Schiller József

Nyomtatóbarát változat

„Ha Váradot vissza nem vesszük, ha Erdélt elvesztjük, ne is
hadakozzunk bár azután, hanem avagy most, avagy sohasem:
fussunk ki az országból, ha eztet resteljük. Ugy hallom, Braziliában
elég puszta ország vagyon; kérjünk spanyor királytul egy
tartománt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá.”
Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság, 1660–1661

Nem csoda, hogy Péter herceg is úgy döntött, Rióban marad: már apja is jobban szerette a Cidade Maravilhosát (a Csodálatos Várost), mint Lisszabont, fia, Dom Pedro II. pedig egy év híján fél évszázadon át volt uralkodója Brazíliának.

Brazília e békésen szerzett nemzeti függetlensége az uralkodó elitek kiegyezésén alapult, s lényegében érintetlenül hagyta az északkeletre koncentrálódó nagybirtokrendszert éppúgy, mint a rabszolgaságon alapuló társadalmi szerkezetet. Az ország középső és déli városaiban élő rétegek azonban épp ellenkezőleg, modernizációt akartak, eltörölni a rabszolgaságot. Isabel hercegnő – a nagybirtokos ültetvényesek gazdasági érdekeit sértve – 1888-ban aláírta a rabszolga-felszabadítási törvényt, ami után egy évvel a császári család a brazil hagyományoknak megfelelően – újra csak békésen – elhagyta Brazíliát, hogy helyt adjon a köztársaságnak. A latifundiumok azonban hosszú időre konzerválódtak, ezt jelzi, hogy még 1990-ben is a földtulajdonosok alig 1 százaléka rendelkezett a földterület 46 százalékával. Az ültetvényes gazdaságok egy része időközben persze kapitalizálódott, növelve a kávé, a cukornád, a kukorica, a szója és a narancs termesztését.

Brazília gyarmatosításában a katolikus egyház mint a legnagyobb földbirtokos is kiemelkedő szerepet vállalt. Térítési sikereik ellenére az indiánok és négerek régi vallásuk sok elemét megtartották: még ma szervesen együtt él a katolicizmus, a régi indián és néger törzsi vallás. A másik összetartó erő: a közös nyelv. Sajátos szimbiózist alkot a három domináns kultúra: az indián, a „fekete” és a „fehér”. Az alapjául szolgáló etnikai keveredést már az „kikényszerítette”, hogy a gyarmatosítók az első századokban nem vihettek nőt a kolóniákra, így eleve kénytelenek voltak „keveredni” a többi bevándorlóval vagy „betelepítettel”.

Békés idill – diktátorokkal


Brazília e már-már békés idilljét 1930-ban törte meg egy időre az államcsínnyel hatalomra került Getuliu Vargas, aki 15 éven át gyakorolta kezdetben leplezetten, később egyre nyíltabb eszközökkel diktatúráját. Érdekes módon azonban csupán 5 évig volt „persona non grata” a brazil belpolitikában, az 1950. októberi általános választásokon teljesen demokratikus úton választják meg és nyer legitimitást. 1954-ben elkövetett öngyilkossága után a brazil nacionalisták már nemzeti hősként gyászolják.

A hatvanas évek elején a déli országrészből, Rio Grande do Sulból érkezett új köztársasági elnök. Az egykori dúsgazdag földesúr, Joao Goular egyebek mellett földreformot és radikális szociális intézkedéseket kezdeményezett, ő azonban már nem válhatott brazil „korunk hősévé”. Az erőszakos reakciós jobboldal megelégelte a sok változtatási szándékot, és 1964-ben a hadsereg Castelo Branco tábornok vezetésével puccsal átvette a hatalmat, amelyet 20 évig nem adott ki a kezéből. A megbuktatott elnök – ismét csak a brazil szokásoknak megfelelően – békésen külföldre távozhatott.

A katonai rezsim feloszlatta a politikai pártokat, majd hatalmának megszilárdítására egyrészt jobboldali konzervatív politikusokból létrehozta saját pártját (ARENA), másrészt pedig a politikai életből ki nem zárt ellenzéki politikusokból az ún. brazil demokratikus mozgalmat (MDB). Ez a látszatparlamentarizmus 1985. január 15-ig tartott, amikor Tancredo Neves jeles liberális politikust, az ellenzék egységes jelöltjét választották meg a köztársaság elnökének. Brazília balszerencséjére az elnök beiktatása előtt meghalt, és az alelnök José Sarney vette át az elnöki hatalmat.

A katonai rendszer a már korábban megkezdett modernizációt sajátos módon folytatta, importhelyettesítő gazdaságpolitikát helyezett előtérbe, amit óriási kölcsönök fölvételével alapozott meg, biztosítva a szűk vezető réteg privilegizált helyzetét. Az infláció és a munkanélküliség, a korrupció és az adminisztráció szétesése olyan helyzetet teremtett, hogy a katonai rezsim kénytelen volt a hatalmat polgári kormányzatnak átadni.

Bombák, botrányok

José Sarney, bár kitöltötte mandátuma idejét, s a nemzetmegmentés és a többpártrendszer programjával ugyan létrehozta az alapvető demokratikus intézményeket, a diktatúra nyomait azonban nem tudta eltüntetni. Ez utódjára, az 1989. decemberi választásokon hatalomra került fiatal elnökre, Fernando Collor de Mellóra várt. Az északkeleti Alagoas állambeli földbirtokos család sarja azzal nyerte meg a közvélemény szimpátiáját, hogy erélyes intézkedéseket helyezett kilátásba a korrupció felszámolására, és bár a 19 pártból álló, 503 tagú parlamentben a kormányt támogató „csapat” mindössze 123 szavazattal rendelkezett, nagy lendülettel fogott hozzá neoliberálisnak tekintett gazdaságpolitikája megvalósításához.

Eközben azonban számos gazdasági érdekcsoporttal került összeütközésbe. Az állami költekezés lefaragásával igyekezett csökkenteni a költségvetési deficitet, hozzálátott a veszteséges állami vállalatok privatizálásához. Fölfüggesztette az import helyettesítésére épült, ám már korábban kifulladt stratégiát, s az import fokozatos liberalizálásával, a külföldi befektetések feltételeinek javításával valóban ért is el jelentős eredményeket. Az állam fokozatosan háttérbe vonult a gazdaságban, miután felszámolták a központi árszabályozást, a dollár beáramlása minden korábbi elképzelést felülmúlt, a valutatartalékok is 20 milliárd USD fölé emelkedtek. Megállapodtak a külföldi kereskedelmi bankokkal 44 milliárd dollárnyi adósság átütemezéséről, illetve csökkentéséről. Gabonából rekordtermést értek el, az export teljesítménye is javult, 1990-ben több mint 31 milliárd USD-t ért el.

A kormány intézkedései azonban nem tudták az inflációt lefékezni, ami 1992-ben is átlagosan havi 25 százalékos volt. Az örökölt hatalmas adósságállomány, az utóbbi 10 évben az országból kimenekített 20 milliárd dollárra becsült tőke jelentősen szűkítette a kormány mozgásterét. Az elnök ahelyett, hogy a parlamenti bázisának bővítésével törődött volna, hisz enélkül nem érhette el az infláció elleni küzdelem és a szigorú gazdaságpolitika következményeként növekvő munkanélküliség csökkenését, nemcsak a parlamenti többséget, hanem az üzleti körök és a befolyásos szakszervezetek maradék rokonszenvét is eljátszotta. Az északkeletről származó konzervatív „földesúri származékra” egyébként is folyton gyanakvó polgári liberális sajtót pedig végképp magára haragította.

Ilyen körülmények közt robbant politikai bombaként az a korrupciós botrány, amely az elnök lemondásához vezetett. Miről is volt szó? Az elnököt azzal gyanúsították, hogy az 1989-es elnökválasztáson győzelmét olyan üzleti körök támogatásának is köszönhette, amelyek ezért cserébe az állami megrendelésekből jócskán részesültek. A bulvárlapok csöpögtek az elnök családjának szaftos „ügyeitől”. A hatalmi visszaélésekkel vádolt elnököt 1992 szeptemberében már felfüggesztették tisztségéből, s mivel nem tudta tisztázni magát, lemondásával – egyebek közt a tömegek egyre hangosabb követelésére – véget vetett a már megkezdődött lemondatási eljárásnak.

„Brazíliában akarok élni, mert ott jó…” (Esterházy)


Fernando Collor utódja az alelnök, Itamar Franco lett, aki kormánya összeállításakor igyekezett olyan személyeket megnyerni törekvéseinek, akik bírják a parlamenti többség bizalmát. Két női minisztert is a kormány tagjává nevezett ki, hogy népszerűségét növelje. Egyikük, Yeda Crusius, a magát postkeynesianusnak nevező közgazdász, az új tervezési miniszter azonnal bizonyos gazdaságpolitikai változásokat jelentett be: az állam és a kormány gazdaságélénkítő és -ellenőrző szerepét hangsúlyozta. A privatizáció folytatását is kilátásba helyezte, de az állami vállalatok eladásában a végső döntés jogát a köztársasági elnöknek ígérte.

A brazil alkotmány 1988. évi módosításakor 1993. szeptember 7-re népszavazást írtak ki, amelyet azonban a kialakult helyzet miatt az elmúlt napokban április 21-re hoztak előre. A közelgő referendumon arról kell dönteni, milyen államformát követ Brazília: elnöki köztársaság vagy kormányfő vezette parlamenti köztársaság legyen-e, ne állítsák-e vissza esetleg a monarchiát (ennek persze igen csekély az esélye). A népszavazás előrehozásában fontos szempont volt, hogy egyrészt kellő idő maradjon az 1994. évi választások előkészítésére, de arra is ügyeltek, hogy a népszavazási kampány ne zavarja meg az infláció leküzdésére tett és tervezett intézkedéseket. A közvélemény-kutató intézetek információi szerint a brazilok túlnyomó többsége a köztársaság híve, de abban megoszlik nemcsak a politikusok, hanem a lakosság véleménye is, hogy mi felel meg jobban a modern Brazíliának: a parlamenti vagy az elnöki köztársaság.

Sao Paolo, Brazília legnagyobb városa ezekben a napokban ünnepli megalapításának 439. évfordulóját. Az utóbbi 100 év alatt fejlődött metropolisszá, és érte el a ma már több mint 13 millió lakosát. Az európai bevándorlók, köztük épp a 60 ezer főre becsülhető magyarság tették naggyá, duzzasztották városóriássá.

• Külföld