Skip to main content

Kormányprogram – rövid távú bizonytalanságokkal

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az ínség zavara

A vállalati sorban állások felszámolására a kormány olyan programot dolgoz ki – írja a dokumentum –, amely a 40-50 legnagyobb és csődhelyzetben lévő sorban álló vállalatnál „állami, banki és privatizációs eszközökkel összehangoltan eléri a felduzzadt tartozásállomány apadását. Ugyanakkor, a következő programpont szerint, a kormány csődeljárásokat indít 30-40 tartósan veszteséges vállalat ellen. Ennek nyomán a kérdéses vállalatok belső egységeit a dolgozók vagy más belföldiek vagy külföldiek „vállalkozásba vagy tulajdonba” vehetik.

A vállalatok köre – és a kezelendő probléma is – nagyjából ugyanaz a két programpontban. A kezelésre megjelölt eszközök sokfélesége látszólag a bőség zavarát tükrözi, de ha alaposabban megnézzük, lehet, hogy inkább az ínség zavaráról és a cselekvési irány meghatározásának hiányáról van szó. Hiszen az „állami, banki és privatizációs eszközök” lakonikus rövidségű megfogalmazása olyan privatizációs eljárásokra utal, amelyek nincsenek kidolgozva, továbbá olyan állami pénzeszközökre, amelyek forrásai ismeretlenek. A csődeljárás indítására vonatkozó ígéret pedig csak akkor váltható valóra, ha a kérdéses vállalatok magának a kormánynak adósai; ha azonban – más kötelezettségeik terhére – kifizetik esetleges adóhátralékaikat, akkor a kormány nem indíthat ellenük csődeljárást. Végül is tehát nem világos, hogy a kormány mit kíván tenni a kérdéses vállalati körrel; a vállalatok vezetői a mai helyzet fenntartására igyekeznek majd kihasználni a kormány bizonytalankodását.

Privatizálni vagy bérbe adni?

Emellett feltűnő, hogy – a magántulajdonnak, mint a gazdasági rendszer fundamentumának a program elvi részében található hangsúlyozásához képest – az idézett részekben kevéssé áll előtérben a magántulajdonba adás. Ezzel szemben nemcsak itt, hanem e rövid távú („vállalkozásélénkítési”-nek nevezett) program más pontjaiban is nagy fontosságot kap a „vállalkozásba”, „működtetésbe”, magyarán bérbeadás: megjelenik a vállalkozásélénkítő programról szóló pontban mint kísérleti vállalkozási forma; továbbá a belkereskedelemben, a vendéglátó- és szállodaiparban és a fogyasztási szolgáltatások körében kilátásba helyezett „előprivatizáció” (nyilván gyorsított privatizáció) egyik módozata gyanánt; végül a visszaállamosításra kiszemelt (mert belső egységeiket társasággá szervezett) vállalatok működtetése is ehhez hasonló elven fog alapulni.

Vajon nem arról van-e itt szó, hogy az utóbbi időben gyors privatizálást sürgető MDF visszatér korábbi, ezt lassítani kívánó álláspontjához? Ne feledjük: az előtérbe kerülő bérbeadás (amely kedvezőtlen a beruházások, gyökeres vállalati átalakítások szempontjából) az állami tulajdon tartós fennmaradását jelenti, hiszen vállalatot, vállalatrészt – hacsak nem a rablógazdálkodás szélsőséges formáit akarjuk erősíteni – általában csak hosszabb időre (több évre) szabad bérbe adni.

A privatizálás-bérbeadás eldöntetlennek látszó dilemmája mellett további fontos kérdés, hogy mi történik a hagyományos vállalati formákkal. A rövid távú program egyik pontja szerint lehetőséget kell adni arra, hogy a nagyvállalatok „önállóságra érett” belső egységei kiválhassanak. A verseny élénkítésének, a monopóliumok elleni harcnak az a szándéka, amely e célkitűzés mögött munkál, kétségtelenül üdvözlendő. Kérdés azonban, hogy a választott forma megfelel-e a kormányprogram általános szellemének. A belső egységeknek adandó kiválási lehetőség az önigazgatás irányzatát erősíti; ugyanakkor a program (100 napon túlra szóló része) a vállalati tanácsos vállalati forma megszüntetését helyezi kilátásba. Végül is tehát a vállalati önigazgatás erősítése vagy megszüntetése a cél? Vagy rövid távon a hosszú távú céllal ellentétes irányban kell elindulni? Vajon nem vezet-e ez jogbizonytalansághoz és a hazánk iránt érdeklődő külföldi beruházók elbizonytalanodásához?

Azt hiszem, mindezek a kérdések (persze említhetnék itt továbbiakat is, pl. a költségvetési egyensúly sürgős megjavításának mikéntjéről) mielőbb tisztázásra szorulnak: a gazdasági szereplők – munkavállalók, vállalati vezetők, vállalkozók, külföldi beruházók – ismerni akarják a kormány törekvéseit. Ha ezek nem válnak heteken belül nagyon világossá, akkor bizonyára arra fognak számítani, hogy marad minden a régiben, és ennek megfelelően saját viselkedésükön sem fognak változtatni. Akkor pedig egy időre – talán hosszú időre – elvész a rendszerváltoztatás történelmi lehetősége, és tovább folytatódik a gazdasági hanyatlás.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon