Gyurovszky S. László

Nyomtatóbarát változat

Pozsony, válaszul Budapest 800 millió dolláros oroszországi fegyvervásárlására, 180 millió dollárért kíván fegyvert venni. „A típus és a konkrét fegyverfajta attól függ, milyen anyag érkezik Budapestre. Országunk védelmi képessége és a fennálló egyensúly nem szenvedhet semmilyen sérelmet” – jelentette ki a szlovák kormányfő. Úgy tűnik tehát, hogy a két demokratikus állam miniszterelnöke olyan megbeszélést folytatott egymással, melynek egyetlen következtetése lehetett: nem kizárt a fegyveres konfliktus veszélye sem. A jelek szerint a két állam politikusai egymás fenyegetésére és finomabb-durvább zsarolására építik belső legitimitásukat. Meciarnak különösen jól jött a „magyar veszély”, mivel mostanra kiderült: nem bír megbirkózni az önállósulás gazdasági és politikai következményeivel. Az utóbbi időben azonban megoldások keresése helyett egyre inkább azzal törődik, hogy elterelje a figyelmet országa problémáiról. Ez igen jól sikerül neki: népszerűsége – határozott és kemény fellépése révén – újra növekszik.

A „magyar veszély”

Az elmúlt két-három hónap alatt végletesen kiéleződött Budapest és Pozsony viszonya. Szlovákiában nagy felháborodást keltett, hogy Magyarország „diplomáciai háborút indított Szlovákia ET-felvételének megakadályozása érdekében”. Pozsonyi kormánykörök egyértelműen úgy vélik: a Szlovákiában élő kisebbség és a magyar kormányzat teljesen összehangolt politikát folytat, s ez ellentétes a szlovák kabinet céljaival.

Meciar csapata és a szlovák közvélemény nagy része úgy ítéli meg, hogy a magyar kisebbség potenciális veszélyforrás, a magyar pártok destabilizáló tényezők az ország politikai életében. A szlovák kormány mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a kisebbségi pártokat az országon belül el kell szigetelni az információktól, a döntési lehetőségektől, s Szlovákiát teljes mértékben nélkülük kell irányítani.

Az, hogy az országot mégis felvették az Európa Tanácsba, azokat látszott igazolni, akik úgy vélték: Európának teljes mértékben megfelel a kisebbségi kérdés szlovákiai rendezésének színvonala. Pozsonyban tehát az ET-ügyből három következtetést vontak le:

1) Magyarország jelen pillanatban Szlovákia természetes ellenfele, elképzelései megvalósításához azonban nem rendelkezik megfelelő erővel és szövetségi kapcsolatrendszerrel.

2) Európa számára kielégítő a szlovák kormányzat kisebbségi politikája.

3) Nem kell engedni a magyar kisebbség autonomista törekvéseinek.

Aztán egy pillanatra úgy tűnt, az egyre élesebbé váló konfliktus mégis feloldódik. A két ország parlamentje ugyanazon a napon fogadott el két kulcsfontosságú törvényt: a magyarországi Országgyűlés a kisebbségi törvényt, a szlovákiai pedig a névhasználatról szóló törvényt. Ez utóbbi, bátran állíthatjuk, Európában példaértékű jogszabály. Igaz, hogy a szlovákiai törvények eddig sem akadályozták a magyar keresztnevek anyakönyveztetését, s aki akarta, beírathatta a Csabát vagy a Zsoltot, ám a most elfogadott törvény ezt tételesen ki is mondja. Előrelépésnek tekinthető az a rendelkezés is, mely szerint a hatályba lépés napjától nem kötelező a nők számára a szlovákban szokásos „ová” toldalék.

Szlovákiában pozitív visszhangot váltott ki a magyarországi kisebbségi törvény elfogadása, bár nem felejtették el hangsúlyozni, hogy megalkotását több mint hároméves huzavona előzte meg. Ettől függetlenül úgy tűnt, van remény a viszony békés rendezésére.

Fondorlat vagy baklövés?

