Skip to main content

Koalíciós kavalkád

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Szlovákia


Vladimír Meciar kormányfő és DSZM-vezér kormányalakítási alapelve roppant egyszerű volt: még tovább fokozni a Szlovák Nemzeti Párt belső megosztottságát, ily módon végleg legyengíteni, sőt megalázó helyzetbe hozni koalíciós partnerét. Ehhez nem kellett egyebet tennie, mint bőséges jutalomba részesítenie Ludovít Cernák SZNP-pártelnök ellenfeleit: Marián Andel és Jozef Prokes miniszterelnök-helyettesi posztot kapott. Ugyancsak miniszterelnök-helyettesi rangba került az eddigi pénzügyminiszter Julius Tóth, valamint Sergej Kozlík, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom tagja. (Egyébként az 1992-es választások óta Kozlík személyében most először sikerült betölteni a gazdasági reformért felelős miniszterelnök-helyettesi posztot, s Sergej Kozlík az első végzett közgazdász a Meciar-kormányban – a cseh kabinetben öten vannak.)

A gazdasági miniszteri posztra Meciar a nehézipari lobby vezető emberét, Ján Duckyt jelölte, aki a régi kommunista nómenklatúrának is tagja volt, ám az igazi vihart az kavarta, hogy a betöltetlenül maradt privatizációs miniszteri bársonyszékbe saját hivatalvezetőjét, Ivan Lexát akarta beültetni.

Lexa régóta vörös posztónak számít a kinevezéseket aláíró Michal Kovác köztársasági elnök szemében, s eddig már kétszer visszautasította kinevezését. (A miniszterelnök egyszer a titkosszolgálat élére, egyszer pedig privatizációs miniszternek jelölte kegyeltjét.) Mivel a szlovák alkotmány az Alkotmánybíróság értelmezésében mérlegelési jogot biztosít kinevezéskor és visszahíváskor a köztársasági elnöknek, várható volt, hogy Kovác harmadszor is nemet mond Lexa személyére.

Meciar, bízva a frissen megkötött, koalíció erejében, nem félt a konfrontációtól, csak hogy megmutassa az államfőnek, ki is az úr Szlovákiában. Azzal fenyegetőzött – egyebek közt a sajtó hasábjain –, hogy ha Kovác nem nevezi ki valamennyi jelöltjét, visszavonja kormányátalakítási csomagtervét, és semmisnek tekinti az addigi koalíciós megállapodást.

Michal Kovác felvette a kesztyűt, és a döntés előestéjén tévébeszédben indokolta meg Ivan Lexa kinevezésének elutasítását. Előzőleg magához kérette a két pártelnököt, Vladimír Meciart és Ludovít Cernákot, hogy személyesen közölje velük álláspontját. A kormányfő visszaüzent; hogy fontosabb dolga van, és írásban kéri a kinevezési javaslatra adott választ. Kovác döntése után elszabadult a pokol. Vladimír Meciar azonnal visszavonta kormányátalakítási csomagtervét, rendkívüli sajtóértekezletet hívott össze, és új koalíciós tárgyalásokat kezdeményezett. Másnap azonban hiába sereglettek össze az újságírók, a szóvivő csupán annyit közölt velük, hogy a kormányfő megváltoztatta döntését.

Este újra Michal Kovác asztalán voltak a kormányfő személyi javaslatai, ezúttal Ivan Lexa neve nélkül. A perpatvar mégsem ült el. Az ünnepélyes kinevezési aktuson tartott beszédében Meciar szó szerint szószegéssel vádolta meg a köztársasági elnököt, azt állítva, hogy a korábbi egyeztetéseken beleegyezett Lexa kinevezésébe is. Kovác, megszakítva a protokollt, azonnal szót kért, és az ünnepi gyülekezet előtt visszautasította a kormányfő vádjait, majd este a televíziónézőkkel is közölte, milyen módszerekkel próbált rá nyomást gyakorolni a miniszterelnök.

Másnap folytatódott az adok-kapok. A megbántott Ivan Lexa elfogultsággal vádolta a köztársasági elnököt, fiának gazdasági visszaéléseire, a köztársasági elnöki iroda gazdasági visszásságaira célozgatott, és kétségét fejezte ki Kovác szavahihetőségét illetően. A támadásba bekapcsolódott a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom vezetősége is, kihasználva az autóbaleset során elhunyt államtitkár Roman Zelenay temetését (a sors tragikus iróniája, hogy Csehszlovákia kettészakításában oroszlánrészt vállalt Roman Zelenay a frissen kialakított szlovák–cseh határon egy vámkezelésre várakozó magyar kamionba hajtott, és a helyszínen meghalt): vádjuk szerint Kovác államfő az elhunyt iránti tiszteletlenségből visszautasította, hogy a temetésen beszédet mondjon. Újabb egy nap elteltével mintegy véletlenül az – Ivan Lexa által vezetett – kormányhivatal ellenőrző csoportja szállt ki a Várba, hogy ellenőrzés alá vegye a köztársasági elnök irodájának gazdasági tevékenységét (már eddig is számos nemkívánatos köztársasági megbízottat és hivatalvezetőt távolíttatott el posztjáról).  A köztársasági elnök irodája visszautasította ezt a kísérletet, mondván, hogy az alkotmány és a törvények értelmében a végrehajtó hatalom ellenőrző csoportjának nincs joga őket ellenőrizni. A legfelsőbb ügyészség állásfoglalásban állapította meg a kormányhivatal ellenőrzési szándékának törvényellenességét. Vladimír Meciar azonnal bejelentette, hogy a parlament legközelebbi ülésén kezdeményezni fogja a legfőbb ügyész leváltását. A legfőbb ügyészség pedig eljárást indított Ivan Lexa ellen, Michal Kovác gyalázása címén. Michal Kovác levelet intézett Vladimír Meciarhoz, melyben arra kérte, váltsa le Ivan Lexát. Meciar a sajtó útján visszaüzent, hogy az ellentét kettejük magánügye, s ehhez neki semmi köze, különben is Lexa kiváló, erkölcsös és megbízható munkaerő.

Másnap Michal Kovác elutazott Németországba, s a repülőtéri búcsúztatáson, a kormány részéről a protokoll minden szabályát felrúgva, senki sem jelent meg.

Itt tartunk most. És mindez csupán ízelítő abból a kavalkádból, amelyben Szlovákia él 1992 óta. S még egy apró adalék: amíg Kovác államfő Németországban tárgyalt, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom választmánya Nobel-békedíjra javasolta vezérét, Vladimír Meciart. Az indok: Csehszlovákia kettéválásakor nem tört ki háború Csehország és Szlovákia között. A kormányfő örömét csupán az árnyékolta be, hogy rögtön ezután a parlament ülésén a matematikailag kisebbségben lévő ellenzék szép csendben visszahívta egészségügyi miniszterét, a tisztogatási módszereiről hírhedtté vált Viliam Sobonát. Ez annál meglepőbb, hogy a visszahíváshoz még szükség volt a Szlovák Nemzeti Párt és a DSZM képviselőinek szavazataira is.

Nagyon is megalapozott volt tehát az a jóslat, hogy nem lesz hosszú életű a frissen alakult kormánykoalíció, s hogy több megbántott és ki nem elégített képviselő nem fog automatikusan a kormánnyal szavazni. A porig alázott Szlovák Nemzeti Párt szakadás előtt áll, s a jelek szerint Meciar ismét kisebbségi kormányzásra vagy – biztos parlamenti többség hiányában – politikai lavírozásra kényszerül.

(Pozsony)






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon