Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Klöpfler Tibor már első rendezése előtt sem volt ismeretlen a magyar filmszakmában. Ő fényképezte például Xantus János Szoba kitiltással és Sopsits Árpád Céllövölde című filmjét.

Első saját munkáját, A lakatlan embert most nem csupán maga fényképezte, de forgatókönyvíróként is ő jegyzi. A film története leginkább a fejlődésregényekhez hasonlít. Hőse olyasvalaki, aki makacsul, de tétován keresi saját sorsát. Lakatlan, hiszen önmaga nem lakik benne. Végig kell tehát járnia egy utat, hogy kiderüljön: van-e egyáltalán sorsa?

Egy nemzedékkel előbb Lengyel Péter Cseréptörés című regényének hőse kínlódott hasonló módon. Ott azonban történelmi tragédiák, a háború, 1956 emléke nemcsak színezte, meg is határozta a hős életét. Klöpfler „lakatlan emberének” a kor, a történelem inkább szánalmas paródia, nevetséges és bizonytalan háttér. A film elején óvodai fotókkal váltakozva látjuk korabeli híradórészletekről Hruscsov fenyegetni is kész bohócfejét, szovjet űrhajósokat, magyar úttörőket, a langyosodni és puhulni kezdő jégkorszak feszélyező dokumentumait. A nagy és látványos történelmi tragédiák halványodnak. És ha „kívül” nincs sors, belül lehet-e?

Az önálló személyiség vagy a megélt tragédiák hiánya? A béke sorstalansága? Klöpfler Tibor filmje ravaszul, többször megcsavarva meséli történetét. Szenvtelen narrátorhang korabeli híradókba ágyazza a hős magánhistóriáját. A keretjátékban maga a hős beszél: valamely egzotikus tengerparton bolyong, és egy szerzetesnek meséli el addigi életét. Kétféle narráció is görgeti a történetet tehát, sőt, a film közepétől, végső harmadától egy fiktív ország fiktív tévéhíradójában is feltűnik hősünk, amint saját kalandjait kommentálja.

Külső és belső kalandokat vetít elénk a kissé túlbonyolított szerkezetű film. „Lakatlan” főalakjának, Fővárosi Tamásnak ellenpárja (és hasonmása is) bizonyos Békés Csaba, aki magántragédiáktól sújtva közelebb kerül a megszenvedett, személyes életsorshoz. Harmadikként egy „Kínai” gúnynevű, ifjan már dúsgazdag és gátlástalan vállalkozó-maffiózó lép a képbe, aki üzleti útra dél-tengeri országokba utaztatja két koldusszegény hősünket.

Sorstalanság, menekülés, tehetetlenség. Kicsit az 1867 utáni magyar irodalom darabjai rémlenek fel, A délibábok hőse meg az Álmok álmodója, vagy még korábbról Musset híres klasszikusa, A század gyermekének vallomásai. A semmit nem csinálás, önmagunk bolyongó keresgélése. E lelki válságra, az üresség érzetére az utazás a gyógyszer. Így utaztak a nagy romantikus költők és hőseik, Childe Harold vagy Anyegin. Ma fezőr maffiózók szolgájaként lehet nagy utazásokra vállalkozni, sugallja szomorkásán a film, s Klöpfler stílusérzékét dicséri, hogy a romantikus-nosztalgikus, világfájdalmas hangulatot általában sikeresen ellenpontozza elidegenítő, ironikus, komikus vagy tragikomikus pillanatokkal…

Érdekesen nyitott és kellőképpen kanyargós, olykor, ismételjük, túlbonyolított a forgatókönyv, bonyodalmas csavarjaival talán épp arról árulkodva, hogy nincs is története e hősöknek, legyen tehát látszólag legalább a filmnek. Mondanunk sem kell, hogy Klöpfler Tibor munkájának másutt rejlenek értékei. Elsősorban formanyelvi érzékenységében. Legtöbbször egységes hangulatúvá tudja ötvözni az olyannyira különnemű formai elemeket. Nem a legnagyobb közönséget fogja vonzani, ahhoz meglehetősen szabálytalan. Bőven, de következetesen használja a lassítást (a film első, hosszabb változatában a hangok is torzan, lassítva szóltak), de él a némafilmek néhány képi megoldásával is, lebegővé, archaikussá, egyszersmind naivvá téve a történetet. A film közepe táján a barát, Békés Csaba egy öngyilkossági kísérlet után előbb megnémul, majd egy soha nem hallott, nem létező nyelven kezd beszélni, melyet csak barátja, Tamás ért. E film hősei talán azért keresik oly bágyadtan önmagukat, mert a magányt már születésükkel meglelték. Kínzó, fájdalmas bura veszi őket körül, de ez a bura véd is a külvilágtól, a történelemtől, politikától, maffiózók gyilkos bosszújától – és sajnos a nagy tragédiáktól is.

A méltó kalandok lehetetlenségéről, a katarzis hiányáról látunk tehát filmet. Nagy szerepet kap itt a zene. Igazán csak ezen a nyelven beszélnek hősei, nem véletlenül zenész a mesterségük. Trombita vagy szaxofon csendes vagy panaszosán felsíró, dzsesszes futamai helyettesítik az emberi szót. Nagyon szépek a közös szaxofonozások egy városi lakás Dunára néző erkélyén. Általában szépek a film csendjei is. Klöpflernek van érzéke az egyszerűséghez, kár, hogy mintha restellené. Lehet, hogy ezért szövögeti-bonyolítja túl – nem is annyira a cselekményt, mint annak elmesélési módját.

Forma, hangulat, irónia; a különösség és a mindennapiság aránya, keverése: mindez általában sikerült a rendezőnek. Filmjének nyelvezete olykor bravúros, olykor a szenvelgés elúrhodik az irónián, olykor felesleges a narrációs és idősíkok bolondítása. A lakatlan ember inkább rokonszenves és értelmes film, mint tökéletes eredmény. Nagy erénye, hogy majdnem meggyőz: történetét csak ezen a filmnyelven lehetett elmondani, hangulata csak e fátyolos nosztalgiával elevenedik meg. Minden hangulatteremtő képessége, halovány szépségei ellenére azonban kicsit erőtlen alkotás. Nemcsak a nyers érő hiányzik belőle, hanem talán az indulatok ereje is. Lehet persze, hogy ez nem olyan nagy baj, hiszen épp e hiányok, ez ürességérzet krónikája… A lakatlan ember sok képsorvégi három ponttal, sok rokonszenves kérdőjellel van teli. Ha önvallomás, még túlságosan naplószerű. De a személyesség pecsétje hitelessé és igazzá teszi.

• Kultúra