Ekkor azonban történt néhány olyan lépés, melyek kapcsán a több információval rendelkező választópolgárok a határ mindkét oldalán elgondolkozhatnak, mi játszott közre a fordulatban: véletlen, fondorlatos szándék vagy diplomáciai baklövés.

A szóban forgó három esemény a következő volt:

1. a szlovák kormány visszaadta a névhasználatról szóló törvényt újratárgyalásra a parlamentnek;

2. a magyar kormányfő levelet írt Václav Klausnak, melyben diplomáciai nyelven ugyan, de arra kérte cseh kollégáját, hogy közösen tanítsák móresre Meciart;

3. a magyar parlament – szlovák szemmel nézve demonstratív módon – pénzt különített el a nagymarosi gát lebontására.

Az indulatok hullámai a látszólagos nyugalmat követően ismét magasra csaptak.

A szlovák sajtó teljes terjedelmében közölte Antall József Václav Klausnak írt levelét, melyben a magyar miniszterelnök többek közt arra is felszólítja a cseh kormányfőt, hogy közösen bírják rá Szlovákiát belső (!) közigazgatási határainak megváltoztatására. Antall azt is kifogásolja, hogy Szlovákia törvényei közt a mai napig ott találhatók a benesi dekrétumok alapján meghozott diszkrimináló jogszabályok. A magyar kormányfő furcsa módon mit sem törődött azzal, hogy ezek eltávolíttatására nem Václav Klaus a legmegfelelőbb nemzetközi szövetséges, hiszen Csehország ugyanezen jogszabályok következtében nem képes megbirkózni és szembenézni a szudétanémet kitelepítés kérdésével. Nagyon nehéz feltételezni, hogy a magyar külpolitika ezzel nincs tisztában.

A cseh kormány természetesen azonnal értesítette Vladimír Meciart, aki a következőket nyilatkozta: „A levél célja az, hogy a tárgyalásokat megelőzően szlovákellenes hangulatot keltsenek. Úgy gondolom, hogy ez nem sikerül, de ma már teljesen egyértelmű Magyarország azon szándéka, hogy rontsa a szlovák–magyar kapcsolatokat. (…) Ha valakik a nemzeti, etnikai elvet a területi és együttélési elv fölé helyezik, azok államunk integritását támadják. Akik ezeket az eszméket vallják, azoknak látniuk kell, hogy hol végződik az együttélés, és hol kezdődik a szeparatizmus.”

Václav Klaus szintén a várakozásnak megfelelően reagált, amikor nyilvánosságra hozta a levelet, és nyilatkozatában leszögezte: „nem volna helyes, ha a KeK az egyes országok elleni nyomásgyakorlás eszközévé válna. Mi nem így képzeljük a kormányfői találkozót. (…) Semmi okot nem látok arra, hogy belekeveredjünk egy specifikus szlovák–magyar vitába.”

Budapestre menet még Vladimír Meciar a szlovák rádiónak azt nyilatkozta, hogy a helyzet rendkívül komoly, s kemény, rendkívül kemény tárgyalások várhatóak. A szlovák kormányfő hangsúlyozta, hogy értesülései szerint a KeK jogilag kötelező nemzetközi érvényű dokumentumot készül elfogadni a kisebbségi kérdésről, ami Meciar szerint egyet jelentene a szlovák belügyekbe való beavatkozással.

Magyar vereség?

Ilyen hangulatban kezdődött a Közép-európai Kezdeményezés kormányfőinek találkozója, melyen végül is az egyeztetett szlovák–cseh fellépésnek köszönhetőért nem született meg a szóban forgó dokumentum.

E tényt, s a magyar diplomácia tevékenységét a hét eleji szlovák sajtó egyértelműen Magyarország vereségeként értékelte. A tekintélyes és mérvadónak tekintett Národná Obroda című napilap kommentátora így ír: „A Közép-európai Kezdeményezés konferenciáját Magyarország ismét arra használta fel, hogy inkorrekt módon járjon el Szlovákiával szemben. (…) Ez a törekvés sikertelen volt, és a magyar diplomácia Budapesten csúfos vereséget szenvedett. (…) Szlovákia nem fűz nagy illúziókat a szlovák–magyar határkérdés szerződéses rögzítéséhez. A magyar külpolitikában egyre nyilvánvalóbban törnek a felszínre az irredenta törekvések, és a hivatalos budapesti politika nem reagál a szlovák diplomácia pozitív jelzéseire. Lehetséges, hogy a magyar külpolitika stratégái másképpen érzékelik és értékelik az európai politikai fejlődést, és úgy vélik, Magyarország kitüntetett szereppel rendelkezik Európa egyes fővárosaiban. Ezúttal ugyan nem sikerült a »cseh kártyával« való játék, nem kizárt azonban, hogy új szlovákellenes aduk kerülnek elő.”

Nem járnak messze az igazságtól azok, akik az Antall-levél kapcsán megjegyzik: ez a diplomáciai lépés a legcsekélyebb mértékben sem járult hozzá a levélben felvázolt szándék megvalósításához, ellenben még inkább elmérgesítette a szlovák–magyar viszonyt, s jócskán megerősítette Meciar kormányfő belföldi pozícióját – a magyar kisebbség rovására.

Szervacsere

Szlovákiai magyar körökben óriási megütközést váltott ki a szlovák kabinet azon döntése is, hogy a nemrég megszavazott névhasználati törvényt újratárgyalás céljából visszaadják a szlovák köztársasági elnöknek. S az államfő az alkotmány értelmében köteles eleget tenni a kormány döntésének. Ez a lépés annál meglepőbb, mivel éppen a kormány két tagja (Katarina Tóthová igazságügyi miniszter és Jozef Tuchyna belügyminiszter) tett igen sikeres erőfeszítéseket azért, hogy a nemzeti hevületben égő szlovák parlament az új törvény által ne rontson a korábbi helyzeten (mely egyébként teljesen azonos volt a mai magyarországi helyzettel).

A törvény visszaadatásában szerepet játszhatott az, hogy túlságosan jól sikerült, aztán az, hogy Meciar pontokat akart szerezni a nemzeti érzelmű szavazópolgárok előtt, s nem elhanyagolhatók a kabineten belüli ellentétek sem. A vita során például rendkívül aktív szerepet játszott Dusan Slobodnik kulturális miniszter, aki Tiso Szlovákiájában részt vett egy fasiszta jellegű szervezet terroristakiképzésén, majd a szocializmus alatt (miután visszatért a szovjetunióbeli lágerekből) a szovjet kultúra szakértőjeként kereste kenyerét. Slobodnik többek szerint a szlovák politika legtitokzatosabb figurája, s általános a vélemény, hogy jelentős befolyással bír Meciar kormányfőre.

A jelenlegi kiélezett helyzetben furcsamód hallgatnak a szlovákiai magyarok politikai és kulturális képviselői. Lényegében véve senki sem foglalt állást a névhasználatról szóló törvény visszaadása kapcsán, senki sem nyilatkozott Antall József nagy port kavart levele ügyében, visszhang nélkül maradtak Meciar legújabb fenyegető szavai is.

A szlovákiai magyar politikusok nagy része a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet alapelveinek akadémikus jellegű vitájával van elfoglalva, s azzal, hogy ezeket az alapelveket még a parlamenti szünidő előtt benyújtsák Ivan Gasparovic házelnöknek. Igaz, hogy ezek elfogadására a jelenlegi helyzetben a minimálisnál is kevesebb esély van, ám a pártok legalább a cselekvés látszatát megőrizték. Közben a szlovákiai magyarság az elmúlt egy év alatt elvesztette gazdasági lehetőségeinek és befolyásának jelentős hányadát, s történt mindez úgy, hogy a szlovákiai magyar parlamenti pártok a tiltakozásnak a legcsekélyebb jelét sem adták.

Ilyen körülmények közepette még több aggodalomra ad okot a szlovák–magyar feszültség fokozódása. A kérdés csak az, hogy vajon melyik félnek és mikor lesz elegendő ereje megállítani ezt az egyre veszélyesebbé váló folyamatot.

(Pozsony)

• Külföld