Bossányi Katalin

Nyomtatóbarát változat

Persze lehet azon meditálni, hogy egyáltalában kell-e szakmai érveket felsorakoztatni egy érzékelhetően nagy nemzeti elhivatottság-tudattal felruházott jókívánság-gyűjtemény és össznépi megnyugtatási program mellé? Hiszen a T. Ház-beli vita nem befelé, hanem kifelé szólt. S lehet, hogy a címzettek éppen erre a hangvételre rezonálnak. Merthogy a sokéves „nadrágszíj-megszorítást” kérő, ugyanakkor a renitens költekező állampolgárokat az IMF-fel rémisztgető kurzust követően nem sokkal jobb azt hallgatni: ezentúl minden más lesz, mint eddig! A rendszerváltás másnapján azt kérdezte tőlem a sarki hentes: tessék mondani, most majd csökkennek az adók? Azt feleltem, hogy gyors adócsökkentés nem lenne reális. A miniszterelnök viszont adómérséklést ígér, s momentán nem kíván azzal foglalkozni, hogy mi ennek a valóságalapja. Azt viszont nagyon jól tudja, hogy a „rebellis magyar nép” önképével szemben mélyen beivódott az agytekervényekbe: jó, ha van a nemzetnek egy „apukája”. Itt szeretik a karizmatikus vezetőket, s éppen ezért szeretnek hinni is nekik. Igaz: az ígéretek inflációja az elmúlt években már nem két számjegyű volt.

De miért visszafelé beszélek az új kormányprogram kapcsán? Azért, mert – maradva most csupán a gazdaság rendbetételére vonatkozó ígéreteknél – a „nemzeti megújhodás programjá”-nak stílusa, megközelítési – problémakezelési – módja s az ajánlott rövid távú megoldások kísértetiesen hasonlítanak az 1985-től ’90-ig terjedő kormányzati filozófiákhoz.

Ugróiskola?


Egy rövid tallózás az utóbbi öt év és a most felkínált ígéretdömping egybeesései között. Gondolatmenetében ilyen általánosságokban fogalmazó, ugyanakkor optimista hangvételű programot még a Lázár-kormány dolgozott ki a nyolcvanas évek derekán. A kiindulás itt is az volt, hogy a gazdasági növekedés felgyorsításával „ugorjuk át” a külső és belső pénzügyi hiányok lyukait. Már ebben a törekvéshalmazban is szerepelt mindaz a „hívószó”, ami kedves a piac felé kacsingató vállalatvezetői rétegnek, illetve a munkahelyükért aggódó állampolgároknak. Egyszerre ígért a program vállalkozásélénkítést, decentralizálást, az export jelentős növekedését és a belső áruellátás javítását. Ám mivel a gazdaság akut betegségeit tüneti módon kezelni kívánó tőkeinjekciók zöme éppen azokra a veszteséggócokra irányult, ahol nem gyorsítani, hanem éppen ellenkezőleg, lassítani, azaz visszafejleszteni kellett volna, a „dinamizálás” az ismert eredménnyel járt: a változatlan termelési szerkezetben bekövetkezett „mindegy, hogy mennyiért, csak exportáljunk” elve nyomán megduplázódott az adósságállomány, megerősödtek az ipari-mezőgazdasági lobbyk, nőtt a deficit.

A Grósz-kormány intézkedései két szakaszra bonthatók. Miniszterelnökségének első felében a „nagy leleplezések”-kel nyert magának – időleges – társadalmi rokonszenvet. (Emlékezetes: az adósságállományt már teljes részletességében feltáró Németh-kormány őszinteségrohama korántsem váltott ki ilyen köztetszést. Most az Antall-kormány „átfogó felülvizsgálatot” ígér. Tartok tőle, hogy ami a pénzügyi folyamatokat illeti, sok újat már nem fognak felfedezni. Erről ugyanis az IMF már eddig gondoskodott. Más kérdés, hogy az „újszülöttnek minden vicc új” elve alapján az új kormány új szakértőinek lehet, hogy újdonság lesz mindaz, ami nyílt titok: az adósságmenedzselés módját tekintve Magyarország számára nem a latin-amerikai példákat szorgalmazzák a külföldi hitelezők. De hadd térjek vissza még a ’86–87-es időszakhoz. Grósz országlásának második szakaszában kormányprogramot hirdetett, aminek volt egy rövid távú stabilizációs és egy hároméves kibontakozási szakasza. Mind az egyik, mind a másik nagyjából-egészéből ugyanazokat a válságkezelési megoldásokat sorakoztatta fel, mint amit most a „nemzeti megújhodás programjában” olvashatunk. S milyen furcsa az élet: utódja éppen azokat az ellentmondásokat olvasta a fejére, mint amelyeket az ellenzék most az Antall-kormány gazdasági programjánál is felvetett. Jelesül: nem lehet struktúrát váltani a munkanélküliség növekedése nélkül, nem lehet leépíteni a támogatásokat, s közben fékezni az inflációt, nem lehet erősíteni a forintot, s közben azt ígérni: javul az ellátás.

