Skip to main content

A nagy gyorsító lelassul

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
avagy mi hasznunk lehet a proletárdiktatúra maradványaiból

Az ember esendő


A nyugati sajtó a múlt héten részletesen tudósított Walesa nyilatkozatairól, és szó szerint értette a „kormány ellen meghirdetett háborút". A kommentárok többsége élesen támadja a Szolidaritás vezetőjét.

Párizsi kommentár szerint Walesa politikai háborúja destabilizálhatja az országot, pedig a most bevezetett szigorú gazdasági reformok sikeréhez a legszélesebb társadalmi összefogásra lenne szükség. „Eddig a lengyel politikai helyzet volt a legkiegyensúlyozottabb a kelet-európai posztkommunista államok között.



Az utolsó két hónapban Walesa a Nagy Gyorsító szerepét vállalta. Azt mondja: a nép elégedetlen, a reformok túl lassan haladnak, az életszínvonal rohamosan csökken, a társadalom passzív, nem vesz részt a közéletben, az embereknek nincs kedvük semmihez, a régi káderek vidéken szétlopkodják a társadalmi tulajdont, az új kormányban sokan csalódtak, sőt az új nómenklatúrát látják benne.

Játék a gyufával

Azt is állítja, hogy a kormány gazdasággyógyító programja jó, csak az a baj, hogy a páciens belehal a kezelésbe. Szóval, más terápiára van szükség. Milyenre? Ezt pontosan nem magyarázza meg, de azt kifogásolja, hogy a kormány programja az egyetlen létező, nincs alternatív változat. Ahhoz, hogy az alternatívák megszülethessenek, valódi demokráciára van szükség, ideológiai vitákra és érvek háborújára. Elegünk volt a mesterséges egyetértésből – mondja a Nagy Gyorsító –, hadat üzenek a kormánynak a valódi demokrácia érdekében. Mert az igazi demokrácia általános háború – a legjobb győz, és annak programját fogadja el a társadalom.

Walesa fent vázolt új politikai vonala heves vitákat váltott ki az országban, és – hozzá kell tennünk – komoly nyugtalanságot okozott a nyugati politikai és gazdasági körökben. Mialatt a lengyelországi közvélemény két nagy táborra oszlik, addig a külföldiek között teljes az egyetértés: mégsem annyira stabil a lengyel politikai helyzet, mint gondolták. Várjanak hát egy picit a kölcsönök és befektetések. Ostobaság egy bombába befektetni a pénzt, öt perccel a robbanás előtt. Ez a reakció önmagában is érv a Walesa-vonalról folytatott vitában. Nem is akármilyen érv.

Ezt az érvet a lengyel közvéleménynek csak az a része fogadja el, amely a rendszer sikeres szerkezeti átalakításához, a politikai és gazdasági mechanizmusok megváltoztatásához szükségesnek tartja a széles körű társadalmi egyetértést és a politikai stabilitást. Az elkerülhetetlen nehézségek és anyagi áldozatok társadalmi jóváhagyása – érvelnek e vonal hívei (magam is közéjük tartozom) – nem képzelhető el általános, nemzeti összefogás nélkül. A Walesa-féle magatartás destabilizálja a politikai helyzetet az országban, és veszélyérzetet gerjeszt. Megosztja a társadalmat. Gyufával való játék a lőporos hordó mellett.

A gondolatmenet ellenzői arra figyelmeztetnek, hogy a társadalom hangulata egyre rosszabb. Azt állítják, hogy a nyugodt, rendezett, szerves átmenet nem lehetséges a társadalom támogatása és aktivitása nélkül. Ezért föl kell rázni a népet, hogy felébredjen, és saját kezébe vegye saját dolgait. A politikai színpadra be kell engedni azokat az erőket és csoportokat, amelyek kívül maradtak a kormányon, és a parlamentben is marginális szerepet játszanak. Szerintük ezeket az erőket valamiféle baloldali összeesküvés, valamiféle klikk akadályozza abban, hogy bejussanak a szalonokba. A kívülmaradtak, a kívülre kényszerítettek a jobboldali erők.

Kiszorított jobboldal?

Az érvelések kiindulópontja – úgy tűnik – pontos. A végkövetkeztetés ellenben nemcsak hamis, de veszélyes is. Igaz, hogy a nép egyre türelmetlenebb és fáradtabb. Igaz, hogy gyorsítani kell a változásokat. De nem igaz, hogy a gyorsítás legjobb módja a kialakult politikai rend és stabilitás teljes lerombolása. Igaz, hogy a lengyelországi kerekasztal-megállapodások elavultak. De nem igaz, hogy a kormány politikai vonala ennek a megállapodásnak a folytatása és végrehajtása lenne (már csak azért sem, mert e megállapodás szerint ez a kormány nem is létezhetne). Igaz, hogy a parlament már nem reprezentatív, de nem igaz, hogy az ún. „baloldal” nem akarja gyorsítani a választásokat. És főleg az nem igaz, hogy az ún. „jobboldal” azért gyenge, mert valaki céltudatosan kiszorítja a politikai élet margójára. Azért gyenge, mert a jelszavakon kívül semmit sem tud ajánlani a társadalomnak.

Fölmerül tehát a kérdés: ha így áll a dolog, akkor miért ezt az irányzatot erősíti Walesa? Két okból. Az egyik az, hogy a környezetében sokan hangoztatják ezt az érvelést. A Szolidaritás vezetőjének volt munkatársai és tanácsadói, az egykori ellenzéki politikusok mind a kormányba kerültek. Walesának nincsen állandó kapcsolata velük. Akik a helyükre jöttek, pár évvel ezelőtt még másodlagos szerepet játszottak, kevesebb a politikai tapasztalatuk és a képességük.

Walesa magatartásának másik oka az, hogy ő a legérzékenyebb politikai barométer az országban – elsőként érezte meg, hogy a nyugodt, csendes felszín alatt növekszik a feszültség. És elsőként értette meg, hogy valamit tenni kell, mert különben baj lesz. Nagy baj. Csak azt a hibát követte el, hogy elfeledte: ő különleges barométer. Nemcsak jelzi a politikai időjárás változásait, hanem befolyást is gyakorol rájuk. Gyorsítja vagy lassítja őket. Amikor „háború”-ról kezdett beszélni, egy másodperc alatt megsokszorozta a veszélyt, amelytől szabadulni akart. Amikor rámutatott a nép türelmetlenségére, türelmetlenebbé tette az embereket. Persze azonnal megértette hibáját, és magyarázkodott. Azt mondta: félreértették a szavait. Már késő volt.

Sztrájkdemagógia kontra KormánySzolidaritás

Majdnem kész volt ez a cikk, amikor egy váratlan fordulat következett be, amely teljesen megváltoztatta a helyzetet. Kitört a vasutassztrájk, amely megbénította a közlekedést és teherszállítást Északnyugat-Lengyelországban. Spontán módon kezdődött. Az első pillantásra úgy látszott, Walesának van igaza: elfogyott a társadalom türelme. Olyanok is akadtak, akik szerint nem fogyott volna el, ha a Szolidaritás főnöke nem beszélt volna „háború”-ról. De most már ez nem számít: Alfred Miodowicz, az OPZZ (a lengyel SZOT) elnöke rögvest segítségükre sietett, támogatásáról biztosította a sztrájkolók értelmetlen és teljesíthetetlen anyagi követeléseit, erősítve a gazdaságilag káros, illegális akciót. (A sztrájkot nem szervezte semmilyen szakszervezet, résztvevői nem éltek a legális tiltakozás lehetőségeivel.) Ez aztán egy csapásra egymás mellé állította Walesát és Mazowieckit. A Szolidaritás felhívta tagjait, hogy ne vegyenek részt a sztrájkban, sőt azzal is megfenyegette őket, hogy az engedetleneket kizárják a szervezetből. Walesa a kormányt kemény, határozott lépésekre szólította föl. A sztrájkoló pályaudvarok előtt tömegek tüntettek kiabálva: „Mazowiecki, Mazowiecki!”, „Vasutasok, munkába!” stb. A populista demagógia látványosan kompromittálódott.

Köszönjük, Miodowicz elvtárs!

(Varsó)




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon