Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Nem a kiváló folyóiratról, hanem a Magyar Filmszemléről szólok. Hiányról, többrendbeliről. Főként a meghívott külföldi kritikusok érdeklődnek minden évben a „nagy nevek”, Jancsó, Makk, Szabó István, Gaál István vagy Kósa Ferenc premierjei iránt. Idén hiába keresték a külföldön legismertebb magyar filmalkotók műveit. Közülük most csak Bacsó Péter és Zsombolyai János szerepelt a versenyben (felejthető dolgozatokkal), míg Maár Gyula Hoppá című alkotása a nyitó díszelőadás műsorára, majd – mintegy a tavalyi Szabó-film, az Édes Emma, drága Böbe utódjaként – a Berlini Fesztivál közönsége elé került.

Sokunkat nagyobb hiányérzettel tölthet el, hogy három, éppen befejezett vagy a befejezéshez közel álló film már nem került a szemle anyagába. Bereményi Géza A turné című munkájára gondolunk, meg a türelmetlenül várt új Jeles- és Tarr Béla-opuszra. A Jeles-film alapjául szolgáló filmnovellát már két éve közölte a Filmvilág: ebben az 1944-es történetben egy tizenhárom éves zsidó kislány naplója ötvöződik álomban, képzeletben Dickens Copperfield Dávidjával. Az elkészült, de még nem végleges kópiát a hírek szerint nemsokára zártkörű információs vetítésen lehet majd látni, Tarr Béla új darabja, a Krasznahorkai László regénye nyomán készülő Sátántangó pedig az utómunkálatoknál tart.

Úgy látszik azonban, a hiányzó rendezőknél még jobban hiányzott a cenzúrát, hatalmat és „utolsó szót” képviselő atya-kritikus, az ideológiai „felettes én”. Akivel „bátran” szembe lehet szállni, akit „hősiesen” kínos helyzetbe lehet hozni. A Filmszemle Játékfilm-fődíját, mint az olvasó már tudja, Szabó Ildikó Gyerekgyilkosságok című filmje kapta. Az érdeklődő arról is értesülhetett, hogy milyen kutyakomédia zajlott az új magyar film lehetőségeiről tervezett vitán. „Hiányzik itt bizony Rényi Péter, mint egy falat kenyér” – ha idézhetem Bakács Tibor Settenkedő ott elhangzó bölcs észrevételét. Hiányzott is. Nem lévén ideologikus és cenzorális „felettes én” a vita résztvevői között, alig lehetett kinek nekirontani. Vagy mégis? E sorok írója a sok nézhetetlen film közül erős szeretettel dicsérni kezdte a Gyerekgyilkosságokat, meg is kapta a jutalmát. A zaklatott idegállapotú rendezőnő nyilván Rényi Péternek akarta látni és hallani moziegérségünket: kevéssé ízléses, az eseményhez és önmagához is méltatlan „szereplése” ezek után lehetetlenné tette az értelmes beszélgetést. A minibotrány azonban szerencsére hamar feledésbe merül majd, a nyertes film viszont időtállónak, maradandónak látszik. Bármilyen dühítő (s talán tűrhetetlen a rendező számára), tovább kell dicsérnem.

Szabó Ildikó, akinek három évvel ezelőtti első nagyjátékfilmje, a tétován kedves Hótreál inkább csak érdeklődő figyelmet keltett, most erős kézzel megformált, feszült hangulatú alkotással állt elő. A sok erőltetetten hagyománytörő és mindenáron erőszakoltan-naprakészen újítani vágyó, a „rendszerváltásból fakadó problémákat”, napi politikát ügyesen-ügyetlenül filmbe csempésző „mozidolgozatok” mellett a Gyerekgyilkosságok a hatvanas évek új hullámának és a hatvanas évek magyar elsőfilmeseinek hagyományához nyúl vissza. Nincs benne napi aktualitáshoz kötődő múlékony anyag. Két esztendeje láttunk utoljára ilyen jellegű alkotást az akkori szemlén. (A Video Blues-zal most is megosztott rendezői díjat nyerő Sopsits Árpád első munkájára, a Céllövöldére gondolok.)

Szabó Ildikó filmje önálló világot teremt, még akkor is, ha nem utasít el néhány mozisémát. A Gyerekgyilkosságok kemény filmnyelvet beszél; komor lírai dallama egyszerre közvetít reményt és reménytelenséget. Kietlen kültelki tájon játszódik a történet. Hősei kallódó kamaszok: mégsem vagány- vagy gyerekromantika jellemzi, hanem az élet valódi mélységeibe pillantó kameratekintet. Horrorelemek szövődnek össze benne a bűnügyi szállal. Van itt Dunába dobott csecsemő, Dunába lökött bakfislány és bűnösen is áldozat gyilkos gyerek. De mindez csak külső váz, puszta történet (melyet keményen, megformáltan, magabiztosan, pontos arányérzékkel ad elő a Tóth Zsuzsa írói ötletéből építkező rendezőnő). A Gyerekgyilkosságok minden értéke hangulati erejében van, s fegyelmezett, a lírát könyörtelen realizmussal ötvöző formanyelvében. (Rita Tushinghamet az Egy csepp méz után harminc évvel ijedten láttuk viszont egy másik szemlefilmben, de az Egy csepp méz felejthetetlen bája inkább a Gyerekgyilkosságok vásznáról sugárzott.) Örülök ennek a szép filmnek. Sikerére jellemző, hogy a film operatőre, Sas Tamás, és gyermekfőszereplője is díjat kapott. Elnyerte a külföldi kritikusok különdíját is. Nem nehéz megjósolni eljövendő nemzetközi diadalait.

A legjobb elsőfilmes játékfilmnek Szederkényi Júlia furcsa munkája, a Paramicha, vagy Glonci, az emlékező bizonyult. Ennek az alkotásnak nemcsak a címe furcsa és szokatlan. Néhány éve, a Balázs Béla Stúdió filmnovella-pályázatára a most megvalósult mű alapötletét, mintegy csíráját tartalmazó írást nyújtott be a rendező. Ez az akkor már érdeklődést keltett terv most, kicsit módosulva öltött formát. A dokumentumnak álcázott fikció szerint tudósok az agyra kapcsolt szerkezettel monitorra vetítik valakinek minden emlékét, s így kifosztanák, kisajátítanák, holttá elemeznék, elrabolnák egy élet összes képeit. E tudós kísérlet gondolatébresztő, tragikomikus kudarcát látjuk. Olykor túlforgatva, felesleges hosszakkal, ráadásul Wenders új, félresikerült és limonádé-ízű, de hasonló ötlettől duzzadó-lankadó opusza után. A Paramicha imponáló következetességgel kínozza a tespedt agyú és szemű nézőt. A hagyományos elbeszélő modorral és a kényelemre (is) vágyó közönséggel nem sokat törődik: itt természetesen engedmény sem tétetik a hagyományos és szokványos filmsablonoknak. Félő, hogy csak filmklubok és kísérleti vetítések műsorára kerül, de ha a rendező ezt nem bánja, semmi baj: Szederkényi Júliának önálló (vagy annak hitt) látomása van a mozgóképről.

A kísérleti filmek közül feltétlenül megemlítendő a Sade márki című videoriport. Szirtes András évekig próbált pénzt szerezni egy nagyjátékfilmre, a próbafelvételek is hónapokig folytak. E fiktív riport tehetséges, izgalmas etűdnek fogható fel, az egyszer talán megvalósuló film előzeteseként. Szirtes gondosan megrongálja a videoképet. A Sade márki bőrébe bújt Halász Péter méltán kapott színészi különdíjat.

Sok gyenge és félkész, néhány bemutathatatlanul primitívre sikeredett s mégis bemutatott opusz mellett én a szemle vesztesének érzem Molnár György díjözönből kifelejtett filmjét. Az Anna filmje Esterházy Péter A szív segédigéi és Hrabal könyve című regényének néhány motívumára épült. Molnár már eddigi – főleg tévés – munkáival bizonyította formaérzékét, látását, a miniatűr iránti finom érzékenységét. Ezek az értékek most is jellemezték filmjét: kár, hogy – mívesen és érzékkel bár – de kerüli, szelídíti a „sötétebb színeket”. A díjak elmaradásáért mindenesetre semmi oka az elkedvetlenedésre. A beszámolónkban tárgyalt többi fiatal rendezővel együtt ő is a jövendő magyar film biztos ígérete.

• Kultúra