörténeti tájékozottság és általában a „filmbefogadás” újból és újból megismétlődő, szinte tragikomikus vonása: az újszülöttnek minden új, mert semmiről sem tud, s a világhírűvé vált, értéktelen Tanner papa sikeresen takarja el az egyszervolt nagyon nagy tehetséget: önmagát.
- Kultúra [5]