Mellesleg: a Németh-kormány is első nekifutásban ugyanazon a nyomvonalon indult el, mint elődje. Azzal a lényeges különbséggel, hogy legalább a rövid távú intézkedéseinél – ezt hívtuk „csomagtervnek” – felállított egyfajta (utóbb természetesen vitatott) sorrendiséget. Jelentős nyomás alatt, de leszorították a költségvetési deficitet az év végére. Más kérdés, hogy közben következetlenül, illetve megkésve reagáltak a bevásárlóturizmus kettős árfolyamkeltő, inflációgerjesztő hatásaira. Ez – és nem a reálszférában valóságosan meginduló szerkezetváltás (szovjet orientáció-kényszerrel, de csökkent, tőkés export, némi konjunkturális hatásra, de nem csak nominálisan növekedett) – adta az alapot az újabb „IMF-diktátumnak” és az idei költségvetési számok kierőszakolásának. Ám mielőtt teljesen belevesznék a közelmúlt ugyancsak ellentmondásokkal teli kormányzati intézkedéseibe, indokolt rögzíteni: a Németh-kormány ugyancsak három évre szóló stabilizációs programja – amit már eleve azzal a tudattal dolgoztak ki, hogy nem ők fogják megvalósítani, hanem az új kormánynak adhat némi orientációs alapot – természetesen fő céljait tekintve (az abszurdan nosztalgikus kisgazda-földprogram kivételével) ugyanazokat az elveket sorakoztatta fel, mint amit a jelenlegi kormányprogram ígér. Ámbár a sorrendben és az ütemben mérsékeltebb – netán megfontoltabb? – volt, mint utódja. Lassúbb növekedést ígért, nagyobb munkanélküliséggel számolt, s az infláció kézben tartásánál a külső pénzügyi helyzet javítását, a folyó fizetési mérleg egyensúlyának megteremtését helyezte előtérbe. Talán azért, mert saját keserű tapasztalataiból is tudta: sem egy-, sem többpárti határozatokkal nem lehet piacot teremteni.

A régi kormány hozadéka


Tartozom azzal is az igazságnak: ami az Antall-kormány 100-120 napra ígért „rövid távú cselekvési programjában” olvasható, annak gazdasági jogi, szervezeti és pénzügyi alapjait – tetszik, nem tetszik – még elődje teremtette meg. Ha sorra vesszük az ígéreteket – a pénzügyi sorban állást feloldó, a tartósan ráfizetéses 30-40 vállalati „veszteséggóc” hirdetett megtámadására egyebek között az „öncsőd” nemrég bevezetett intézménye ad módot. Hasonlóan ahhoz a kamatpolitikához, amivel a jegybank végre rákényszerítheti a kereskedelmi bankokat: ne finanszírozzák tovább a menthetetlenül beteg gazdálkodókat. A vállalkozásélénkítés gyorsítására még a régi kormány hozott létre alapítványt, s kezdte meg a különféle források koordinálását: ennyiben készbe ülnek be az új kurzus vállalkozásbarátai. (Azzal az apró ellentmondással, hogy úgy akarnak élénkíteni, hogy közben az inflációt azonnal fékezik, s úgy akarnak adót csökkenteni, hogy közben ne növekedjék a költségvetési deficit.) Az új kormány – rövid távon – gyorsítani kívánja a társasággá válást, a nagyvállalatok önállóságra érett belső egységeinek kiválását, az állami vállalatok jogi-irányítási helyzetének tisztázását. (Nagyon helyes: kész jogszabályokat ültethetnek át a gyakorlatba. Ámbár, ha mindezt – mint mondják – összemossák az eddigi spontán privatizáció pozitív eredményeinek megkérdőjelezésével, akkor a hazai és külföldi tőkét – minden tetszetős ajánlkozás ellenére is – időlegesen befagyasztják.) Az új kormány „megtakarításélénkítési” csomagot is hirdet. Kell is, mert megint jóval többnek tűnik a deficit, mint amit az idei költségvetés előirányzott. (Kérdés: ehhez honnan-miből faragnak le? Az államigazgatás átszervezése – mint tudjuk – még ha csökken is az apparátus, rövid távon növeli a kiadásokat. A támogatásleépítésben lehet ugyan tovább lépni, de akkor szembe fognak kerülni a lakáshelyzet jobbításával, illetve a jelenleg még elfogadható szintű élelmiszer-ellátás megtartására vonatkozó ígéreteikkel. Ha pedig a szociális szféra más elemein takarékoskodnak – a Németh-kormány tavalyi csomagtervében ezt is tette –, megint csak saját hosszabb távú törekvéseiket keresztezik.)

Szeretném egyértelművé tenni: nem az a baj, hogy az új kormány rövid és hosszabb távon minden jót és szépet ígér a népnek. Van-e ember e honban, aki tényleg ne szeretné, hogy gazdaságilag stabil, szociálisan kiegyensúlyozott, a vállalkozás szabadságán és védelmén alapuló, virágzó Magyarország szülessék? Azt hiszem, politikai beállítódástól függetlenül ép ésszel ezt a törekvést csak támogatni lehet.

Rossz érzéseimet nem is a célok kitűzése, hanem a hozzájuk vezető út állomásainak meghatározása, s a gazdasági közlekedési eszközök használata okozza. Az Antall-kormány az embert állítja a középpontba, ehhez gyökeresen át kívánja alakítani az oktatást és az egészségügyet, valamint a társadalombiztosítást, szorosra fonni a szociális védőhálót. Ez nemes cél, csak tudni kell, hogy megvalósítása nagyon sokba kerül. Lehet persze azt mondani, hogy most ez a kormányzat első számú prioritása! Csak akkor hozzá kell tenni, hogy ez további deficitnövekedéssel, a pénzügyi egyensúly romlásával s újabb hitelek felvételével jár együtt. Ha ezt a programot el lehet fogadtatni a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, akkor nyert ügyünk van. Csakhogy az IMF szakértői éppen ezekben a napokban tárgyalnak – ismerkednek? – az új kormány szakértőivel. Ami ezekről a tárgyalásokról kiszivárgott, az az általános rokonszenv-nyilvánításokon túl egy másfajta megközelítési módra enged következtetni. Először is az IMF-esek – a korábbi megállapodás szellemében – számon kérik, hogy miért hiányzik 18 milliárd forint az időarányos költségvetésből, s hogy miként kívánja az új kormány beváltani az év végére ígért szerény deficitszintet? Ha nem kívánja, akkor azt valószínűsítik, hogy mégiscsak igaz lehet, amit – utóbb cáfolva – az MDF választási kampánya során az adósságkezelés módjairól hangoztatott. Nem kizárt persze, hogy éppen az európai változások és a támogató EGK – főként a nyugatnémetek – pozitív nyomására enyhülhet az IMF-szigor. Ez azonban csak átmenetileg ad okot a fellélegzésre. Számomra legtöbb kétséget az új kurzus gazdasági törekvéseivel szemben éppen az adja, hogy nem használják ki a rendszerváltás tényéből fakadó belső rokonszenvet és lakossági toleranciát. Hogy nem teszik meg gyorsan azokat a radikális lépéseket a gazdaságban, amelyekhez most még – akár átmeneti életszínvonal-romlás árán is – van irántuk bizalom. A „nyugodt erő” önmaga csapdájába esik azzal, hogy e tekintetben folytatja elődjének fontolva haladó politikáját.

Nem vagyok a sokkterápia híve. De azt hiszem, hogy a magyar gazdaság beteg annyira: tüneti (piaci) kezelés helyett inkább arra a bizonyos „műtétre” szorulna. Félek, hogy az Antall-kormány történelmi lehetőséget szalasztott el azzal, hogy bízva a külföld tartós toleranciájában, nem ezt az utat választotta. A kormányprogram parlamenti vitájában az MDF „független jogásza”, Kónya Imre lelkesülten úgy fogalmazott: ez a kormányprogram attól jó, mert a rendszerváltás programja. Szeretnék arra utalni: a gazdaságban nem így működnek az automatizmusok.

• Beszélő